Mencser Éva kreatív, sikeres karrierjét és nagycsaládjának harmonikus életét törte ketté egy diagnózis: tüdőrák. Éva a betegségeket egyéni sorstörténeteken keresztül bemutató Adj arcot! sorozatunkban mesélt fizikai és lelki útjáról, amely a diagnózistól idáig vezetett.
Éva idén ünnepelte a hatvanegyedik mellett tizedik – kettes számú szülinapját. Mikor találkoztunk, nemrég ért haza Barcelonából, ahová családjával elutazott az évforduló alkalmából.
Mit értesz kettes számú szülinap alatt?
Október 22-én volt a 61. születésnapom, és 10 éves lettem a felgyógyulásom óta. Ennyi idő elteltével nyilvánítanak gyógyulttá egy tüdőrákon átesett embert. Nagy boldogság, hogy megélhettem ezt a 10 évet, de szomorúság is van bennem, mert januárban elveszítettem az édesapámat. A szüleim fontos szerepet töltöttek be betegségem történetében is. Édesapám sebész volt, maga is nagyon sok daganatos betegséget operált, édesanyám pszichiáter. A szakmájuk miatt bizonyos szempontból még nehezebb volt megélniük a diagnózisomat: a lányuk rákos, ráadásul tüdőrákos, ami közismerten a súlyosabb fajták közé tartozik. Végig mellettem álltak az úton, mind szakmailag, mind szülőként.
Hogyan élted meg a diagnózissal való szembesülést?
Iszonyatos hullámvölgy szembesülni egy ilyen betegséggel. Teljesen lefagytam, tér, idő megszűnt a számomra. Mélyre kerültem, innen indítottam el betegutamat. De a szüleim már ekkor azt mondták: „Évikém, meg fogsz gyógyulni.” Ez a határozottság pedig rengeteget jelentett. A hit és a családom sokat segített. Ott voltak a szüleim, a férjem és a gyermekeim, valamint a testvérem, Zoltán, aki maga is orvos és nagyon sokat köszönhetek neki. Végig ott volt mellettem a kórházban, a gyógyulásom folyamatában: biztatott, vigasztalt, ápolt és olykor még meg is nevettetett a jó kis kórházi sztorikkal. Dani fiam is folyton azt ismételgette akkoriban: „Anya, te meg fogsz gyógyulni.” De mégis, amikor kezemben volt a szövettan, megéltem azt az iszonyatos mélységet, ami olyan,
mint mikor az embert elkapja az örvény, és bár kapálózik, végül leér az aljára. Ekkor megérzed a talajt, és ez kettős élmény, mert onnan vagy elrugaszkodsz, vagy ott maradsz.
Emlékszel talán arra a pillanatra-órára is, amikor ez a belső döntés megszületett benned?
Igen. Akkor történt, mikor megkaptam a szövettant. Mindvégig bizakodtam abban, hogy ez más lesz, hogy nem lesz nagy baj – bár azt tudtam már, hogy a daganat rosszindulatú, mert a műtét közben fagyasztásos szövettant végeztek, és abból ez kiderült. Ennek ellenére, amikor a részletes szövettant tartod a kezedben és olvasod azt is, hogy „tüdőn belüli áttét”, akkor ledermedsz. Van egy Ady idézet, amely – egy kutatásunk alapján tudom – más szájából is elhangzott már erre az érzésre: „Minden egész eltörött.” És ennek az egésznek az újraépítésében nagy felelősségünk van nekünk, betegeknek is. Kapunk egy olyan csomagot, amit nekünk kell kibontani: megnézni, megélni, elgondolkozni, meglátni, megtervezni – majd elindulni.
A te esetedben mik voltak ennek a felelősségnek az összetevői?
Először is elfogadtam a felkínált kezelési lehetőségeket. Van, aki a kemoterápiát veszélyesnek tartja, fél tőle. De óriási szerepe van annak, hogy mit kezdünk a félelmünkkel. Nálam ez ott kezdődött, hogy elmentem tüdőszűrésre, és visszahívtak. Három éve nem jártam ezen a vizsgálaton, és mivel egyébként részt veszek a szűréseken, gondoltam, ideje elmennem. Harminc évvel ezelőtt volt komolyabb tüdőgyulladásom. Akkor és azóta azt éreztem, hogy a tüdőmre különösen oda kell figyelnem, de ezt támasztotta alá énekes múltam is. Ráadásul érzékeny is ez a szervem: minden évben van legalább egy olyan betegségem, amelyben dominál a kutyaugatásszerű köhögés és nehezen is múlik el. Szóval már a vizsgálat után éreztem, hogy vissza fognak hívni, és így is történt.
