Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit jelentett a Kádár-korszakban a nyolc óra szórakozás a gyakorlatban? Mivel töltötték a szabad szombatot a nők (és a férfiak), mi volt a legkedvesebb szabadidős időtöltésük, és mire vágytak? Múltidéző cikkünkből kiderül.
– Mennyi szabad ideje van?
– Hétköznap egyáltalán nincs, ötig dolgozom, szerencsére közel lakom a munkahelyemhez, fél hatkor már otthon vagyok. Azonnal leülök a géphez, mindig vállalok maszekmunkát. Dolgozom fél nyolcig, nyolcig, attól függ, mi megy a tévében. A híradót ritkán nézem, de a főműsort nem hagyhatom ki, azt muszáj néznem, még akkor is, ha túlságosan nem érdekel, mert bent mindig megvitatjuk, és ha nem tudok hozzászólni, borzasztó rosszul érzem magam.
A fenti gondolatok egy 26 éves gyors- és gépírónőtől származnak, akit 1974-ben kérdezett Sulyok Katalin újságíró arról, hogyan tölti a szabadidejét. A Kortárs című lapban a legkülönbözőbb foglalkozású huszon- és harminc éve s nők vallottak arról, van-e szabadidejük (spoiler: akadt, akinek volt!), mivel töltik, szoktak-e olvasni, változott-e az életük azután, hogy férjhez mentek, és hogy hov á mennek nyaralni.
A háború előtt a tehetősebb családokban ritkán fordult elő, hogy egy háziasszonynak munkahelye legyen: legfeljebb a háztartás ügyes-bajos dolgait (no meg a háztartási alkalmazottakat) igazgatta, azt viszont teljes erőbedobással és vaskézzel tette. A kevésbé tehetősek, azaz a gyári munkásnők, a földművelésből élők és a cselédek viszont alig-alig ismerték a szabadidő fogalmát: ez utóbbiak például egy szabadnapot kaptak, ekkor a cselédkorzón sétáltak, várták a szabadnapos bakák udvarlását, vagy templomba, esetleg kifejezetten az ő számukra szervezett műsoros estre mentek. A második világháború után a lakosság szinte minden idejét és energiáját lekötötte az ország újjáépítése, az ötvenes évek elején, a Rákosi-korszakban pedig senkinek sem volt tanácsos kihúzni magát a munkaversenyek, a gyűlések és a felvonulások alól.
Az olvasástól a Szív küldiig
Szabadidőről tehát a szó mai értelmében véve csak az 1950-es évek végétől és a 60-as évek elejétől beszélhetünk, de a szabad szombatra és a kétnapos hétvégére egészen 1981-ig várniuk kellett a magyaroknak. A párt természetesen igyekezett beleszólni abba is, hogyan kell „hasznosan” eltölteni a szabadidőt, és a kérdés a szociológusok érdeklődését is felkeltette. A 60-as évek elején jelentek meg az első felmérések a témában, ezek azonban inkább a vágyakat, semmint a valóságot tükrözték. Eszerint a nők legszívesebben könyvet vagy újságot olvastak szabadidejükben: a háztartásbeliek 20%-a, a dolgozó nők 40%-a nyilatkozott így. A kutatást végzők azonban sajnálkozásukat fejezték ki amiatt, hogy a politikai irodalom nem tartozott a nők kedvenc olvasmányai közé, de erre is kínálkozott magyarázat: „Persze figyelembe kell vennünk, hogy a felvétel csupán a nőkre terjedt ki, akiknek egy részét a nagyobb elfoglaltság, a múltból maradt sok előítélet és a szellemi igénytelenség még mindig távol tartja az önképzéstől.” (A férfiak szellemi igénytelenségéről nem esett szó, igaz, azt ez a felmérés nem is vizsgálta.) A társadalomtudósok „megdöbbentően alacsony”-nak nevezték azt a 28%-os arányt is, amely szerint a válaszadók ekkora hányada szeretné művelődéssel eltölteni a szabadidejét.
A második legkedveltebb hobbi a kézimunkázás volt a nők között: erre a megkérdezettek 28 százaléka szavazott. Az elemzők azzal magyarázták, hogy ez bizonyára a nők számára megnyugtató tevékenység – azt persze nem lehetett leírni, hogy a félreszabott konfekciódarabok helyett így próbáltak meg csinosabb öltözethez jutni a nők. A megkérdezettek többsége rendszeresen hallgatta a rádiót is, a Szív küldi-műsorok például nagy népszerűségnek örvendtek, de a Szabó család is megelőzte az agitációs vagy irodalmi műsorokat.
A gyárak, üzemek és szocialista brigádok szívesen szerveztek szabadidős programokat: a férfiak meccsekre, moziba jártak, a nőknek valamilyen kultúrprogramot kínáltak. A női arcokon azonban az eseményekről tudósító televíziós riportokban mást lehetett leolvasni:
„gondolataik az otthon halomban álló mosnivaló, meg akörül járnak, hogy a gyerek vajon megtanulja-e a leckét,
továbbá, ha ez a kultúrprogram nem fejeződik be üzletzárás előtt (amire alig van remény, hisz még a TV is kiszállt), akkor még kenyeret sem tudnak venni.”
