Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Talán nem meglepő, hogy Valentin-nap környékén mindenki a szerelemmel vagy szexszel kapcsolatos témákkal rukkol elő. Mi most szerencsére a szokásos giccstenger helyett egy érdekes anyagba futottunk bele. Egészen pontosan egy videóba, amit a SciShow töltött fel, és amiben annak jártak utána, vajon mit lehet tudni az emberi feromonokról: tényleg vágykeltő hatásuk van, és amiatt tetszik meg nekünk valaki? Ha kíváncsi, olvasson tovább.
Egészen a 19. századik kell visszamennünk, ha a kezdetekre vagyunk kíváncsiak: ekkor figyelte meg ugyanis Joseph Lintner, hogy a hím selyemlepkék egy egész csoportja egyetlen nőstényt környékezett meg. Akkor még nem volt neve, de egyébként a feromon tehetett mindenről. A tudósok azóta is sokat foglalkoztak a témával, egyetlen faj azonban gondot okozott: az ember.
De miért?
Bár elég sok cég azzal hirdeti magát, hogy feromonos parfümjeinek köszönhetően vonzóbbá tehetjük magunkat a másik szemében, ez sajnos csak humbug: egyetlen vizsgálat vagy kutatás nem azonosított ugyanis a mai napig emberi feromont. A vegyületek célja egyébként az, hogy valamilyen viselkedésbeli vagy akármilyen reakciót váltson ki (tehát a közhiedelemmel ellentétben nem az, hogy afrodiziákumként viselkedjenek). Ez az állatok körében egyébként simán megfigyelhető: így üzennek egymásnak arról, ha bejön nekik a másik, ha veszélyt éreznek, ha kifejeznék agressziójukat, ha megjelölnék a területeiket, de még azt is, ha haldokolnak.
A technika 1959-re tette lehetővé, hogy a később Nobel-díjas Adolf Butenandt azonosítsa az első feromont, amit később bombikolnak nevezett el: ennek a színtelen és – az ember számára – szagtalan anyagnak köszönhetően vonzza magához a nőstény selyemlepke a hímeket.
További kutatások alapján a feromonokat két nagy csoportra lehet bontani:
- vannak a serkentők, amik gyorsan lépnek reakcióba, és rövid távú viselkedésbeli változásokat okoznak – például a másik fél taszítása vagy vonzása,
- és a primerek, amik lassabb változást idéznek elő a viselkedésben vagy a fejlődésben.
Bár ezek általában a fajon belüli kommunikációt segítik, néha visszafelé sülnek el, és egyik másik faj is felfigyel rájuk, mondjuk, a zsákmányállatok, amik gyorsan el is menekülnek, vagy pont a ragadozók előtt buktatják le magukat így. A fermonokat egyébként nemcsak az állatok, de a növények is használják: az egyik orchidea például így hívja oda magához a méheket, amik aztán továbbszállítják a lábukra tapadt virágport.
Térjünk át az emberre: nálunk működik?
Nem, és erre ne is apelláljon, inkább költse a pénzt feromonos parfüm helyett könyvekre, hogy aztán a tudásával lenyűgözhesse a randipartnert. Természetesen számos kutatás foglalkozott a témával: az egyik ilyen az 1994-es pólószagoló kísérlet, ahol kiderült, hogy a nők az eltérő genetikájú immunrendszerrel rendelkező pasik illatát kedvelték jobban. Bár többször is vizsgálták azt is, hogy az izzadtságunkban vannak-e feromonok, ezek a kutatások sajnos nem öleltek fel elég nagy mintát, vagy az eredményeik nem voltak kellően alátámasztva. Többek között a vitatottságuk és az ellentmondások miatt gondolja úgy a legtöbb szakértő, hogy ezeket a vizsgálatokat teljesen el kéne felejteni és nulláról újrakezdeni.
A dolgot nehezíti, hogy a gyíkokkal, kígyókkal és néhány más állattal ellentétben az embereknek nincsen vomeronazális szerve (csak a magzati korban), így kizárólag az orrunkra hagyatkozhatunk a szaglást illetően. De mivel vannak olyan állatok, amelyek az orrukkal, pontosabban a szaglószervükkel érzékelik a feromonokat, így nem zárható ki, hogy az emberek is vannak ilyen vegyületeik.
Akármi is az igazság, az biztos, hogy azért valamilyen szinten a szagok az emberi kommunikációban is szerepet játszanak: az újszülöttek például a szobában megérzik az édesanyjuk mellének illatát, és akár hisszük, akár nem, mindenkinek egyedi szagprofilja van. És ugyan a szag nem egyenlő a feromonokkal, de azért a párválasztást így is befolyásolhatja. Persze nagyon sok dolgon múlik (leginkább korábbi tapasztalatok), hogy miként értelmezzük ezeket a „jelzéseket”. A palacsinta illatára sokan azért őrülünk meg, mert a családunk korábban sokszor pihenős vasárnapokon készítette el – tehát sokkal valószínűbb, hogy összefüggésében reagálunk egy illatra, nem pedig a molekulák miatt.
Ráadásul az emberek tudatosan gondolkodnak: hiába vonzó valaki, ha idős néniket rugdos, akkor attól nem lesz szimpatikus. Egyébként ez azért jó, mert ha el is vesztjük a szaglásunkat, nem dől össze az életünk.
