Mai kattintásvadászat-paródiánk az 1666-os londoni tűzvészről szól, mely egy pestisjárványt követően robbant ki, és a város nagy részét elpusztította.
1666. szeptember 2-án hajnalban kigyulladt egy pékműhely az angol fővárosban: így indult a négy napig tomboló tűzvész, melyben London városának négyötöde leégett, és ezzel örökre megváltozott a Temze-parti metropolisz arculata.
A 17. század közepére London lakossága több mint félmillió főt számlált – többen éltek a fővárosban, mint az ország következő ötven legnépesebb városában együttvéve. Rohamos iramban nőtt a város, az urbanizáció azonban szervezetlenül, rögtönzésszerűen ment végbe. A lakosság többsége még mindig az ókorban emelt városfalakon belül élt, a Cityben – ahol London kereskedelmi központja volt – egymás hegyére-hátára épültek az alacsonyabb néprétegek házai. A gazdagabb osztályokhoz tartozók messzire elkerülték a túlnépesedett, szennyezett és egészségtelen belvárost. Nem meglepő, hogy Londonban 1665 tavaszán pestisjárvány tört ki, és a majdnem egy évig tomboló betegségben a becslések szerint kb. hetvenezren vesztették életüket.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A járvány csillapodásával a város épphogy fellélegzett, de hamarosan újabb katasztrófahelyzettel kellett szembenézniük a lakóknak. 1666. szeptember 2-án vasárnap, kicsivel éjfél után kigyulladt egy Pudding Lane utcában álló királyi pékműhely. A tulajdonos, Thomas Farriner pékmester kenyérsütés után nem oltotta el megfelelően a kemencében maradt parazsat (más források szerint közel hagyta a kemencéhez az olajat), és a szikrák meggyújtották a kemence közelében lévő tűzifát, a lángok pedig hamarosan az egész épületet – mely a Farriner család otthonául is szolgált – elborították. A pék és családja sikeresen kimenekült az ablakon át, az egyik szolgálólány azonban bennégett a házban – ő volt a nagy tűzvész első halálos áldozata.
Az erős keleti szél miatt a tűz gyorsan átterjedt a környező utcákra, a folyópart közelében húzódó Thames Lane irányában. A terjedést segítették a szűk utcák és az egymás mellé szorosan, mindenféle előzetes terv nélkül épített, kátránnyal szigetelt és tölgyfából épült házak. A szokatlanul forró és száraz nyár szintén a tűz tombolásának kedvezett. A lángok a kikötőben is elszabadultak, ahol a raktárépületekben rengeteg gyúlékony holmit őriztek: lámpaolajat, szenet, gyertyákat. A robbanásban szerteszálló parázs több száz másik épületre átterjesztette a tüzet, és néhány óra alatt lángba borította a belváros nagy részét. A házaikból menekülő lakosok a Temzében és a város szélén fekvő dombokon kerestek menedéket.
A felcsapó lángok hírére Sir Thomas Bloodworth főpolgármester először csak legyintett: „Ugyan, még egy nő is el tudná oltani!”. Nem hallgatott a szakértőkre, akik az épületek lerombolásával tűzgátak kiépítését javasolták – ez ugyanis általában hathatós védelemnek bizonyult. A tehetetlen polgármester helyett végül II. Károly király rendelte el a tűzgátak kialakítását. Ekkorra azonban már elkésett a parancs: a karhatalom tehetetlenül nézte végig a város pusztulását. A négy napon át tomboló tűzvészben 13 200 ház égett porrá, 87 templom – köztük a Szent Pál-katedrális és a Westminster-apátság – pusztult el, és a lángok egy ideig még az uralkodó székhelyét, Whitehallt is pusztulással fenyegették. Csak a városfalon kívül felépült nyomortanyák és az előkelő Westminster negyed menekült meg.
Szeptember 6-ra a keleti szél végre alábbhagyott, és a lángok lecsillapodtak, ekkor a katonaságnak végül sikerült körülzárnia a lángokat és megfékeznie a tomboló tűzvészt. A katasztrófában több százezren maradtak fedél nélkül, az áldozatok száma viszont elenyésző volt. A feljegyzések szerint mindössze hatan lelték halálukat a tűzben. Ez a szám azonban csalóka lehet, ugyanis a szegényebb áldozatokról nem készült feljegyzés, sok holttest pedig elporladt a tűzben. Többen vesztették életüket a tűzvész közben történt lincselésekben is. Elterjedt ugyanis a szóbeszéd, hogy az ország ellenségei, a hollandok vagy a franciák gyújthatták fel a fővárost, ezért sok külföldit kérdezés nélkül meggyilkolt a feldühödött tömeg. A protestánsok a katolikusokat, a katolikusok a protestánsokat tartották felelősnek a gyújtogatásért. Szintén sokáig élt a legenda, miszerint a tűzvész fékezte meg végül a pestisjárványt. A tudósok szerint azonban a két eseménynek vajmi kevés köze van egymáshoz: a tűzvész idejére már lecsendesült a járvány, bár az igaz, hogy volt néhány beteg, aki még később is a kór áldozatául esett.
A király, aki attól félt – lévén az ország nem sokkal korábban lábalt ki a polgári forradalomból –, hogy a hontalanná vált tömeg fellázad az uralkodói hatalom ellen, gyorsan nekifogott a főváros újjáépítésének. London új arculatának kialakításával Sir Christopher Wren építészt bízták meg, akinek a tervei nyomán, téglából és kőből épült házaival, szélesebb útjaival az új London a modern városépítészet első igazi terepe lett.
Tegnapi kultbaitünk főszereplője Rocky Marciano volt, akit profi pályafutása alatt soha senki nem tudott legyőzni:
