Három gyerekkel egyedül maradtam

terez3_m„Volt férjem szavaival élve a mi szerelmünk az évszázad házasságaként indult. Aztán majd' belehaltam."

13 év házasság után a Rozalinda néven publikáló, három gyerekes nő egyedül kezdett új életet édesanyja 26 négyzetméteres lakásában. Majd jött egy új szerelem, és vele a lelki, fizikai, anyagi összeomlás. A szerző a Terézanyuságom története pályázatra írta meg saját történetét.

Terézanyuságom története
Tavasszal az Állítsátok meg Terézanyut! és a Nesze Neked Terézanyu! szerzője, Rácz Zsuzsa az Ulpius-ház könyvkiadóval közösen pályázatot hirdetett azzal a céllal, hogy a nők az életükről, az őket foglalkoztató kérdésekről, és dilemmáikról végre beszélni merjenek. A Terézanyuságom története pályázatra alig egy hónap alatt 130 pályamű érkezett, a határainkon túlról is. Június elején eredményt hirdettek, a nyertesei közt találunk a munkába visszatérni vágyó háromgyerekes anyát, a férje daganatos betegségével küzdő feleséget, és társfüggő nőt is. Ezeket a Terézanyu.hu oldalon is publikálták. A díjat nem nyert pályázatok közül kiválasztottuk a Dívány szerkesztőségének a kedvenceit, ezeket nálunk lehet elolvasni.


Eddig életem során két nagy szerelmem volt. Amilyen nagy lánggal lobbantak fel, és borították fel akkori életemet, olyan hirtelenséggel is értek véget.

Mindezek ellenére mégis a szerencse fia vagyok. Hiszen első szerelmem gyümölcse 3 gyönyörű, kivételes gyermek, a legutóbbi katarzisom eredményeként pedig elindulhattam az önismeret útján. S már meg is van a válasz arra, hogy az a 13 évnyi „földi pokol", melyet első házasságomban meg kellett élnem, minden nehézségével együtt azért történt, hogy itt és most elmondhassam:

Gyermekeim életem igazgyöngyei

Rengeteget tanultam azokban az években a kitartásról, méltóságról, anyaságról, a mindenek feletti odaadásról, talpon maradásról akkor is, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, és feladom. De legfőképp azt tudtam meg, mire is vagyok képes. Az ember tudatában sincs annak, hogy bizonyos krízishelyzetekben mennyire más emberként tud cselekedni és dönteni, ha az élet úgy kívánja. Volt férjem szavaival élve, a mi szerelemünk „ az évszázad házassága" -ként indult. Aztán majd belehaltam.

A szüleimtől a család szentségét, a mindent odaadó szeretet biztonságát , igazmondást és erkölcsi tartás fontosságát láttam. Részese voltam, ahogy két ember teljes odaadással és tisztességgel leélt 25 évet együtt. Azt gondoltam, az én házasságomban is így lesz majd. De tévedtem. Meg kellett tanulnom, hogy nem mindig várhatom el ugyanazt a páromtól, mint amit én beleteszek a kapcsolatba. Súlyos árat fizettem a naivságomért. 13 év után 3 kicsi gyerekemmel teljesen lenullázva kezdtem neki a következő életemnek.

