Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kezdetben legalábbis így alkotott Áprily Lajos költő, mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, aki írói álnevét a maró kritika elkerülése miatt vette fel.
A költő Jékely János Lajos néven született Brassóban, 1887. november 14-én, polgári származású szász családban – felmenői között ötvösök, zenészek, tanítók és könyvkötők is voltak. Szülei, a pilseni származású Ziegler Berta és a magyarul, németül és románul egyaránt folyékonyan beszélő id. Jékely János Lajos egymás között németül beszéltek, gyerekkorában még ő maga is németes akcentussal szólalt meg magyarul. Édesapja Parajdon, az ottani német tulajdonú gyufagyárban kapott könyvelői munkát: a kis Lajos élményvilágát alapvetően meghatározta ez a székely falu és a környező természet. Tanulmányait is Parajdon kezdte, a középiskolát viszont már Kolozsvárott, a református gimnáziumban végezte, a család ugyanis a gyufagyár bezárása miatt költözni kényszerült.
Egy sikertelen vállalkozásban apja elvesztette minden vagyonát, a kollégista fiatalember ezért német nyelvórákat adva igyekezett támogatni nehéz helyzetbe került családját. Ekkoriban még a színészmesterség vonzotta – különösen jó szavalótehetséggel rendelkezett –, idővel mégis inkább az irodalom felé fordult, és magyar–német szakra iratkozott be a kolozsvári egyetemre. 1905-ben, név nélkül jelentek meg első, Reviczky Gyula hatását mutató versei, később már saját nevén (Jékely Lajosként) publikálta költeményeit, a kritika azonban megrótta „modern” hangneme miatt. Az elutasítás miatt csak majd’ egy évtizedes kihagyás után, 1918-ban publikált újra – ezúttal már Áprily Lajos néven, két évvel később pedig megjelent első verseskötete, a Falusi elégia. Kezdetben annyira titkolta a versek mögött megbúvó szerző valódi kilétét, hogy még barátainak, legszűkebb környezetének sem árulta el, hogy ő rejtőzik az Áprily álnév mögött – egyedül feleségét volt hajlandó beavatni a titokba.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Diplomája megszerzése után a nagy múltú brassói kollégium, később a kolozsvári református kollégium tanára lett, és visszatérése után jelentős és aktív részt vállalt az erdélyi irodalmi életben: az Erdélyi Helikon folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, barátság fűzte Reményik Sándorhoz. Tanárként a német mellett francia nyelvet is tanított, önképzőkört és irodalmi előadásokat tartott, diákjainak és kollégáinak rendszeresen kirándulásokat szervezett. 1911-ben feleségül vette Schéfer Idát, akit még diákkorában ismert meg. 1929-ben Áprily – három gyermeke jövőjének érdekében – úgy döntött, otthagyja szülőföldjét és családjával Budapestre költözik. Itt a Lónyai utcai református kollégiumban kapott tanári állást, majd a Baár-Madas Református Leánynevelő Gimnázium igazgatója lett, emellett elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését.
Költőként fokozatosan talált rá saját hangjára. Költői nyelvére elsősorban a Nyugat első nemzedékének szimbolizmusa hatott, klasszicizáló, impresszionisztikus lírájában fontos szerepet kapott az erdélyi táj szépsége, a székelyföldi hegyek árnyékában leélt évtizedek benyomásai. Az első világháború alatt – melyet családjával Nagyenyeden vészelt át – írta Nevek című ciklusát, mely a világégésben elhunyt tanítványainak és tanártársainak állít emléket. Budapestre költözése után elégikus hangú költeményekben – Az aranymosó balladája, A láthatatlan írás – emlékezett vissza szülőföldjére.
1943-ban, az oktatásban is érvényre jutott zsidótörvények elleni tiltakozásként lemondott igazgatói posztjáról és a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le, egy évvel később az irodalomtól is visszavonult. Sokáig csak fordításokkal jelentkezett, többek között Lermontov, Ibsen, Turgenyev, Janus Pannonius műveit ültette át magyarra, sőt 1952-ben megnyerte a Puskin Anyeginjének fordítására kiírt pályázatot. Több mint tízéves hallgatás után, 1957-ben jelent meg Ábel füstje című kötete. Kései lírájában a háborús megpróbáltatások és az önkéntes hallgatás éveinek élményvilága köszön vissza. Esszéi, kritikái csak a halála után jelenhettek meg kötetben, Álom egy könyvtárról címen.
Néhány hónappal nyolcvanadik születésnapja előtt, 1967. augusztus 6-án, a hárshegyi szanatóriumban érte a halál az ekkor már irodalmi klasszikusnak számító költőt. Áprily gyermekei és leszármazottai szinte mindannyian követték őt az irodalmi vagy művészi pályán: fia, Jékely Zoltán szintén neves költő, menye, Jancsó Adrienne színész, előadóművész, dédunokái Péterfy Gergely író és Péterfy Bori színművész és énekesnő.
Tegnapi kultbaitünkben Klebelsberg Kunóról, a Horthy-korszak legkiemelkedőbb oktatáspolitikusáról írtunk. Itt el is olvashatod, hogy mit.
Tegnapi kultbaitünkben a nagy hatású kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó pályáját mutattuk be.
