Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ritkán merül fel a kérdés a vacsoraaszaltnál vagy egy baráti összejövetelen, hogy ki mit gondol a halálról, vagy hogyan vagyunk együtt a halál biztosan bekövetkező tényével. A halál inkább tabunak számít kultúránkban, miközben velünk van egész életünk során, és a szorongásunk ősforrása lehet. Járjunk utána, hogyan is segíthet mégis paradox módon megélni az életünket, ha helyet adunk a halálnak is az asztalnál.
„Élet és halál egymástól elválaszthatatlan fogalmak; egyszerre léteznek, és nem egymás után; a halál folyton ott morajlik az élet hártyája mögött, óriási hatást gyakorolva az élményekre és a magatartásra.” – mondja Irvin D. Yalom, az egyik leghíresebb egzisztenciális pszichoterapeuta. Az elmúlás félelmetes, de a halál ellenére élnünk kell, csak az nem mindegy, hogyan is tesszük azt. Yalom szerint a halálszorongás a szorongás egy olyan ősforrása, ami soha ki nem apad. Az életünk során pedig minden félelmünk legmélyén megtalálható az elmúlás ijesztő képe.
„Mindenki a maga módján retteg a haláltól”
A rossz hír az, hogy minél kevésbé éli meg valaki az életét a maga teljességében, a halálszorongás annál erősebb lehet. Nemcsak egy szerettünk elvesztésekor vagy súlyos betegség esetén, de a kapcsolatok végességétől, az értelmetlen időtöltéstől, esetleg a döntésekből fakadó lemondások mögött is megjelenik a halálszorongás. Mivel a kultúránk szövetét sokkal inkább az elmúlás gondolatának az elkerülése jellemzi, sokaknál más-más módon tör felszínre ez a félelem. Valaki ebből fakadóan nem extrém sportol, míg mások pont ezért ugranak le mindenféle biztosítás nélkül egy hegytetőről. Valakit ez akadályoz meg döntésekben vagy kerüli a szoros kapcsolatok kialakítását. Pedig a maga teljességében éppen ez jelentené, hogy ne a szorongások és nehéz érzések kerülése irányítsa működésünket.
„Bár a halál fizikailag elpusztítja az embert, a halál tudata megmenti őt.”
„Akkor értékeljük igazán az életet, akkor leszünk képesek a valódi együttérzésre, a legmélyebb szeretetre, ha tudatosítjuk, hogy mindez pusztulásra ítéltetett” – írja Szemben a nappal című könyvében Yalom. Több filozófus, köztünk akár Nietzsche, de maga Yalom is egy gondolatgyakorlatra invitál minket. Képzeljük csak el, hogy ezt az életet, amit élünk, újra és újra újból kéne élnünk. Elégedettek lennék ezzel az élettel? Ha erre igen a válasz, akkor jó hírem van, mert ez tökéletesen jelezheti, hogy számunkra értékes és értelmes életet élünk. Azonban, ha inkább megijeszt annak a gondolata, hogy ezt az életet újból és újból éljük, akkor itt lehet az ideje megfürdeni az elmúlás gondolatában, és meglátni a lényeget: mi magunk vagyunk életünk aktív alakítói, és a halál „nem rettegésre és a sivár pesszimizmusra figyelmeztet, hanem mintegy katalizátorként egy valódibb életformára sarkall, és növeli az életünk örömeit”.
Az elmúlás tudatosítása a személyiségfejlődés útjára terel minket. Yalom sokat dolgozott rákbetegekkel, akik a következőkben találták meg a fejlődést az elmúlással való szembesülés és elfogadás által:
- Másak lettek a prioritások, a jelentéktelen dolgok valóban leértékelődnek.
- Nemet tudnak mondani és képesek a választásra.
- Nem halogatnak, a jelenben élnek.
- Értékelik az élet elemi, apró dolgait.
- A szeretteikkel mélyebb kapcsolódás.
- Kevésbé félnek az elutasítástól, és megnő a kockázatvállalás hajlandósága.
„Mi, emberek, kapcsolódásra ítéltettünk”
Yalom szerint a legfontosabb komponens a halálszorongással való együttlétben, hogy merjünk kapcsolódni másokhoz. Alakítsunk ki és tartsunk fenn fontos és értelemteli kapcsolatokat embertársainkkal. Legyen az a párunk, a barátunk, a szüleink, a gyermekeink, de akár egy idegen a villamoson vagy a boltban. Azért, mert „semmit sem vihetünk magunkkal a túlvilágra abból, amit kaptunk, csak azt, amit adtunk”.
Éppen ezért nem az az igazán fontos, hogy létezésünk ténye, a nevünk meddig él tovább, hanem „sokkal fontosabb, hogy továbbgyűrűzzenek életünk tetteinek, gondolatainak hullámai, amelyekkel másokat boldoggá, elégedetté tettünk”.
Az elmúlás elfogadása nem oldoz fel minket a haláltól való félelemtől. Teljesen természetes félni a pillanattól, amikor már nem leszünk többé, de feloldozhat minket a kötöttségektől, amit az elmúlás gondolatának elkerülése okoz. Adjunk teret a halálnak az életünkben, hívjuk meg a vacsoraasztalhoz, és engedjük meg, hogy értelemmel töltse fel az életünket.
A CIKK SZERZŐJÉRŐL
Szabó Jennifer a Dívány pszichológus szakértője.
