Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az urbexesek ugyan óvatosan közelítik meg azokat az elhagyatott helyeket, amelyek a maguk különleges esztétikája révén kerülnek érdeklődésük homlokterébe, de nem biztos, hogy mindenki ugyanilyen elővigyázatossággal és jó szándékkal hatol be a többé vagy kevésbé jól őrzött ingatlanokba, gyártelepekre, kórházakba.
Az urban exploration, azaz a városi felfedezésként lefordítható urbex kapcsán az embernek nem a veszélyes vegyszerek vagy a személyes adatokhoz történő hozzáférés jut eszébe, hanem azok a különleges fényképek, amelyeket ennek a hobbinak, vagy talán inkább életmódnak a követői készítenek.
Egy urbexes számára egy elhagyatott ingatlan valóságos időkapszula: azért szeretnének bejutni, hogy lássák, hogyan változik egy ember alkotta struktúra azután, hogy az ember maga mögött hagyta azt.
Alapelveik közé tartozik, hogy nem hagynak maguk után nyomot, azaz nem rongálnak, és nem is visznek magukkal semmit a képeken és az emlékeken kívül.
Veszélyes helyek, azért vannak bezárva
Panka gyerekkora óta aktív urbexes: igaz, akkoriban a szó talán nem is létezett, de őt vonzották az ilyen épületek, érdeklődését pedig megőrizte. Tőle hallottam először arról, milyen veszélyei vannak azoknak az épületeknek a valóságban, melyekbe nemcsak ennek a hobbinak a gyakorlói lépnek be, de szórakozó fiatalok, fejük fölé fedelet kereső, nehéz sorsú emberek, vagy akár fémtolvajok is. Ők mind bajba kerülhetnek – vagy bajba keverhetnek akár másokat is.
„Minden ilyen hely veszélyes, azért van bezárva, bár nekem nem volt soha urbexes balesetem. A mélység, egy beszakadó tető vagy leszakadó lépcső viszont másokra is veszélyes.
Aki nem urbexfotós célokkal érkezik valahova, kiboríthat egy üveg mérget is, ami emberre, környezetre egyaránt veszélyes lehet.
Egy egykori erőműben vagy gyárban elég sok halálfejes üveget látunk” – fogalmaz Panka, de itt még nem ér véget az elhagyatott helyek jelentette veszélyek sora. Ha egy kórházról van szó, ott bizony rengeteg személyes adat is heverhet szinte őrizetlenül.
„Jártunk egy tüdőkórházban is, ahol gyerekként engem is kezeltek. Rengeteg leletet találtunk abból az évből, a sajátomat is kerestem, de nem találtam meg” – meséli Panka.
Elhagyatott épületek, tele értékkel és veszéllyel
Kórházakban egyébként felszerelésekre, műszerekre is bukkannak rendszeresen: beszélgetőtársam felidézte egy leginkább világvége-hangulatot árasztó épület képét is, ahol a vakolat pergett ugyan, de ott állt a röntgengép, a labor minden elemével együtt, és mozigépet is látott már hasonló körülmények között.
Urbexesként ő nem visz semmit magával, de azt mondja, sokszor látható nyomai vannak annak, hogy ezzel nem mindenki van így.
„Kisebb műszereket elhordanak, szétszednek, szétlopkodnak. Az értékesebb fém alkatrészeket szétszedik, elviszik. Láttunk már labort is teljesen szétdúlva” – utal arra, hogy sokan próbálják meg a maguk hasznára fordítani a helyek elhagyatottságát. Orvosi vények tömegére is bukkantak már ők is hasonló körülmények közt.
Kegyeleti aggályok is felmerülnek
Nem annyira veszélyes, mint inkább szomorú az, hogy tapasztalatai szerint a kegyeleti szempontok is sérülhetnek egy nem gondozott területen: látott olyan magánlakást, amelyet aztán ők, az urbexesek raktak rendbe, annyira zavarta őket, hogy a feltehetően már nem élő tulaj egykori környezete, személyes tárgyai, ruhái olyan állapotba kerültek a nemtörődöm betolakodók után, ahogyan ők látták azokat.
Ennél talán még szomorúbb arról hallani, amit Panka egy temetőben szúrt ki.
„Jártunk egy temetőben, ahol azok csontjait, akiknek már nincs sírhelye, mert nem váltották meg azt, kolumbáriumban tartják. Láttuk, hogy fel van feszítve az ajtaja, és amikor benéztünk, az gyönyörű, de hátborzongató látvány volt.
A fióksírokat feltörte valaki, talán azért, mert azt hitte, lesz bennük valami érték. Kegyeleti szempontból ez nagyon aggasztó.
Voltak urbexesek, akik szóltak a temető vezetőségének, azóta le is zárták ezt a kolumbáriumot. Ez olyan hely, ahova én nem bánom, ha nem tudunk bejutni” – fogalmazott.
Sokan bejutnak ezekre a területekre
Felmerülhet a kérdés – vajon jogosak az urbexesek aggályai? Jár egyáltalán valaki rajtuk kívül ezekre a helyekre – amelyekre egyébként tilos lenne belépni?
„Nagyon gyakran találkozunk ezeken a helyeken olyan emberekkel, akik nem urbexesek. Egy villa, vagy talán kastélyban olyan idős emberrel találkoztunk, aki egy sarokban lakrészt alakított ki magának.
Beszélgetni szoktunk azokkal a hajléktalan emberekkel, akikkel így találkozunk, elmesélik a történeteiket arról, hogy jutottak ide.
Volt ennél ijesztőbb szitu is. Volt egy ipari létesítmény nagy darukampóval, ide mindenképp be akartam jutni fotók miatt. Itt találkoztunk össze szegényebb sorsú fiatalokkal, akik bevásárlókocsit toltak és villanykábeleket téptek le. Először kicsit ijesztő volt, ahogy egyikük baltával a kezében vágta a kábelt, de szóltak nekünk, merre ne menjünk, igaz, hozzátéve azt is, hogy ott két kamera van, az egyiket már lerúgták. Jött is a biztonsági őr, látta, hogy nálunk fényképezőgépek vannak, annyit mondtak csak, hogy menjünk innen” – idézett fel vissza pár emlékezetesebb esetet.
Tapasztalata szerint bár nem véletlenül őrzött helyek ezek, az urbexeseknek nem gyűlik meg a baja a biztonsági őrökkel, legfeljebb átnézik a táskájukat, nem visznek-e ki valamit, vagy az fordul elő, hogy megkérik, törölje a készített képeket, amit meg is tett.
Egyébként Panka elmondása alapján az urbexesek, ha személyes adatokat tartalmazó iratokat találnak, azokat sem teszik közkinccsé az interneten, iratokat, képeket adatokat takarva fotóznak, vegyszert el nem tesznek
– igaz, olyan volt már, hogy nem számítottak valamilyen veszélyes anyag kipárolgására, és végül azért kellett távozniuk, mert rosszullét kerülgette őket. Nem mindenki ilyen diszkrét vagy elővigyázatos ugyanakkor: egy hajléktalan ember, egy heccet kereső gyerek vagy más is mérgezést szenvedhet el egy lezárt épületben.
Ha szívesen olvasnál még elhagyatott magyarországi urbex-helyekről, ezt a cikkünket ajánljuk.
