A városi felfedezés, azaz az urbexként rövidített urban exploration izgalmas, de időnként a legalitás határmezsgyéjén helyet foglaló hobbi: az elhagyatott épületeket felkereső urbexezők élményeket és fotókat gyűjtenek, de van, hogy olyan helyekre lépnek be, ahova mások szerint nem kellene.
Csak fotókat hoznak el, és csak lábnyomaikat hagyják maguk után: az igazi urbexesek így közelítik meg az elhagyott területeket. Lehet szó régi templomról, kastélyról vagy esetleg gyárról, az ember által épített, majd elhagyott épületeket keresik fel ezek a városi kalandorok, akik hobbija világszinten egyáltalán nem számít újnak, az internet az utóbbi időkben bekövetkezett térnyerése azonban messzire vitte a hírüket.
Elfogadni és dokumentálni az elmúlást
„Számunkra az urbex egy életérzés, az örömzenéléshez tudnám hasonlítani. Persze mindenkinek mást ad, a csapaton belül is eltérő a motiváció. Van, akinek az a hitvallása, hogy dokumentálnia kell a pusztulásra ítéltetett helyeket az utókornak, más az enyészet szépségét, a természet térhódításának vagy inkább a tér visszahódításának pillanatait merevíti ki, megint másnak a hátrahagyott személyes dolgok adják az esszenciáját, mert beleláthat az egykori életekbe, hiszen ezek az épületek, szavak nélkül mesélnek letűnt korokról, életekről, sorsokról.
A rothadó, fájó diszharmóniában is az élet emléke tükröződik. A szépség illúzió. A rom a szépséggel igazából azonos, csak egy másik pillanatát ragadom meg.
A fizikai világ elmúlását elfogadni ma nem divat: a modern kor azért küzd, hogy a fizikai szépség illúzióját minél tovább és minél szebben hazudja a szemünkbe. A mulandóság és az öröklét furcsa szerelmét fotózom, így tartva életben, az agóniájukban is impozáns épületeket” – mesélt a Magyarország elhagyatottan – BCO Urbex csapata a Díványnak arról, mi jelenti az örömöt és az élvezetet ebben az időtöltésben, amely ismerőinek és űzőinek tábora igencsak megugrott az utóbbi időben.
„Az urbexkultúra iránti érdeklődés megnövekedése összefüggésbe hozható a kialakult veszélyhelyzet okozta lezárásokkal, korlátozásokkal. Többen fordulnak hozzánk tanácsokért, tippekért, mióta életbe léptek ezek az intézkedések, mint előtte, hiszen ezt a fajta időtöltést nem befolyásolta számottevően semelyik rendelet” – vélekedik hazánk legrégebbi urbexes csapata, akik azt is elárulják.
A Covid-urbexes fogalma is kialakult – ez egyértelműen jelzi, hogy az elmúlt egy-két évben sokan vágtak bele ebbe a hobbiba.
A BCO csapata tagcserékkel ugyan, de már tizenöt éve járja az elhagyatott helyeket. „Hogy ma pontosan mennyien űzik ezt a hobbit, nehéz még csak megbecsülni is. Úgy tudnám jellemezni, hogy van egy kisebb, aktívabb közösség, akik rendszeresen járják az országot, újabb és újabb felfedezésre váró helyek után, és vannak, akik alkalmi szinten, egy-egy számukra szimpatikusabb helyet látogatnak – látogatnának csak meg” – fogalmaztak. A csapat szerint egyébként a hatóságokkal leginkább konfliktusmentes a kapcsolatuk, és rongálókkal is ritkán találkoznak a helyszíneken, főleg azért, mert ők akkor fejtik ki a tevékenységüket, amikor nincs más jelen, különben ártatlan látogatónak tűnnek csak.
Nem nehéz érdekes helyet találni
Jancsó Panka ötévesen lopódzott be először elhagyatott házba unokatestvérével: az építészet azóta érdekli. „Képileg nagyon érdekel, hogy romlik le valami, milyen színe lesz, milyen fényeket látsz egy olyan házban, amiről hiányoznak az ablakok, vagy éppen mi az, ami ott marad. Ez egy elhagyatott erőműben nagyon érdekes tud lenni. Van, hogy minden ott marad, mintha a munkásoknak azt mondták volna, hogy fel a kezekkel, kifelé! Pár éve tudtam meg, hogy ezt urbexnek hívják, és nagy rajongótábora van” – mondta el Panka a Díványnak. Másfél éve már Gergővel járja az elhagyatott helyeket: párját a helyek atmoszférája, feelingje fogja meg leginkább, leginkább, ha sok hátrahagyott tárggyal találkozik ott. „Mindig megmozgatja a fantáziámat, amikor ilyen helyre megyünk” – mondja. Télen ritkábban, nyáron akár kéthetente járnak felderíteni, de tavalyi nyaralásukat is úgy tervezeték meg, hogy egy vágyott horvátországi helyszín beleférjen abba.
Panka szerint viszonylag könnyű megtalálni az érdekes helyeket: ha figyelmét felkeltő fotót lát, azon lesz egy utcanévtábla-töredék vagy egy ismerős épület, amelyből kiindulhat, és a Google térképe segítségével rátalálhat az őt érdeklő épületre. A műemlékvédelmi cikkek szintén kiindulópontot jelentenek számára a kereséshez. A célpont kiválasztásában a rizikófaktor is érdekes kérdés számára:
Panka szerint vannak teljesen veszélymentes helyek, mint amilyen a Fekete-kastély is, ahol már kapu sincsen az épületen, de nem minden helyet ilyen egyszerű megközelíteni.
