„Bezzeg a mi időnkben nem csókolóztunk azonnal mindenkivel” – hallottam oly sokszor idős rokonaimtól, amikor kamaszkorom vége felé pár havonta szerelembe estem. És persze ezt követték a nosztalgiázós történetek, amelyekből kiderült, milyen szigorú keretek között zajlott az ismerkedés az ötvenes években.
A 21. században, amikor pár óra leforgása alatt megtörténhet a jobbra húzást követő párba állás és az első együttlét is, nehéz megérteni, hogyan is ismerkedtek a fiatalok a múlt század közepén. Nagyszüleink és dédszüleink generációja a jó hírét és ezzel együtt egy előnyös házasság esélyét tette kockára, ha nem az akkori szabályok szerint udvaroltak vagy udvaroltattak maguknak.
Amikor még divat volt a bálozás
Az ötvenes évek Tisza menti kisvárosában ősztől egészen a nagyböjti időszakig a báloké volt a főszerep, na és persze az ismerkedésé. Általában havonta rendeztek nagy bálokat, de rendszeresek voltak az iskolai vagy munkahelyi szervezésű táncmulatságok is. Zsuzsi és Kati jól emlékeznek még arra, amikor csodálva figyelték kislányként, ahogy jó pár évvel idősebb nővéreik a bálokra készülődtek.
Izgatott készülődés
„Nagymamánk varrónő volt, ezért ő varrta a nővéreim szebbnél szebb ruháit. Mindig egyforma kisestélyit készített nekik, az akkori divatnak megfelelően, de még így is rendre összevesztek azon, hogy kin áll csinosabban a bő midiszoknyás, derékhangsúlyos, háromnegyedes ujjú ruhaköltemény” – meséli nevetve Zsuzsi. „Akkoriban nálunk még nem lehetett krémeket, testápolókat vagy szemfestéket kapni, ezért a készülődés abból állt, hogy
helyi készítésű levendulaszappannal fürödtek, majd friss tejjel mosták meg az arcukat, amit a mai arckrémek helyett használtak.
Gyönyörű, hosszú, dús hajuk volt, így nem kellett a bodorítással bajlódniuk. Levendula- vagy rózsaolajjal illatosították magukat, és nem maradhatott el a rúzs, illetve a kőpúder sem.”
Ismerkedés az ötvenes években csak felügyelettel
A két fiatal lány feltűnő szépségnek számított, de ha kevésbé lettek volna mutatósak, akkor sem indulhattak volna el a bálba gardedám nélkül. A nővéreket ketten is kísérték: az édesanyjuk és a bátyjuk.
„Hatalmas szerencsének számított, hogy volt egy bátyjuk is, aki velük ment a bálra” – folytatja Zsuzsa. „Ez ugyanis jelentősen megkönnyítette az ismerkedést:
a testvérünk bemutathatta őket a jóképű ismerőseinek, barátainak.”
„Ez azért volt fontos, mert akkoriban nem lehetett csak úgy egyszerűen odamenni és bemutatkozni egymásnak” – veszi át a szót Kati. „Találni kellett egy közös ismerőst, aki bemutatta a lányt és a fiút egymásnak.”
A táncos rendezvényeken szalonzene szólt vagy cigányzenekar szolgáltatta a talpalávalót.
A táncrend akkorra már kiment a divatból, viszont így is akadt egy-két szabály, amit az ismerkedni vágyó fiataloknak be kellett tartaniuk a tánc során.
„A tánc mindig is kiváló alkalmat jelentett, hogy két fiatal közelebb kerüljön egymáshoz” – meséli Kati. „A fiú kérte fel a lányt, akinek nem illett kikosaraznia a fiút, és nem is kezdeményezhetett. A közös tánc azonban még nem jelentett garanciát arra, hogy a táncospár együtt töltse az egész estét, még akkor sem, ha nagyon tetszettek egymásnak. A lányt ugyanis bármikor le lehetett kérni, ráadásul volt egy szabály, miszerint nem lehetett attól a férfitól visszakérni a lányt, aki lekérte tőlünk.
Az udvarlónak cselhez kellett folyamodnia.
Megbeszélte a barátaival, hogy kérjék le az új férfitól a kiszemelt hölgyet, így tőlük már bátran lekérhette, és folytatódhatott az ismerkedés. A fiú ezzel a módszerrel egyértelműen a lány tudtára adta, mennyire tetszik neki. A lány renoméjának is jót tett ez a kis játék, hiszen úgy tűnt, nagyon népszerű a férfiak körében.”
