Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Van, akinek az a lényeg, hogy megőrizhesse anyagi függetlenségét, van, aki szerint a különböző vérmérséklet sem lehet akadály, és akad, aki kénytelen belátni, hogy egyszerűen képtelen megosztani mással az otthonát. Költözzünk össze! De hogyan?
„Lakva ismerszik meg az ember” – tartja a mondás, és a tapasztalatokat szemlélve ez a megállapítás nem is hülyeség. A döntést nem szabad elkapkodni, alaposan fontoljuk meg az összeköltözés minden részletét, leszámítva az egyelőre még takarásban lévő, a jövőben rejlő meglepetéseket, melyek úgyis csak folyamatában bomlanak ki.
Tudomásul kell venni, hogy vannak heteronóm és autonóm emberek. Az első kategóriába sorolhatók azok az emberek, akik nem tudnak társas kapcsolat nélkül élni, a másik csoport ennek ellentéte – ide tartoznak azok, akik képtelenek társas kapcsolatban kiteljesedni, mert önmagukban is elegendők. Természetesen az első példa a gyakoribb, sokan választják az összeköltözést, már egészen fiatalon. Aztán ott van még a sarokban egy harmadik kategória is, melybe azok tartoznak, akik már ültek a közös lovon, tanultak belőle, és soha többé nem akarnak újra nyeregbe pattanni.
Az együttélés alapja a jó szex és a jó költségmegosztás
Még azt is nyomasztják az aggályok, aki talpraesettebb - ilyenkor a legjobb határozottan megtervezni és felosztani a közös birodalmat. Persze ehhez kell egy kompromisszumra hajlamos partner: „Amíg az összes barátom arról beszélt, hogy az összeköltözéstől azért féltek, mert mostantól el kell majd számolniuk minden lépésükről, nekem az egyetlen félelmem az volt, hogy el kell számolnunk anyagilag. Hogy lesz majd a konyhapénz? Ki veszi a kaját? Ki adja fel a csekkeket? Ki fizeti be a rezsit? Hogy osztjuk el a telefon-és internetköltséget? Lehet, hogy furcsa, de szerintem a jó együttélés alapja a jó szex és a jó költségmegosztás. Tamással az elején mindenben megállapodtunk, a közös kiadásainkra közös kasszát nyitottunk, a többi pedig mindkettőnknek a saját ügye volt, amihez a másiknak nincs köze. Szabályok: soha ne szólj bele, mennyit költök ruhára, programokra, kozmetikumokra, cserébe én sem szólok be, ha úgy látom, szórod a pénzt a haverjaiddal” – jelentette ki kategorikusan a 28 éves Angéla.
Nem unatkozom melletted, csak szeretem a barátaimat is
Azonban nincs mit tenni, ha a közös, boldog fészek kialakítása nem csak rajtunk múlik. Az együttélés másik nagy akadálya az eltérő érdeklődés, és a különböző vérmérséklet:
„Vége a szabadságomnak, gondoltam, amikor 23 éves koromban közös albérletbe költöztem Mátyással. Ő otthonülő típus volt, én pedig munka után nem szerettem egyből hazamenni és fonnyadni a tévé előtt (az idióta műsoroktól kivagyok amúgy is), tipikus romkocsmázós csaj voltam, hetente többször is elmentem a barátaimmal, nagy társasági ember vagyok azóta is. Persze, Mátyást is hívtam sokszor, néha jött is, de ő nem lett egy partiarc mellettem. Este aztán hazamentem, nagyon jó volt, hogy együtt aludtunk, együtt keltünk, nekem így megfelelt. Mátyásnak nem annyira, az első hónapokban folyamatosan nyaggatott, hogy mi hiányzik a kapcsolatunkból, hogy állandóan menni akarok? Veszekedtünk sokat, hiába mondtam neki, hogy kicsim, én ilyen vagyok, nem unatkozom melletted, csak szeretem a barátaimat is, és szeretem a pörgést, és imádok hozzád hazajönni. Ezt nem értette meg igazán, és idővel rájöttünk, annyira különböző a vérmérsékletünk, hogy nem lehet közös jövőnk. Nagyon szerettem őt, ő volt az a fiú, akihez a legjobban szerettem hazamenni”- zárta történetét Zsófia.
