Tizenkét évvel ezelőtt rendkívül súlyos állapotban került a ráckeresztúri rehabra Németh Mihály, akinek a kezelőorvosa is csak annyit mondott: „magán már csak az Isten segíthet”. Ahogyan fogalmazott, előtte soha egyetlen jó példa sem volt: azok közül, akikkel együtt kábítószerezett, már sokan nem élnek. Mihály élete azonban óriási fordulatot vett: tapasztalati segítőként, mentorként – és immár a MRE Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona Madách utcai részleg terápiás stábjának vezetőjeként – ő mutat utat a súlyos függőségüktől megszabadulni akaró fiataloknak. Interjú.
Mesélsz egy kicsit az idáig vezető utadról?
Elég hosszú volt, 18 évig használtam szereket. 17 évesen kértem először segítséget, akkor voltam először kórházi kezelésen, egy hathetesen, a győri addiktológián. Majd kimentem és folytattam ott, ahol abbahagytam. Ezután jött egy nagyon hosszú köröm, miközben volt egy súlyos balesetem Bécsben: eltört három bordám, az egyik úgy, hogy átszúrta a lépem, negyven kapocs tartotta össze a hasfalam. Az intenzív osztályon azt kérdezte a kezelőorvosom, hogy mit akarok ezentúl csinálni, amire azt válaszoltam, hogy azt, amit eddig. Javasolta, hogy gondolkodjak el a rehabilitáción, mert meg fogok halni – vagy azért, mert a friss sebem elfertőződik, vagy azért, mert túladagolom magam. Olyan legyengült állapotban ugyanis már nem bírta volna el a testem azt a mennyiségű kábítószert, amennyit előtte használtam.
Ekkor kezdtem el a rehabilitáció után telefonálgatni, de azt mondták, ilyen körülmények mellett és múlttal a hátam mögött először menjek kórházba, hogy rendbe tegyenek.
Melyik volt az a pillanat, amikor nagyon komolyan kezdtél gondolkodni a felépülésedről?
Amikor 32 évesen visszakerültem a győri kórházba, és meglátott a kezelőorvosom, csak annyit mondott, hogy rajtam már csak az Isten segíthet. Ez azért megérintett. Így miután három hét zárt osztály után kikerültem a nyíltra, minden programra elmentem, amire csak lehetett. A vasárnapi istentiszteleten a lelkész a kezembe adta a Történeteink című kiadványt, amelyben a ráckeresztúri srácok arról mesélnek, hogy Isten segítségével hogyan szabadultak meg a drogoktól. Ezzel szaladtam az orvosomhoz, hogy ha rajtam csak Isten segíthet, akkor én el akarok ide menni.
Milyen elképzeléseid voltak a rehabról?
Sok pozitív példa nem volt előttem, nem láttam olyat, hogy valaki leállt és megváltozott az élete. A barátaim közül sokan meghaltak, volt, aki saját kezével vetett véget az életének, de többeknek lettek szervi és pszichés problémái is, volt, aki skizofrén lett mellettem. Azt hittem, hogy a rehab olyan lesz, mint egy kórházi ellátás: fekszem a szobában, és majd hozzák a kaját meg a gyógyszereket, és lesznek papok is.
Aztán bejöttem, és olyan mentorokkal találkoztam, akik azt mesélték, hogy tíz éve józanok; láttam, hogy boldogok, kiegyensúlyozott az életük, mindegyikőjük hiteles példa volt számomra.
Engem ezelőtt mindig csak gyógyszerekkel kezeltek, soha senki sem mondta, hogy ebből tényleg van kiút. Itt éreztem először, hogy hisznek bennem és abban, hogy még élhetek normális életet.
Te hittél magadban?
Valójában nem, mert a családom és az orvosaim sem gondolták, hogy felépülhetek.
Most pedig már te mentorálod azokat a fiatalokat, akik hozzád hasonlóan talán nem hisznek magukban.
A felépülésem első 15 hónapjában itt annyi szeretetet, törődést, elfogadást kaptam, hogy azt éreztem, mindezt valahogy tovább kellene adni. Ahogyan ez a vágy megszületett, szembejött velem egy hirdetés, amelyben az állt, hogy hátrányos helyzetű fiatalok közé önkéntes segítőt keresnek Zuglóban. Akkor kezdtem el az autófényezői munkám mellett – teljesen karitatív módon – utcán csellengő fiatalokkal foglalkozni.