Hogyan emlékszel arra a pillanatra?
Nagyon megijedtem. Az volt az első nagy félelem. Persze mondták, hogy lehet téves a visszahívás, vagy nem láttak jól valamit, de valahol mélyen éreztem, hogy ez most komoly. Az embernek vannak ilyen apró belső jelzései – én mindig azt mondom, a megérzéseinkre hallgatni kell.
Mi derült ki végül a vizsgálatokból?
A röntgenen láttak egy foltot a tüdőmön, volt egy száraz tüdőgyulladásom. A tüneteim nem voltak látványosak: sportolás közben éreztem néha egy kis hátfájdalmat, előtte pedig vállfájdalmat. Később kiderült, hogy a hátfájdalmat a gyulladás okozta, mert nyomta a mellhártyát. A tüdőben nincsenek érzőidegek, ezért nem is fáj maga a tüdő, viszont a gyulladás már okozhat kínokat ilyen formán. A vállfájdalom viszont rejtély maradt. Korábban jelentkezett, mint a hátfájás, és a bal karomon láthatóan le is épültek az izmok. TRX-edzésekre jártam, mindkét karomat ugyanúgy használtam, mégis látható volt a különbség. Ugyanakkor nem volt légszomjam, nem éreztem magam gyengébbnek, a köhögésem sem változott meg. Szóval a tipikus tüdődaganatos tünetek nálam nem jelentkeztek.
Milyen típusú és stádiumú daganatot állapítottak meg nálad?
Adenocarcinoma, 2-es stádium. A tüdőn belül volt egy áttét a tüdőkapuban, ezért a tüdőgyógyász kemoterápiát javasolt megelőző, adjuváns jelleggel.
Mindez egy gyanútlan tüdőszűrés következtében derült ki.
A tüdőszűrés hivatalosan nem a tüdőrák felismerésére szolgál, hanem a TBC kiszűrésére. Mégis, az esetek kb. 23 százalékában észreveszik a daganatot is. Jelenleg nincs más, mindenki számára elérhető vizsgálati módszer, csak bizonyos pilot programokban.
Ezért is mondom mindenkinek: menjen el tüdőszűrésre.
Ott legalább készül egy felvétel, amit egy tüdőgyógyász lát, és ha gyanús valami, további kivizsgálásokat rendelhet el.
Ha jól tudom, te soha nem dohányoztál.
Nagyon ritkán. Viszont passzív dohányos voltam. A szerkesztőségben, ahol dolgoztam, sokan cigiztek, később a zeneiparban is, a klubokban ugyanígy. Ritkán a bulikban én is rágyújtottam, de soha nem szívtam le a füstöt. Ezen mindig nevettek is a többiek. Sajnos, két unokatestvérem is tüdőrákban halt meg 33 és 44 éves korukban, de ők erős dohányosok voltak. A tüdőrák nem öröklődik genetikailag, de a hajlam tovább vihető. Világéletemben mindig sportoltam valamit: úsztam, később futottam, túráztam, edzőterembe jártam.
Négy gyerekem van, hárman fiúk, szóval a mozgás az életünk része.
Arról, hogy nem szívtad le a füstöt, az jutott eszembe: talán már akkor is féltetted a tüdődet.
Valószínűleg igen. Emlékszem, amikor a kórházba felvettek, egy orvos megkérdezte – elég tapintatlanul –, hogy „miért van magának tüdőrákja, miért nem gégerákja?”. Csak annyit mondtam: köszönöm szépen.
A passzív dohányzás tehát kulcsfontosságú tényező lehetett.
A folyamatos stressz is szerepet játszhatott. Akkoriban már elváltam, és három gyereket neveltem egyedül. Nagyon nehéz időszak volt. Aztán férjhez mentem, lett egy negyedik gyermekem, és hirtelen hatgyerekes mozaikcsaládban találtam magam. Ugyan a két nagyobb gyerek már nem velünk élt, de így is sok kihívást jelentett egyben tartani a családot a maga kis konfliktusaival együtt. A férjem is a médiában dolgozott – televízió, rádió –, szóval egyikünk élete sem volt éppen nyugodt, kiegyensúlyozott és főleg kiszámítható.