„A helyszínek nagy többsége azért általában zárt, még ha nem is őrzött – kerítés van, vagy ki van írva, hogy kutyával őrzött. Van azért olyan helyszín, ahova egyszerű a bejutás, és nem kell attól sem félni, hogy elkapnak” – mondja Gergő. Az urbexezők egyébként egyetlen helyszínre sem azért mennek, hogy a nemesfém kilincseket vagy a kristálycsillárokat elvigyék – tartják magukat az urbex szabályához, miszerint ne hagyj ott semmit, csak a lábnyomod, ne vigyél el semmit, csak a fényképed. Még az ajtókat is visszazárják maguk után, mert másképp romlik le egy épület, ha azt átjárja a levegő, mint ha az ajtók zártak.
Az elhagyatott épület rejthet veszélyt is
Előfordulhatnak váratlan találkozások is a helyszíneken, amelyeket szintén érdemes belekalkulálni a tervekbe – Panka egy pszichiátrián belefutott vandálok csoportjába, akik eléggé rá is ijesztettek, egy elhagyatott villaépületben pedig egy zavart férfira bukkantak Gergővel.
„Tél volt, mezítláb állt egy vértócsában, elég ijesztő volt” – idézi fel az emléket Panka. Ha tudják, hogy kifejezetten rizikós területre mennek, azért ismerősnek is szólnak, hogy ha nem adnak életjelt magukról, tudják, hol kell őket keresni, és van, ahova gázpsray-vel felszerelkezve érkeznek. Lámpa és kilincs mindig van a táskájában.
„Bizonyos épületek nincsenek bezárva, csak lelopták róluk a kilincset, vagy épp a kilincs hiányával vannak bezárva, ezért én hordok a táskámban egy régi kilincset. Olyan is volt már, hogy egy szép állapotú villánál, ahova több, egymást ismerő urbexes csoport is járt fotózni, mi vettük le a kilincset, hogy megóvjuk az állapotát – megbeszéltük, hova tesszük, hogy vandálok ne juthassanak be” – meséli Panka, aki a saját maga tervezte ruhákat ilyen helyszíneken fotózza.
Habár Panka valószínűleg elsőként járta be a már bezárt OPNI területét – miután a bezárás napjairól is készített fotósorozatot –, a pár szerint nem az a fontos, hogy valahova elsőként jusson be az ember.
„Olyan helyet nem találsz, ahol nem járt még előtted senki. Mindenhol találsz graffitit, rongálást. Fontosabb, hogy olyan helyre menj be, ami téged érdekel”
– mondja Gergő. Panka szerint ezen túl vannak presztízshelyek, melyek nagyon szépek vagy nagyon nehéz bejutni, ezek iránt egyértelműen érdeklődnek, ha valaki feltölt róla pár képet, de Budapesten főként rengeteg a felfedezhető épület, például elhagyatott kórház, így könnyű célpontot találni.
Betegen, egyedül sose indulj urbexezni
A kezdőknek azt tanácsolják: ne egyedül vágjanak bele az urbexezésbe, legalább párban izgalmasabb és biztonságosabb is. Ha van urbexező barátja, az jó, de ha nincs, bármilyen baráttal elkezdheti. Az urbexes csoportokban érdemes előzetesen tájékozódni: már csak azért is, hogy ne a legrizikósabb épületekkel kezdje. Egy kirándulás egyébként lehet egészen rövidke is egy lepusztult, üres épületben, egy nagy gyárépület vagy erőmű viszont félnapos, akár egész napos program is lehet.
Panka az OPNI épületét, a kelenföldi erőművet és a vonattemetőt említi legnagyobb urbexes élményeiként: Gergőnek egy erőmű-látogatás adta a legnagyobb élményt, ahol egy szabadon tartott őrzőkutyát is ki kellett cselezniük a bejutás érdekében. „Húsz éve ott hagyták, de minden úgy maradt meg, mintha tegnap hagyták volna ott. Gumikesztyűk, kémcsövek, az emberek cipői, az összes irat: egy élmény volt” – mondják.
A BCO csapata úgy fogalmaz: senkinek, semelyik épületet nem ajánlják felfedezésre.
„Az ilyen helyek mindig fokozottan élet- és balesetveszélyesek, omlásveszélyesek, a teljesség igénye nélkül felsorolva veszélyeiket. Nem ok nélkül jutott nekik osztályrészül az elhagyatottság – vagy épp az elhagyatottság okán váltak a fentiek valamelyikévé”
– fogalmaznak. Ha valaki mindenképpen kipróbálná a műfajt, akkor az elhagyatott helyek látogatásához vezetett túrát vagy tapasztalt urbexes társat ajánlanak mellé. Kifejezetten nem ajánlják, hogy kisgyerekes családok, idősebbek, mozgásszervi betegek, szorongással vagy pánikbetegséggel küzdők vágjanak bele, és az adrenalinfüggő fiatalokat is távol tartanák ettől az időtöltéstől, mely életükbe is kerülhet. Aki mégis kipróbálná a hobbit, annak a következő tippeket adják:
- Ismerd meg az urbex kódexét: ne rongálj, csak élményt és fotókat vigyél magaddal! Ne törj be, csendesen mozogj megfelelő, zárt, sötét ruházatban.
- Feltöltött telefon, lámpa, élelem, víz, elsősegélycsomag és takaró mellett megbízható társsal indulj el
- Az ÉletMentő alkalmazás használatát mindenkinek ajánlják
- Indulás előtt kutass, hova mennél: címeket nem adnak ki szívesen, és ez is a hobbi része!