Pont olyanok voltak, mint én, csak ők akkor még az elején jártak, épp akkor kezdtek elkallódni.
Ettől a ponttól kezdve kezdett teljessé válni az életem. Nagyon szép időszak volt, ott ismertem meg a szintén önkéntesként dolgozó feleségem is, akinek nagy része van benne, hogy ma itt ülhetek, benne tényleg társra találtam. Összeházasodtunk, én 2019-ben belevágtam a főiskolába, majd amikor már az első gyermekünket vártuk, munkatársnak hívtak Ráckeresztúrra.
Olyan szép íve van a történetednek!
Ebben rengeteg munka, nehézség és küzdelem van. Azóta is foglalkozom magammal: két évig egy 12 lépéses csoportba jártam, most zártam egy 9 éves folyamatot egy terapeutával, vezetőként pedig szupervizorhoz is szeretnék járni – egy segítőnek is szüksége van segítőre. Annak, akinek szerhasználati problémái voltak, folyamatosan foglalkoznia kell magával, mert ha nem felfelé épül, akkor visszacsúszik. Sokszor megfigyelhető ez: ha valaki hátradől azt gondolva, hogy most már jól van, akkor elindul a visszarendeződés.
A visszaesés akkor kezdődik, amikor előjönnek a régi, rossz szokások, amikor elkezd elégedetlenkedni, hálátlan lenni, a szerhasználat ennek a folyamatnak már csak a vége.
A felépülésedben mennyire volt fontos az, hogy tapasztalati segítők, vagyis olyanok vegyenek körül, akik a tiédhez hasonló utat jártak be?
Nélkülük talán nem is sikerült volna, nekem ők jelentették a hitelességet. Én is csak hiteles példaként tudok segíteni.
Mitől válik valaki hiteles tapasztalati segítővé azon felül, hogy ugyanazon ment keresztül, mint a mentoráltjai?
A drogosoknak kitűnő antennáik vannak, nagyon jó emberismerők. Ezek a srácok nagyon jószívűek, érzékenyek, így rögtön megérzik, a másik milyen. Ha hazudnék nekik, azonnal megéreznék; mondhatnék nekik bármit, ők zsigerből tudnák, az mennyire őszinte. Számomra a hitelesség tehát azt jelenti, hogy amit képviselek és mondok, azt élem is. Ha a tettek és a szavak nincsenek összhangban, akkor az egész nem ér semmit. Nem szeretnék tökéletes lenni a szemükben,
ki tudom mondani azt, ha hibázom, és bocsánatot is tudok tőlük kérni, ha elrontok valamit.
Ez náluk is így működik?
Az anyagos működés más: tagad, hárít, nem ismer be, nem kér bocsánatot. Ezért fontos a szenvedélybetegeknél a szavak helyett a tetteket nézni: remekül el tudják magukat adni, lyukat beszélnek a másik hasába, a tetteik viszont más mutatnak. Tudom, milyenek, én is így működtem.
Milyen visszajelzéseket kapsz tőlük a velük való munkáddal kapcsolatban?
Általában pozitívat. Azt érzem, hogy hitelesnek tartanak, elfogadnak, és példakép vagyok számukra – végre pozitív értelemben, és nem a zsiványságban. Annyira megmaradt bennem az a mondat egyébként, amit annak idején, a terápiám alatt, egy pszichodráma alkalmával mondott nekem egy srác: „te példakép leszel”. Érdekes, akkor még nem tudtam, mit jelenthet ez.
Hogy éled meg a kapott visszajelzésekkel és látható felépülésekkel járó, jó érzéseket?
Sokat kell azzal is dolgoznom, hogy elfogadjam a jót, egyáltalán megérdemlem-e. Gyakran a fülembe csengenek apám szavai, aki azt mondta, „sosem lesz belőled semmi”, „semmire sem fogod vinni” – nagyon sok bántást kaptam tőle. Diszfunkcionális családban nőttem fel, nem volt biztonságos kötődésem senkihez. Apu alkoholista volt, anyu apu ivásával volt elfoglalva, a tesóm – aki egy ideig próbálta betölteni az apaszerepet – végül inkább a munkába menekült, én pedig a fekete bárány voltam. Nagyon nehéz ezt a szerepet levetkőzni.
Most hogy áll hozzád a család?
Apu már nem él, de a család többi tagja próbál visszahúzni ebbe a szerepbe, ezen viszont segít a 200 kilométer. A legjobb tanács volt, amit megfogadhattam a mentoromtól, hogy ne menjek vissza abba a környezetbe, ahonnan jöttem, mert nagyon könnyen vissza tudnék rendeződni.