Tehát sokat dolgoztál, és volt az életedben feszültség is rendesen.
Sok-sok kezeletlen stressz. Hosszú évekig jártam pszichológushoz, dolgoztam azon, hogy megértsem, hogyan működöm, miért reagálok úgy, ahogy.
Mert mindenki stresszes életet él, de nem mindegy, hogy ezt miként szűrjük és kezeljük. Nekem nagyon rossz megoldásaim voltak,
például egy idő után a pánik. Állandó feszültségben éltem, mert mindenkinek meg akartam felelni – vezetőként pedig ez különösen erősen előjött.
Milyen területen dolgoztál vezetőként?
Hosszú évekig marketingvezető, majd később marketing- és kereskedelmi igazgató voltam egy napilapnál. Akkoriban az online média még gyerekcipőben járt, így minden a nyomdai leadások köré szerveződött. Nagy volt a nyomás: az előfizetőket, a terjesztést, a hirdetéseket mind össze kellett fogni. A cél a bevétel volt, mint bármelyik forprofit szektorban – csak a médiában extrém tempó mellett.
Ezt a munkát ráadásul saját vállalkozással is kombináltad.
Valóban, férjemmel közös cégünk is volt, ahol marketinggel, sajtóval és művészmenedzsmenttel foglalkoztunk – illetve foglalkozunk ma is. Akkor indult a Budapest Bár zenekar, ahol marketing és PR tevékenységet végeztem. Ez hatalmas feladat volt, rengeteg munkával, szervezéssel.
Ez már önmagában is kimerítőnek hangzik.
A napjaim úgy néztek ki, hogy reggel 6-kor felkeltem, elvittem a gyerekeket iskolába, utána elmentem futni vagy edzésre, majd beértem a szerkesztőségbe. Ott gyorsan lezuhanyoztam és kezdődött a munka, ami tartott hatig-hétig, majd hazamentem, vacsorát készítettem, és sokszor hajnal egyig a másnapi ételeket csomagoltam. Négy gyerekkel, akik közül hárman sportoltak – ráadásul vízilabdáztak – ez szó szerint napi logisztika volt. A munka pedig soha nem állt meg. Sokszor éjjel kettőkor-háromkor is leveleztünk a producerrel, de négykor is előfordult, hogy még dolgoztunk. Én amúgy is kicsit kontrollos, kényszeres alkat vagyok, mindig mindent kézben akartam tartani. Arra viszont nem gondoltam, hogy ezzel teljesen ledarálom magam.
Úgy érezted, rendben van ez így?
Igazából igen. Még olvastam is rendszeresen a lopott percekben, hogy az se tűnjön el az életemből. Úgy éreztem, hogy „oké, sok, de menni fog”. Csakhogy közben észrevétlenül túlfeszítettem a húrt. Azt hittem, ha jól tervezek, minden megoldható – közgazdászként ezt belénk is verték. Csakhogy azt nem tanították meg, hogyan kell a magánéletet tervezni. Nagyjából ott is tartottam a frontot, de nem hagytam helyet a véletleneknek. Pedig az élet tele van váratlan helyzetekkel: betegség, késés, családi gondok. Ilyenkor mindig azt mondtam: „Nem baj, megoldom.” És meg is oldottam, csak éppen önmagamból vettem el. Nem hagytam időt a regenerálódásra, a pihenésre és keveset a családomra, még kevesebbet magamra. Azt hittem, hogy ez így fenntartható – de nem volt az.
Aztán jött a diagnózis, ami megállított. Hogyan folytatódott a betegutad?
Kaptam antibiotikumot, a folt a tüdőmön kisebb lett, de nem tűnt el. Ekkor már körkörös foltról beszéltek, ami a daganat jele. CT-vizsgálatra küldtek, de az sem mutatta egyértelműen, mi az elváltozás.
A radiológus és az operáló orvos sem tudta biztosan megmondani, milyen típusú lehet a tumor. A műtétet végül szeptember elejére ütemezték.