Megnéztem a szüleit, tehát nem volt zsákbamacska
Az összeköltözések alapja és legfontosabb momentuma a partner teljes körű ismerete, hiszen annak fényében tudjuk megbecsülni a későbbi együttműködést: „Annyit tudtam meg pusztán az összeköltözésből, amit korábban is tapasztaltam már: az ember az anyjának és az apjának egy egyedi ötvözete” - meséli a 29 éves Roberta. „Ha apuka nem mosogat, a fia se fog, ha anyuka arra tanította a fiát, hogy ő terítsen ebéd előtt, akkor szó nélkül megteszi. Én megnéztem a szüleit, tehát nem volt zsákbamacska, viszont azon meglepődtem, hogy mennyire együtt tudunk működni, mennyire jól össze tudunk dolgozni, és mennyire tudunk egymásnak örülni 3 év után is, minden nap. Az viszont egy pillanat alatt kiderült, hogy vagy egyikünk főz vagy másikunk, mert együtt nem megy."
A közös lakás kiválasztásánál a kompromisszum segített. "Mindketten más lakásokat preferáltunk. Míg ő praktikusan szemlélte a kiszemelt ingatlanokat, addig én a benyomásaimra koncentráltam. Ebből engedtem, mert arra gondoltam, majd sikerül otthonossá varázsolnom egy erre kevésbé predesztinált ingatlant is. A vécédeszkával sosem volt gond, mert macskánk van, aki, ha nem hajtjuk le, iszik belőle - így a legkényesebb dolgon nem kellett vitatkoznunk. A falak színénél is a praktikusság döntött, olyan kellett, amin nem látszik, ha ráugrik az állat. Szinte semmin nem vitatkoztunk, ágyat is sikerült úgy vennünk, hogy az mindenkinek jó legyen. Viszont mivel Peti szörfözik, a lakásban rengeteg olyan cucc van, ami helyet foglal, (szörfdeszkák, vitorlák, árbócok, deréktrapézok, bummok, szkegek és még sorolhatnám) ezeket megpróbáltam a lakás díszeként elhelyezni, ebben szerencsére partner volt Peti is.”
Nem bírom, ha motoszkálnak körülöttem
Végezetül legyen egy olyan példa is, melyben útközben derül ki egy lányról, hogy ő valójában az autonóm kategóriába tartozik: „Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a saját lakás kérdésébe: mikor még meg sem volt, már gondolatban megterveztem a berendezést, és azt, hogy mekkora bulikat tartok majd és kiket hívok meg” – meséli Anita.
„19 évesen saját lakásom volt, akkor még a szüleim is beszálltak a rezsibe, amikor szükség volt rá. Már az első barátomnál, akivel együtt laktam (pontosabban ő lakott nálam, addig, amíg sikerült eladni a saját lakását) szembesültem magammal, igényeimmel. Az első nap reggelén, amikor együtt ébredtünk, arra riadtam, hogy a nappaliban motoszkál, majd a fürdőszobába megy és zubogtatni kezdi a vizet. Igazából semmi rendkívülit nem csinált, csak a rigolyáim nagyították fel. Aztán később a legvadabb januárban szélesre tárta az ablakot, míg én bugyiban ültem a tévé előtt. Ez már sok volt, de még mindig nem válóok. Amikor az apró dolgokért nagy nehezen rászóltam (mert nem vagyok egy rászólós típus), elnézést kért, és belátta, hogy jobb, ha ő mosogat el, vagy viszi ki a szemetet. Amikor olyanért szóltam rá, ami már abszurd volt (ne húzza le hangosan a vécét) akkor kérdőn nézett rám. Kibírtam addig, amíg elment. Ez 5 hónap volt, nem drámáztam. Azért pokol nem volt. Ezután következett még 2 srác, akik szintén nálam laktak, de rájöttem, hogy senkivel nem tudok együtt lenni, mert nem bírom a másik motoszkáló jelenlétét, sajnálom. Nem vagyok antiszociális, rengeteget pörgök, szeretek elmerülni az éjszakában a csajokkal. Sőt, az sem zavar, ha nálam alszanak, de mindezt abban a tudatban, hogy másnap elmennek. És megint egyedül lehetek, csöndben.”