„Korunk egyik kulcskérdése a szabadidő”
Hogy a szabadidő eltöltésének megfelelő módja mennyire fontos volt a hatalom számára, jól mutatja, hogy a 70-es évek elején két konferenciát is rendeztek a témában: az elsőt 1971-ben, a másodikat 1974-ben, „Korunk egyik kulcskérdése a szabadidő” mottóval. Az előadásokból azonban kiderült: hiába a szép statisztika, a nők még mindig (és hiába telt el már ötven év, azóta is!) szabadidejük nagy részét a háztartási munkával töltik, fizetésük ellenben számottevően kevesebb, mint a férfiaké. Sok nő szabadidejében
„nem szabadon választ, hanem azt teszi, amit a társadalom hasznosnak tekint: szőnyeget sző, kertészkedik, ruhát varr”
– állapította meg egy francia meghívott előadó, aki úgy vélte: a nők szabadidejükben is kevésbé merik önmagukat előtérbe helyezni, hiszen ha valami probléma van a gyerekkel, a háztartással, a házassággal, rögtön szorongani kezdenek, bűnösnek érzik magukat, és szabadidejüket áldozzák arra, hogy bűnüket „jóvátegyék”.
"Csak hétkor kelünk fel"
A Kortárs már idézett, 1974-es riportja alapján úgy tűnik, a francia előadó nem tévedett nagyot. A megkérdezett nők jó része szinte kizárólag házimunkával töltötte a szabadidejét: számukra a hétvégi lustálkodás azt jelentette, hogy későn, „csak hétkor” keltek fel, majd nekiálltak a házimunkának: „Reggel lustálkodunk, csak hétkor kelünk fel. Odateszem főni a húst. Hiába kuktában fő, némelyik marha olyan öreg, hogy három óra is kell neki.
Ebédelés után elmosogatok, rendet rakok, fölöltözünk ünneplőbe és elmegyünk édesanyámékhoz.
Ha nem mehetünk el, mert rossz az idő, akkor megnézem, mit írnak a Nők Lapjában, aztán bekapcsoljuk a televíziót. – Ez tehát a szabad szombatos hét végéje. És amikor szombaton is dolgozik? – Olyankor vasárnap délután mosni szoktam.”
"Az ember nem a háztartásért él"
Mások azonban kerek-perec kijelentették, hogy ők már nem hajlandóak erre: „Hogy nálunk nem csillog a kilincs! Hát nem csillog. Hogy a Patyolatban nem mosnak szépen? Hát nem mosnak. Az ember nem a háztartásért él. A hét vége a pihenésé, a szórakozásé. Eleget dolgozunk egész héten” – vélekedett egy 26 éves nő. Ami az olvasást illeti, leginkább a szocializmus sztáríróit választották: „Passuthot, Berkesit, Szilvásit. Csak kevés idő jut a könyvekre. Olyankor olvasok, amikor a főnök értekezik vagy kiszálláson van.” Leginkább az értelmiségiek vagy a könnyű fizikai munkát végző nők választották az olvasást, mások bevallották, nincs rá idejük, és az újságok helyett is inkább a tévét választják, mert „abban benne van minden”.
Takarítás és maszekolás
A szabad szombat a Kádár-korszakban a férfiak számára sok esetben a „maszekolást” és a „fusizást” jelentette, a házimunkaból nemigen vették ki a részüket: „Elviszi és hazahozza a kicsit. Megveszi a kenyeret. Mást nemigen. Megvan őbenne a jó szándék, csak hát ügyetlen.
Ha mosogat, zsíros marad utána az edény, ha a porszívózást bízom rá, nem lesz tiszta a szőnyeg, mert egy-két csíkot kifelejt.
Inkább megcsinálom magam. Mondom is neki, csak akkor gyere haza, amikor a gyereket hozod az oviból, jobb ha nem lábatlankodsz itthon” – vallotta be egy 29 éves, marós foglalkozású nő.
"Úgy csillogna itt minden, hogy akár mutogathatnák a tévében!”
Arra a kérdésre, hogy mihez kezdenének magukkal, ha több szabadidejük lenne, a megkérdezett nők nem nagyon mertek elrugaszkodni a valóságtól: „Hát, ha nekem több szabad időm lenne, akkor úgy csillogna itt minden, hogy akár mutogathatnák a tévében!” „Kézimunkáznék! A Fürge Ujjakban, meg a Nők Lapjában nagyon szép minták vannak. Díszpárnák, térítők, szőnyegek.” Egyvalaki bevallotta: ő igazából nem szeretne csinálni semmit se: „Nekem az a pihenés, ha ledőlök, és csak fekszem. De úgy, hogy semmit se kell csinálni. Fekszem és gondolkozom. – Miről? – Hogy mi lesz a gyerekeimből. Vagy akármiről.”
Nazim Hikmet török költő, aki sokáig élt a Szovjetunióban, egyszer megkérdezett egy moszkvai szövőnőt arról, hogy szerinte mi a boldogság. A válasz így hangzott: „Az a boldogság, amikor az ember alig várja, hogy munkába menjen, és alig várja, hogy munka után hazatérjen.” Talán nem is tévedett nagyot. (Borítókép: Fortepan / Fortepan)
Ha szívesen olvasnál még a Kádár-korszak mindennapjairól, ezt a cikket ajánljuk.