Addig ugyanúgy éltem, mint korábban: jártam futni, sportoltam. Az operáció előtt két nappal még leúsztam 2000 métert gyorson. Nem éreztem magam betegnek, a köhögésem is elmúlt. Lelkileg a műtét előtt hullámhegyen voltam, nem éreztem annyira a betegség súlyát. Ráadásul azt mondták, jó helyen van a daganat, csak kikapják onnan, nem kell nagy feltárás. Így is lett – ötcentis metszéssel eltávolították a jobb tüdőm felső lebenyét – az orvosok az azonnali szövettan alapján már tudták, hogy rosszindulatú a daganat, ezért vették ki a teljes érintett részt. Az operáló orvosom dr. Furák József, a mellkassebészeti osztály vezetője volt a Szegedi Klinikán. Nagyon hálás vagyok neki és az egész csapatnak.
Mi történt veled ezután?
Másnap jött a gyógytornász, mondta, hogy „nem henyélünk”, pedig alig tudtam megmozdulni. Öt napig ülve kellett aludni, mert a tüdőműtét után így lehet a legjobban lélegezni. Az ötödik napon hazaengedtek.
És mikor kaptad meg a részletes szövettant, ami letaszított a hullámhegyről?
Néhány nappal később tudtam meg, hogy adenokarcinómám van, ami nem kissejtes tüdőrák, és egyébként jobban kezelhető, mint a kissejtes típus. Szeretett és nagyra becsült kezelőorvosom dr. Bogos Krisztina az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet főorvosaként dolgozott akkoriban, ma pedig már az intézet főigazgatója. Ő javasolta, hogy kapjak adjuváns, megelőző kemoterápiát, mert a tüdőkapuhoz közeli nyirokcsomóban találtak egy elkóborló sejtet.
Hogyan élted meg a kezelés előtti időszakot?
A műtét után elhatároztam, hogy leállok az online jelenléttel. Nem olvastam több betegfórumot, történetet, kommentet. Mindenkinek más a betegsége, más a szervezete és más a története. Én a saját gyógyulásomra akartam koncentrálni, nem akartam, hogy mások félelmei hassanak rám. Ezt akkor meg is fogadtam magamnak.
Aztán elkezdődött a kemoterápia.
A műtét után hat héttel, október elején. Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézetben kaptam, négy és fél órán át tartott egy alkalom. Igyekeztem sok vizet inni, hogy a szer gyorsabban kiürüljön, közben olvastam, zenét hallgattam. Nem féltem, de nehéz volt. A kezelések idejére a szüleimhez költöztem. Anyukám főzött rám, együtt néztünk filmeket. Az első este például megnéztük a Lány nyolc parókában című filmet, egy fiatal leukémiás lány történetét, ami nagyon megérintett, többször is újra néztem. A kezeléseket hat részben kaptam, mindegyiket kettéosztva, főképp a nagy adagoknál voltam rosszul, de nagyon. Szédültem, hánytam, gyomorfájdalmam és megsemmisülés érzetem volt. Előfordult, hogy négykézláb mentem a vécére. A fehérvérsejtszámom 2,8-ra esett, ezért az utolsó kezelést el kellett halasztani, de végül befejeztem az előírt kúrát. Igyekeztem arra gondolni, hogy amit kapok, az gyógyszer, és a gyógyulásomat szolgálja. Mantráztam, hogy csak a betegséget okozó sejteket pusztítsa el. Volt ott egy hetven év feletti, mozgékony hölgy, akinek látszólag nem sok mellékhatással kellett megküzdenie. Mindenkinél másként alakul ez is, nem lehet előre kiszámítani, hogy mi vár ránk. A kemoterápián egyébként nem sokat beszélgettek az emberek. Egyszer egy hatvan–hetven év körüli férfi csak annyit mondott: „Hiába van pénzem, nem tudom megmenteni magam.” Elhangzottak azért súlyos mondatok.
Akkoriban is ilyen hatalmas hajkoronád volt, mint most?
Igen, de a kemoterápia előtt rövidebbre vágattam. A második kezelés után elkezdett hullani, ezért elmentem a barátommal, Szűcs Gabival, a Cotton Club Singers énekesnőjével – akinek a menedzsere is vagyok – parókát nézni. Gabi egyszer csak rám nézett, és azt mondta: „Ne vegyünk parókát. Érzem, hogy nem fog kihullani a hajad.” És tényleg nem hullott ki. Azért vettem egy kendőt, de megmaradt a hajam.
Végül a kemoterápián is túljutottál.
És adódott a kérdés: hogyan tovább? Felhívtam a régi pszichoterapeutámat, dr. Fadgyas Ildikót, aki azt mondta, menjek el hozzá. Kezdjünk el egy terápiát, nézzünk utána a dolgoknak!
