Egyik tizenéves sem szereti, ha arról szólnak napjai, el kell nyerni a szülők tetszését, különben nem adják meg a vágyott szabadságot.
A tini szüleit számtalan helyzet elé állítja az élet, mikor el kell dönteniük: eléggé érett és felelős-e már a gyerek ahhoz, hogy ezt vagy azt megengedjék neki. Ilyen kérdések korábban is felmerülnek, de a tini életkorával növekszik a tét, komolyodnak a helyzetek. Például rábízzanak-e jelentősebb pénzösszeget, annyit, ami már nemcsak egy rágóra elég, hanem akár rossz célokra is használható, például egy komolyabb berúgásra. A legfőbb kérdés persze az szokott lenni, hova engedjék el: mehet-e a buliba, koncertre, ott alhat-e az ismerősnél, hányig maradhat ki.
A szülők döntésében sok tényező szerepet játszik. Annál jobb, minél inkább látják a gyereket a maga valójában, és nem csak a szorongásaik mentén döntenek túl szigorúan, vagy, a másik véglet, ha a népszerűségnyerés motiválja az engedékeny választ. Utóbbinak komoly a veszélye elvált szülőknél, főleg, ha nem jó az együttműködés, és riválist látnak egymásban. Ilyen helyzetben sokan belecsúsznak abba a hibába, hogy nem akarják a „rossz rendőr” szerepét vállalni, és egymásra licitálva engednek meg olyasmiket a gyereknek, amiket a valós érettsége és életkora nem indokol.
A szülői szorongás persze mindenképp beleszól a döntésbe, ez magyarázza, mikor a kisebb testvéreknek sokkal előbb engedik meg ugyanazt, amitől az elsőszülöttet idősebb koráig óvták. Ezt a nagyok büszkén úgy szokták megfogalmazni, hogy „kitapostam az utat”, de valójában csak arról van szó, hogy a szülők megnyugodtak, hogy tényleg nem történik semmi dráma, ha a lányuk, fiuk elmegy a házibuliba.
Van egy józan mértéke a gyermek féltésének, és alapulhat a realitáson is, ha anya, apa úgy látja, a gyermek még nem érett meg arra, amire vágyna. Arról az igényről azonban (legalább részben) le kell mondani, hogy akkor engedünk meg valamit, ha már többszörösen bizonyította, hogy alkalmas, érett rá. Hiszen csak azzal a bizalommal tud élni, amit már megkapott!
Az a gyerek, aki érzi, hogy a szülei rettegnek attól, hogy a legkisebb felelősséget is a kezébe adják, és kifejezik, hogy azért nem lehet, mert linknek, kelekótyának tartják, sosem lesz megbízható. Ennek az az oka, hogy innentől kezdve a „jó” viselkedés arról szólna, hogy pedálozni kell apa, anya kegyeiért. A tini azonban saját autonómiájáért harcol, azért, hogy olykor megélhesse: a maga ura. Egyik tizenéves sem szereti, ha arról szólnak napjai, el kell nyerni a szülők tetszését, különben rossz véleménnyel lesznek róla, és nem adják meg a vágyott szabadságot.
Sokkal inkább segíti a gyermek önállóvá, éretté válását, ha a szülő kifejezi, ezt vagy azt jó szívvel megengedi neki, mert megbízik benne. Még akkor is, ha lelke mélyén ott lapul egy kis szorongás, hogy ugye tényleg nem lesz baj. Ha ebben a légkörben engedjük el bulizni, akkor kisebb rá az esély, hogy őrültségeket tesz, hiszen nem szívesen mond le arról a visszajelzésről, amit kapott.
A két hozzáállás között a lényegi különbség, hogy az elsőnél a szülő a saját kezében tartja a kontrollt, skatulyába zárva: „én mondom meg, milyen vagy”. „Majd ha elnyered a tetszésem, akkor esetleg megengedem, hogy...”. Nehéz ez ellen harcolni, hamar elveszíti a gyerek a kedvét. A másikban a tini megélhet valamiféle jó értelemben vett belső erőt, hiszen a szülő látja benne az érett, ügyes gyerek potenciálját, és rajta áll, aszerint fog-e viselkedni.
Még ha lett is volna benne hajlandóság az éretlenkedésre, ez után nehéz, mert nem akarja megcáfolni ezt a képet. Arról van szó, egyik gyerek sem szereti, ha nyíltan harcolni kell a szülő tetszéséért, de valójában húsbavágóan fontos számára, hogy érezze, büszkék rá.
A bizalmatlanság szelídebb változata, mikor anya, apa úgy enged meg valamit, mintha a fogát húznák, hozzátéve, hogy „de ugye nem fogod az egész pénzt hülyeségekre költeni, de ugye nem fogsz inni a buliban?” Bár a gyerek megkapja, amit kért, de a bizalmat nem kapja meg hozzá. Ez cseppet sem motiváló.
Valójában minden kölyöknek vannak jó és szerencsétlenebb húzásai. Az érett, megbízható fiatal is tesz néha ostobaságot, már csak azért is, hogy kipróbálja, milyen, mi történik akkor. Ha a szülő onnantól kezdve csak abból indul ki, mintha az lett volna az igazi arca a tininek, akkor valóban azt az oldalát erősíti meg, és ezzel senki sem jár jól.
„Mégis, miért fejezzem ki, hogy megbízom benne, ha múltkor is butaságot csinált?” – hangozhat a jogos kérdés. A válasz hadd legyen ez a példa: egyszer egy nagy tiszteletben álló közszereplő úgy nyilatkozott: „az embert a jóra is lehet kompromittálni”. Ő úgy élte meg, annyira becsületesnek, jónak látják, hogy egyszerűen nem tehet mást, mint hogy megfelel ennek a képnek. Gondoljunk erre a mondatra néha, ez a gyereknevelésben is fontos!
Cziglán Karolina
pszichológus