Egy 26 nm-s szobában édesanyámnál

Árnyéka voltam régi önmagamnak, de szép lassan magamra találtam. Csak egy volt a fontos: végre nyugalomban nevelhetem a gyerekeimet, és mindent meg kell tegyek azért, hogy ember legyen belőlük. Ebben az első perctől kezdve édesanyám volt a mankóm, aki nagybeteg asztmás asszonyként mindenben mellettem állt. Míg én tanultam és dolgoztam, ő ellátta a gyerekeket. Oroszlánként harcolt értünk. Három generáció 26 nm-en. Nem volt könnyű, mégis azt hiszem, a gyerekek legszebb évei voltak ezek, hiszen így 9 évig egy nagy család voltunk. Időközben a gyerekek felnőttek, az anyu összetöpörödött, meggyötört öregasszonyka lett, én pedig egy másik ember. (Megjegyzem, az anyunál töltött 9 év alatt csak egy, tiszavirág életű kapcsolatom volt, kvázi 9 évig szingli voltam.)
Az egy szoba már kicsinek bizonyult, egyértelművé volt, hogy a gyerekeimnek fedelet kell biztosítsak. Így elindultam a szingli háromgyerekes anyák lakásvásárlásának rögös útján. Végül fél év után saját lakásom ajtaján belépve egy újabb korszak kezdetén álltam.
A vadonatúj lakásban egy-egy kis szoba a gyerekeknek, egy-egy régi elhasznált fotelágy, és egy ócska szekrény a ruháknak, no meg egy kétlapos villanyrezsó konyha gyanánt. Majd szép lassan minden meglesz - gondoltam. És elkezdtük „új" életünket. Végre a magam életét élhettem úgy, hogy volt privát szférám. De még meg sem melegedett talpam alatt az új járólap, amikor egy régi hódolóm megjelent sms-ek formájában.
Hetente üldözött a kérdéseivel, hogy jól vagyok? És boldog vagyok? Mert ővele bizony az lennék! (???) Én folyamatosan elhajtottam, mondván, nem hiányzik ez nekem. De ő rendíthetetlenül írt és írt. Lassan már az idegeimre ment, mikor egyszer azt mondtam neki: „na jó, ha már ilyen kitartó vagy, üljünk le egy kávéra". Attól kezdve 11 hónapig együtt voltunk. Pedig mennyire nem akartam.

Féltem egy komoly kapcsolattól, nem kívántam magamnak újabb sebeket szerezni. Ami érdekes, hogy ő úgy szintén. De akkor miért akart találkozni velem? Csak úgy érezte, látnia kell - mondta. S már az első randin kiderült ugyanaz a kedvenc étele, mint nekem; ugyanolyan cipőmániás, mint én; ugyanaz a kedvenc színe; ugyanazt a zenét kedveli ; ugyanolyan álomszuszék; és ami a leglényegesebb:árnyékként tudunk együtt táncolni.

Öt nap után már nem tudtunk egymás nélkül létezni

Velem akarta leélni az életét. Nem hittem, hogy 41 évesen derült égből szerelembe esek. Mint ahogy ő sem 44 évesen. Mindketten féltünk az újabb csalódástól, mégis egymásba zuhantunk igaz, mély szerelemmel. És azt hiszem ez volt a baj. Váratlanul jött, pont akkor amikor „új életet" kezdtem. Négy hónap után már nálam lakott és megint csak valaki más életét kezdtem élni. Imádtam őt, de nem kaptam mellette levegőt. Lételemem a szabadság, engem a nyitott ajtóval lehet leginkább belül tartani. De ezt ő másképp értelmezte. Ebből fakadóan egyre nagyobb lett rajtam a nyomás, ami már fizikai tünetek, csalánkiütés és övsömör formájában jelentkezett. És amikor már a lelki, fizikai és anyagi összeomlás határán álltam, Ő elment. Reggel, mint mindig, aztán este már nem jött haza. Azóta sem...
Egy hónap múlva agyvérzés tünettel kerültem kórházba
Ott aztán volt időm átgondolni az elmúlt 25 évemet, s rögtön tisztán láttam, mit is kellett volna másképp tennem. Azonnal átértékeltem addigi életem eseményeit és szereplőit. Minden kapcsolatot mi magunk vonzunk be az életünkbe, úgy is fogalmazhatnék, azért kapjuk, hogy megtanuljunk valamit általa, és egyre feljebb lépjünk a szellemi fejlődésünk spirituális útján. Minden veszteség egyben magában hordozza a változtatás lehetőségét is, amiből tovább építkezhetünk. Azóta más ember lettem. Az, aki mélyen legbelül mindig is voltam. De sokáig nem engedték, hogy önmagam legyek, mert mindig mások életét kellett éljem, megfelelve az elvárásoknak. S ez a harc felemésztett, és okozta fél évvel ezelőtti katarzisomat.
De semmi sem történik véletlenül. kaptam egy esélyt, hogy végre elkezdjek helyesen gondolkodni, és MEGÉLNI AZ ÉLETET. Ami eddig napi rutin volt, annak ma minden pillanata ajándék. A MOST létezik, a jelen, ami hordozza a tisztulás, megbékélés, gyógyulás lehetőségét.
És a hit erejét. Anélkül tudom, nem éltem volna túl az elmúlt negyed évszázadot.

Igaz a mondás: amibe nem halunk bele, attól csak erősebbek leszünk.
Én visszakaptam az életemet. KÖSZÖNÖM ISTENEM.

Oszd meg másokkal is!
Mustra