Jót tett?
Nagyon. Fontos volt, hogy végig beszéljük az egész történetet, hogy feldolgozzam a traumát, és hogy megértsem, mi is történt velem.
Egy ilyen betegség teljesen új helyzet az ember életében: történik valami, amiről nem tudjuk, miért pont velünk történt.
És amennyire ez lehetséges, elkezdtük megnézni a „miérteket”. Egy daganatos betegség mindig többtényezős, multifaktoriális dolog. Nem lehet egyetlen okot megnevezni. De attól még érdemes végiggondolni, hogy mi az, amin tudunk változtatni. Minden betegség után tanulhatunk valamit. Akár egy visszérműtét vagy egy sérvműtét után is elgondolkozhatunk azon, mit csinálhatunk másképp, hogy egészségesek legyünk. Ez nem önhibáztatás, hanem lehetőség. Minden betegségben lehet üzenet, ami nekünk szól.
Te mit tanultál a tiédből?
Hogy figyeljek magamra, az énidőmre, a közvetlen környezetemre, és hogy ne mindig a megszokott megoldásokat válasszam. Régen, ha kaptam egy e-mailt vagy üzenetet, azonnal reagáltam – reflexből. Most már igyekszem megállni, átgondolni, mielőtt válaszolok. Hogy ne a megszokott sémáim szerint működjek, hanem új nézőpontból is rá tudjak nézni a dolgokra.
Sématörésre törekszel?
Pontosan. Hogy ne mindig a régi mintáimat kövessem. Lehet, hogy a másiknak is igaza van, csak én eddig nem néztem meg az ő szemszögéből az adott helyzetet. Próbálok ezen változtatni, minden helyzetből és mindenkitől tanulni. Ez nagyon nehéz, mert a mintáink mélyen gyökereznek. Gyerekkorból hozzuk őket, belénk égnek. De ha kicsit el tudunk engedni a régi beidegződésekből valamit, az már hatalmas lépés. Néha csak engedni kell, hagyni, hogy leülepedjen a helyzet. Ehhez azonban sokszor külső szem is szükséges, egy támogató ember, aki lehet pszichológus, de ha valakinek nincs rá anyagi lehetősége, akkor akár egy tiszteletes, egy pap is tud segíteni. Ők egyre inkább felkészültek az ilyen beszélgetésekre. Vagy akár egy coach, mediátor, mentálhigiénés szakember – bárki, aki figyelmesen, ítélkezés nélkül meghallgat. Egy-egy ilyen beszélgetés rengeteget adhat. Ha a háziorvos tud ajánlani valakit, akihez el lehet menni, élni kell vele. Nem kell mindent egyedül feldolgozni.
Azt mondod, hogy a minták felismerésében és a változtatásban nagyon sokat segíthet egy szakember.
Igen. Vagy legalábbis könnyebbé teszi, hogy meglássuk: valamit már nem tudunk ugyanúgy vinni, mint korábban. Én is rájöttem, hogy nem bírhatok el ennyi mindent. Nem lehet egyszerre vezető pozícióban dolgozni, vinni egy saját céget, mellette összefogni a nagy családot. Egyszerűen nem lehet. És ezzel nincs is semmi baj. Ez nem kudarc. Csak annyit jelent, hogy más életszakaszban vagyok, mások a lehetőségeim, más a ritmusom. Észre kell venni a jeleket. Biztosan voltak ilyenek az életemben korábban is, csak én nem vettem észre. Mentem tovább, mindig „mindent megoldok” üzemmódban. A testem pedig szólt, hogy elég.
És ilyenkor néha meg kell törni a karrierutat?
Igen, néha meg kell. De ez nem azt jelenti, hogy vége. Ugyanaz az ember maradsz, ugyanúgy tudsz építkezni, csak máshol, máshogy. Néha be kell zárni egy ajtót, hogy nyíljon egy másik.
A kemoterápia után – ma már tudjuk – fizikailag meggyógyultál. Lelkileg viszont ekkor kezdődött az út?
Igen, és tudtam, hogy a lelki rész legalább olyan fontos vagy még fontosabb. Én nagyon sok mindent elfojtottam. Túlzottan megfelelni vágyó ember vagyok. Aki ilyen, az ne vállaljon túl sokat, mert nem lehet mindennek megfelelni. Ráadásul kontrolláló típus is vagyok, ami szorongáshoz vezet. Ha az ember mindent kézben akar tartani, az csak fokozza a szorongást. És én nehezen engedek el dolgokat. De nem is az a cél, hogy más emberré váljunk. Inkább az, hogy úgy rendezzük az életünket, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal és a természettel. A harmónia nagyon fontos szó lett a számomra. A betegségem előtt igazából már éreztem, hogy kibillentem belőle.