Randevút is a gardedám előtt kértek
„Amikor a nővéreinket valaki haza akarta kísérni, azt csak anyukánk és a bátyánk társaságában tehette meg” – folytatja Zsuzsa. „Esély sem volt a mi családunkban titkos üzenetváltásra, vagy idejekorán elcsattanó csókra. Az első hivatalos randevút is itt beszélték meg; édesanyánktól engedélyt kérve a kapu előtt. Erre a találkára már nem kellett gardedám, de időre haza kellett kísérni a lányokat.”
„Persze, ez nem azt jelentette, hogy igent is mondtak a következő találkozásra” – mondja Kati. „Ha valaki ennek ellenére elég kitartó volt, akkor szerenádot adhatott. Az idősebb nővérem számtalanszor kapott szerenádot. Jöttek a férfiak muzsikusok kíséretében, és énekelték a szebbnél szebb nótákat. Ilyenkor, ha tetszett a férfi, a lány azzal hozta a tudomására, hogy gyertyát gyújtott az ablakban. Az én nővérem nagyon válogatós volt: rendszerint sötét maradt az ablak, néha már édesanyánk is megsajnálta a jelentkezőket.”
Nemcsak bálokban lehetett az ötvenes években ismerkedni, hanem munkahelyeken is, hiszen akkoriban számtalan elemi vagy polgári iskolát végzett hajadon lány el tudott helyezkedni.
„A másik nővérünk is így ismerte meg a férjét 18 évesen, az akkori irodai munkahelyén” – meséli Zsuzsa. „Cukrászdákba, moziba jártak, vagy csak úgy sétálgattak. Az ötvenes években még nagyon elegánsan mentek ezekre a randevúkra a fiatal lányok; kiskosztümöt viseltek, kesztyűt és kis kalapot is hordtak. A férfiaknál is elvárás volt az öltöny, nyakkendő és a kalap.”
Hogyan zajlottak a randevúk? Mikortól volt szabad a csók vagy akár a kézfogás?
„Hivatalosan csak az eljegyzés után járhatott karon- vagy kézen fogva a pár, és csókolózni sem volt ildomos, csak pár hét ismerkedés után, és soha nem a nyilvánosság előtt. Aztán, hogy ki mennyi idő után, mit csinált titokban, az már más kérdés” – nevet Kati.
A komolyabb udvarlási szakaszban mutatkozott be a jelölt az apának, amit általában az eljegyzés követett, körülbelül félévnyi randevúzás után. Ezek után már rendszeres vendég lett a vőlegény a háznál, így a jegyespár nyugodt körülmények között, „behatóbban” megismerhette egymást.
Mi történt azokkal, akik szabályt szegtek?
„Nem lehetett csak úgy leszólítani valakit az utcán, csak köszönni lehetett vagy kalapot emelni” – magyarázza Kati. „Ha teljesen ismeretlen volt a nő számára a férfi, akkor nem is volt szabad fogadni a köszönést. Az ilyen férfi tolakodónak számított, a köszönést fogadó nő pedig kacérnak. Ha rajtakaptak valakit, hogy rövid ismeretség után összeölelkezve jár a párjával, megszólták érte. A hajadon lányoknak nem volt szabad szóba elegyedni elvált emberrel, és fordítva: a nőtlen férfi sem állhatott szóba elvált asszonnyal, hiszen akkor hatalmas szégyen volt a válás. Az, aki, mégis meglépte, többé nem számított jó partinak.”
A rengeteg szabály egyértelműen azt a célt szolgálta, hogy ne essen csorba a lányok becsületén. Megadták a módját az ismerkedésnek, nem lehetett arra panasz, hogy elmarad az udvarlás, a bók vagy a várakozás izgalma, amelyek valóban értékesek és hiányoznak is a modern randizási szokásokból. Mégis felmerül a kérdés, mennyire ismerhette meg a pár kellőképp egymást, mielőtt házasságot kötöttek, és hány házasság lehetett boldogtalan, mert a néhány hónapig tartó találkák során mindkét fél csak a legjobb arcát mutatta, ami nem feltétlenül az igazi volt. Hacsak nem volt hosszú a jegyesség, akkor az ember lánya leginkább abban bízhatott, hogy valóban a lelki társába – vagy legalábbis egy hozzáillő férfiba – szeretett bele az egyik báli éjszakán.
Címlapkép: Fortepan / Fortepan