És hogy érzed, hiteles vagy számukra?
Szerintem igen, csak nem könnyű elfogadniuk, mert most nem kell velem foglalkozni. Magukkal kellene, de az mindig sokkal nehezebb.
A környezetedben volt egyáltalán biztos pontod?
Érdekes, mert anyut mondanám, ő érzelmileg volt számomra biztos pont. Tudtam, hogy hozzá bármikor fordulhatok, igaz, a drogozásom utolsó két évében már nem mentem haza, nem akartam, hogy olyan állapotban lásson. De tudtam, ha akarnék menni, mehetnék. Anyu még az intenzív osztályon sem mondott le rólam, sőt, ő kísérte el a 32 éves, kicsi fiát a rehabot megelőző, budapesti előgondozásra. Ma is emlékszem, amikor azt mondta, „milyen jó lenne, ha egyszer te is ilyen helyen dolgoznál”.
Kanyarodjunk még vissza egy kicsit a munkádra: melyek a legnagyobb nehézségei a tapasztalati segítségnyújtásnak?
Az, ha valakiről kiderül, hogy meghalt, mert mondjuk túladagolta magát. A tapasztalati segítés sokkal több, mint egy szociális munka, sokkal közelebbi, mélyebb kapcsolat alakul ki a mentor és a mentoráltja között. A rehabon a felnőtteket egy, a tiniket pedig egy fél éven keresztül teljesen szorosan kísérjük:
megtudjuk az elakadásaikat, a traumáikat, a legbensőbb érzéseiket, fájdalmukat osztják meg velünk, amelyek feldolgozásában együtt veszünk részt.
Mennyivel nehezebb tinikkel dolgozni, mint felnőttekkel?
A legfiatalabb kliensünk 12 éves volt, ő újra itt van 16 évesen, már többedjére, és azt látom, most van értelme a közös munkának. Az például mindig dilemma, hogy mit kezdjünk egy 12 éves gyerekkel. Nagyon nehéz. Pont ezért már csak úgy vállaljuk a rehabilitációjukat, ha a család is elkezd magán dolgozni – tehát egy tinivel való munka tulajdonképpen mindig egy családterápia.
Nem elég, hogy berakják hozzánk a fiatalt, hogy szereljük meg; ő egy rosszul működő rendszer része, aki, ha fél év után kimegy ugyanoda, nagyon gyorsan visszarendeződik.
Jellemzően kik jönnek?
A középrétegből nagyon kevesen kerülnek be, az ide érkezőknél leginkább a két véglet jelenik meg: a nagyon szegény vagy a nagyon gazdag, és az elkényeztetett vagy az elhanyagolt. A közös pont bennük az, hogy mindegyikőjük családja valamilyen szinten diszfunkcionális. Vannak olyanok, akik nagyon jó anyagi körülmények között élnek, de apa sokat dolgozik, sok pénzt is keres, és jutalmazással próbálja megvásárolni a szeretetet – az ilyen családban élő srácok érzelmileg el vannak hanyagolva. De jönnek nagyon sokan a mélyszegénységből is, ahol már az apa is alkoholista, szerhasználó, vagy börtönben van, esetleg csak anya neveli őket, és egyedül kallódnak az utcán, majd odacsapódnak az idősebbekhez, akikkel együtt drogoznak.
Te mennyire voltál más régen, mint most ezek a tinik?
Sokat szoktam azon gondolkodni, hogy vajon mi motiválhatja őket abban, hogy bejöjjenek. Ha visszagondolok a fiatalkori énemre, engem nagyon nehezen tudtak volna rákényszeríteni arra, hogy rehabra menjek. Inkább a börtönt választottam volna terápia helyett, mert úgy voltam vele, hogy ott még talán könnyebben hozzá is tudnék jutni valamihez.
Csodálom őket, hogy ennyi idősen változni akarnak.
Mit ad neked ez a segítői munka?
Nagyon sokat, főleg akkor, ha azt látom valakin, hogy jól van, és a rehabilitáció után elkezd működni az élete. Az egyik sráctól most kaptuk meg az esküvői meghívóját. Ezekért érdemes csinálni.
Ha Boros Lajos börtönmisszió-vezetővel készült interjúnkat is szívesen elolvasnád, itt megismerheted az ő történetét is.