Túlságosan erőből toltam mindent. Amikor az ember erőből tolja az életét, az sosem jó.
Felborítja az egyensúlyt. Én pedig dupla mérleg vagyok, tehát különösen érzékeny a békére, az egyensúlyra. Azt is megtapasztaltam, hogy nem csak az a gond, ha valakinek kevés az energiája – az is, ha túl sok. Mert ha jó fizikum társul hozzá, akkor könnyen túltolja, és az már pusztító lehet.
Mit tettél a gyakorlatban, hogyan alakítottad át az életedet?
Hátrahagytam a média világát és visszatértem a zenéhez – a könnyűzenéhez és az operához – a cégünk mellett jelenleg a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusának művészeti szervezője/menedzsere vagyok. A zene, a gyerekek – középiskolai tanári és zenei végzettségem is van a közgazdászi mellett – mindez tényleg feltölt. Szigorú rendbe raktam a napi programjaimat is a régi bioritmusomat teljesen felrúgva. Minden nap ugyanakkor kelek – hétkor vagy fél hétkor – és fél 11-kor fekszem. Hozzászoktattam magam ehhez a ritmushoz. Napközben figyelek rá, hogy elég időt szánjak a munkára, a családra és saját magamra is. Ezt be kellett állítani, ami nem kis dolog.
A nagybetűs életmódváltás.
Ami ne gondoljuk, hogy egyik napról a másikra megy. Ha valaki eddig valahogy élt, nem fog egyik napról a másikra másképp élni. Nekem is figyelembe kellett vennem, hogy a változások ne legyenek nagy léptékűek, hanem mindig kicsik. Kis lépésekben kell haladni. A nemet mondást is így tanultam meg. Mindig azt kell követni, hogy mire tudok nemet mondani. Nálam ez nagyon fontos volt, hogy ne akarjak mindenkinek – munkában, családban, egyéb közösségben – tökéletesen megfelelni.
Ne akarjam mindenki életét megoldani, úgy, hogy közben magamat teljesen háttérbe szorítom.
Megmaradt benned ez a sok energia?
Abszolút. Nagyon figyelnem kell magamra, hogy ne vállaljak túl sok mindent. Most is néha egymásra szervezek találkozókat, de már nem leszek tőle annyira feszült. Valami működik bennem. El tudok engedni dolgokat, megtanultam jól – számomra megfelelően – priorizálni. Nem akarok mindig a legjobb lenni. Elég, ha második, harmadik vagyok – vagy ha épp nem csinálok semmit. Például amikor gyorsan kellett megszervezni a legkisebb fiaméknál a bébiváró partit, nem tudtam süteményt készíteni, mert közben megérkeztek a nizzai rokonok is, akik nálunk aludtak, és közben dolgoznom is kellett. Régen ilyenkor hajnalig fennmaradtam volna. Most mondtam a fiamnak, Tominak: „Figyelj, nem fogok tudni tortát csinálni.” Azt mondta: „Anya, hagyd már azt.” És most először tényleg elengedtem. Elmentem a süteményes boltba, vettem valamit, és nem éreztem bűntudatot. Régen bocsánatot kértem volna, hogy „ne haragudjatok, most nem sütöttem három tortát”. Mert azt gondoltam, hogy ettől vagyok jó anya, jó főnök, jó ember.
Mi segített abban, hogy valódi változást érj el?
A terápiában sokat dolgoztam ezen. Először egyéni terápiába jártam, később elkezdtem pszichodrámára is járni. Mivel ez csoportos foglalkozás, gyorsan hat. Összesen körülbelül 350 órát voltam pszichodrámán. Gyógyulni menten és azt hiszem, megkaptam ezt. Ott szépen előjött a kontrollmániám, a megfelelési vágyam, az elengedés nehézsége, a pánik – minden. Szinte mindent kihozott belőlem, nehéz menet volt sok fájdalommal, sírással, de sok új mintával, megoldási stratégiával lettem gazdagabb. Nyilván a neveltetésemből is sok minden fakadt. Szigorú, következetes, de közben nagyon szerető családom volt. A szüleim sokat dolgoztak, de amikor velünk voltak, az tényleg rólunk szólt. Csak hát a gyerek mindig többet akar, és nálam is kialakult egy szeretetéhség, egyfajta deficit, amit megfeleléssel próbáltam pótolni. Az anyukám pszichiáter, próbált engem tudatosan nevelni, és nagyon sok mindenben sikerült is neki. De valószínűleg a természetem – a túlérzékenységem – időnként felülírta a mintákat.
A gyerekeid hogyan fogadták a betegségedet?
Amikor megtudták a gyerekeim, hogy tüdődaganatom van, a legnagyobb fiam, Andris, zokogott, nagy fájdalmat élt meg. A középső, Dani, tudományos forrásokat kutatott, utánanézett a betegségemnek, a gyógyulási esélyeknek, mindennek, és ebből reményt merített és adott. A legkisebbik fiam, Tomi pedig hárított, védekezett, ő nem akart tudomást venni erről a betegségről. Neki ez volt a megélése, ő így tudta csak feldolgozni a történteket. A legkisebbik gyermekem, Eszter épp ötödikbe ment, amikor a diagnózist kaptam, neki volt talán a legnehezebb, hogy feldolgozza ezt a traumát. Egyedül erre ő sem volt képes, így szakember támogatását kellett kérnünk. Főleg azért is, mert később, a covid idején újra előjött nála ez a téma, hiszen ott volt megint a halál, a tüdő, a betegség háromszöge. Emlékszem, szeptember elsején ment először felső tagozatba, én kísértem be – majd indultam a műtétre, Szegedre. Utólag mondta el, hogy azt hitte, utoljára ölel meg. Kettő, számára fontos, közeli ismerősünk is akkoriban halt meg rákban, ráadásul véletlenül pont látta, amikor az apukája sírva fakad a telefonban a diagnózisomat hallva.
Minden gyermekem és rokonom másként élte meg és dolgozta fel ezt a traumát, de az egyértelmű, hogy ez mindenkinek nehéz volt.
Azt is gondolom, hogy egy ilyen helyzetben hozzátartozónak lenni sem könnyű: támogatni kell a beteget, erősnek kell lenni mind lelkileg, mind fizikailag, minden pillanatban a pozitivitást, a hitet mutatni, de közben ők is tele vannak kételyekkel, bizonytalanságokkal. És ők is ebben a kétféle valóságban élnek hosszú évekig. Most én is ezen, a hozzátartozói oldalon álltam, egy hasonló szituációban voltam az egyik gyermekem betegsége kapcsán.
Most, hogy a fiadnak is elsőre veszélyesnek tűnő egészségügyi problémája volt, könnyebben kezelted a helyzetet?
Sokkal tudatosabban próbáltam jelen lenni. Meg kellett tanulnom, hogy ne essek pánikba, hanem támogassam őt. Azt hiszem, ez is része a gyógyulásnak – hogy már nem a félelem, hanem a stabilitás működik bennem.
Fizikailag is egészségesnek érzed magad?
Igen. Újra sportolok, tudatosan táplálkozom – aférjemmel sokat főzünk, tetemes mennyiségű zöldséget és gyümölcsöt eszünk, alkoholt szinte egyáltalán nem iszom. A gyógyulásom idején minden reggel elfogyasztottam a jól bevált reggeli vitaminbombámat is, ami fokhagyma, cayenne bors, méz, gyömbér és egy kis citrom keveréke volt. Őstermelőtől igyekszünk minél többször fermentált savanyúságot és egyebeket venni. Sajnos, elég súlyos allergiám is volt, ezért felkerestem dr. Puskás Emese tüdőgyógyászt, aki egy homeopátiás kezelést javasolt az allergiám megfékezésére – mondván, hogy a tüdő gyógyulása érdekében az allergiától meg kell szabadulni. Ettől szinte teljesen megszűntek az allergiás tüneteim is, ami nagy szó, mert korábban súlyos rohamaim voltak. Ez volt a pszichodráma mellett a másik komplementer kezelés a betegutamban, amit a hagyományos terápia mellett alkalmaztam.
Alapítója vagy a Lélek-zet – tüdőrákos betegekért és hozzátartozóikért Egyesületnek.
Az egyesületet 2019 végén alapítottuk meg tizenkét taggal: orvosok, mentálhigiénés szakemberek és betegek közösen dolgozunk a kezdetektől. Én vagyok az elnök, mellettem két alelnök segíti a munkát. Sokszor kérdezik, miért csak most alakult tüdőrákos betegszervezet. A válasz szomorúan egyszerű: korábban nem voltak túlélők. Most már szerencsére egyre többen vagyunk. A nevünk azért ilyen hosszú, mert azt tapasztaltuk, hogy nemcsak a betegnek, hanem a hozzátartozónak is szüksége van segítségre. A találkozóinkon – évente négyet tartunk – sokszor ők is ott vannak, kérdeznek, részt vesznek a beszélgetésekben. A Lélek-zet Egyesület alapvetően tanácsadói szervezetként működik, elsődleges célunk, hogy hiteles, aktuális és a fejlődést folyamatosan követő információkkal lássuk el az érintetteket.
Hogyan zajlanak ezek a találkozók?
Mindig meghívunk egy szakembert, aki előadást tart. Járt már nálunk például gyógytornász és dietetikus, a november 13-i betegklubbunk eseményén pedig „A tüdődaganat rizikói -tünetei és a szűrés jelentősége” témában tart előadást dr. Kerpel-Fronius Anna, főigazgató helyettes, diagnosztikáért felelős igazgató.
A tájékoztatást más fórumon is folytatjátok?
A honlapunkon rendszeresen jelennek meg orvosok által írt szakcikkek a legújabb ismeretekről, a legújabb diagnosztikai eljárásokról és terápiákról, a legmodernebb műtéti technikákról. Emellett a hazai és a nemzetközi betegegyesületi munkában is részt veszünk, kapcsolatban vagyunk magyarországi társszervezetekkel, európai és nemzetközi tüdőrák-hálózatokkal. Pataki Erika egészségfejlesztő szakember, egyesületünk alelnöke tartja ezt kézben, neki köszönhetjük, hogy már nemcsak az európai, hanem a világ legnagyobb tüdőrák szervezetének is tagja vagyunk. Voltunk Varsóban, Isztambulban konferencián, ahol az európai betegszervezetek találkoztak. Beszámoltak mindennapos munkájukról, elért eredményeikről, a jövőbeli terveikről, megoldandó problémáikról: betegjogi képviselők, kutatók, orvosok és a betegszervezetek képviselői mutatták be kutatási eredményeiket, szervezetüket, kampányaikat, a legújabb diagnosztikai és terápiás fejlesztéseket – lenyűgöző volt.
Mi a legfőbb célotok az egyesülettel?
Egyértelműen az, hogy a betegek hiteles szakmai információkhoz jussanak a tüdőrákkal kapcsolatban , és ne az interneten, kommentek között keressék a válaszokat. A tüdőrák ugyanis nem homogén betegség – sokféle típusa és kimenetele van, és minden ember alapvető szervezete is más. Épp ezért nem szabad mások történeteihez hasonlítani a sajátunkat. Az egyik legfontosabb üzenetünk:
tájékozódni kell hiteles forrásokból, de mindenki önmagára figyelve, szakmai segítséggel a saját útját kell, hogy járja.
November a tüdőrák tudatosság hónapja, ezért ilyenkor tartjuk a betegszervezeti találkozónkat is, és igyekszünk minél több helyen, minél több platformon beszélni a tüdőrákról – arról, hogy miként lehet időben felismerni, milyen tünetekre kell figyelni, és miért fontos, hogy az ember minél előbb orvoshoz forduljon. A korai felismerés döntő: minél hamarabb derül ki a betegség, annál jobbak a gyógyulási esélyek. A tüdőrák alattomos, sokáig nem okoz tünetet, ezért a szűrővizsgálat és a figyelem önmagunkra életet menthet.
Hol ünnepelted a kettős szülinapot?
Barcelonába utaztunk. Tanulmányoztam Gaudi művészetét: ahogy apró, színes csempékből, törött darabokból egészen új, egyedi szépséget hozott létre, és az jutott eszembe, hogy mi is valami hasonlót csinálunk. Új anyagokból, új látásmódból építjük újra önmagunkat. Újra kell gondolnunk az életünket, és ehhez próbálunk segítséget adni a Lélek-zet Egyesületben – a betegeknek és a hozzátartozóknak egyaránt.
Az Adj arcot! interjúsorozat előző részében Prosinger Lívia osztotta meg történetét, melyet ebben a cikkben olvashatsz el.
