Nyolcéves koráig nem tudta, mit jelent a család, a születése után az édesanyja a kórházban hagyta, és sosem kereste. Lakatos Heléna lehetett volna boldog gyermek, de a sors másképp rendelte. Mélységekből még nagyobb mélységekbe taszította őt az élet, de mindig felállt, hogy legalább felnőttként boldog lehessen. Interjú.
Azt mondtad, egy álmod vált valóra azzal, hogy szakács lettél. Mit és kinek szeretsz a legjobban főzni?
Mindent szívesen elkészítek, de jobban szeretek a vendégeknek főzni. Otthon nagyon sok a macera, borzasztóan válogatósak a gyerekeim.
Hányan hányfélét esznek?
Négyen vannak, és mindegyikőjük mást szeret, úgyhogy nagyon le vagyok korlátozva, otthon nem igazán tudom kiélni magam, ha főzésről van szó.
Sok megpróbáltatással a hátad mögött, hogy érzed most magad?
Köszönöm, most már jól vagyok. Mondhatnám azt, hogy körülbelül azóta, amióta a gyerekeimet visszakaptam, de ha eszembe jut, mennyi minden nyomasztott akkoriban, akkor mégsem. Sokat küzdöttem azzal, hogy hogyan tudok majd jó anya lenni, és hogyan tudom teljesíteni azt, amit megígértem a gyerekeimnek.
Mit ígértél nekik?
Azt, hogy egy szebb, boldogabb jövőt teremtek nekik.
Úgy tűnik, sikerült.
Mindig azt mondom, hogy minden rosszban van valami jó. Ha nem úgy alakul az életem, ahogy, talán sosem jutok el odáig, ahol most a gyerekeimmel együtt lehetek.
Milyen hosszú út vezetett idáig?
Nyolcéves koromig állami gondozásban éltem, az édesapám csak azután fogadott örökbe, amikor megtudta, hogy létezem. Fogalma sem volt arról, hogy van gyereke, sőt arról sem, hogy egyáltalán terhes volt velem az édesanyám.
Mi történt az édesanyáddal?
Nem tudom, miért, de nem kellettem neki. Születésem után otthagyott a kórházban, onnan kerültem nevelőotthonba. Sosem keresett, sosem találkoztunk, aztán úgy 17 éves lehettem, amikor hallottam, hogy meghalt.
Mennyire érezted anyukád hiányát gyerekként?
Az egész gyerekkoromra rányomta a bélyegét, hogy anya nélkül nőttem fel, és még most, felnőttkoromban is hatással van az életemre. Az apámnak annak idején lett egy új párja, tehát kaptam egy mostohát, de sosem éreztem azt, hogy úgy szeretnek, ahogyan a két öcsémet.
Nem sok szeretetet kaptam, pedig mindig arra vágytam, hogy engem is szeressenek.
Milyen emlékeid vannak a gyerekotthonból?
Csupa jók, az egész időszakról. Az volt az a hely, ahol rengeteg szeretetet kaptam, és törődtek velem. Egy kis faluról, Felsőpetényről beszélünk, ahol mindenki ismert és szeretett. Volt egy óvónő, aki hétvégente meg ünnepnapokon haza is vitt.
A nevelőotthonban sosem éreztem, hogy anyára és apára van szükségem, egyszerűen nem fogtam fel, hogy az a normális, ha egy gyerek a szüleivel él.
Nem is nagyon tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, amikor kaptam egy anyukát meg egy apukát. Tök fura volt az egész, maga a környezetváltozás és a család is. Innentől kezdve nem mondhatnám, hogy túlságosan szép volt az életem. Hat év után, tizennégy évesen el is menekültem tőlük.
Hova tudtál menni?
Bagra, rengeteg rokonom él a helyi cigánytelepen. Ott próbáltam új életet kezdeni, de nem nagyon fogadtak be a családok, egyrészt a rengeteg gyerek, másrészt a nagy szegénység miatt. Így nagyon nehéz volt. Összejöttem viszont egy sráccal, akivel így elkezdődhetett az ottani életem.
Nem volt szerelem, inkább csak kényszer, hogy legyen holnap.
Három év után viszont elváltak útjaink, és ekkor ismertem meg a gyerekeim apját, aki mellett végre biztonságban érezhettem magam. Az igazi mélypont akkor kezdődött, amikor elveszítettem őt: a legidősebb gyerekem hároméves volt, a lányok pedig két hónaposak, amikor meghalt.
Mesélsz erről a mélypontról?
Egyszerűen nem láttam a kiutat, azt, hogy merre indulhatnék tovább. Senkire sem számíthattam, nem tudtam, mi lesz velem négy gyerekkel, mert időközben megszületett a legkisebb is egy másik férfitól. Úgy egyéves lehetett, amikor a kábítószer bejött a telepre. Sokáig nem akartam kipróbálni, hiába győzködtek, aztán belecsúsztam, és jól rászoktam. Nyolc évig drogoztam.
Mikor döntöttél úgy, hogy te nem akarsz így tovább élni?
Amikor elvették tőlem a gyerekeimet, azonnal felfogtam, hogy nagy a baj. Már korábban is voltak olyan félelmeim, hogy jön értük a gyámhatóság, de ezek a gondolatok csak akkor jöttek, amikor nem volt bennem szer. A drog miatt nem nagyon tudtam érzékelni az egésznek a súlyát.
Aztán tényleg megérkezett a gyerekvédelem…
Azonnal felfogtam, hogy mit csináltam. Akkor ott megfogadtam, hogy mindenáron vissza fogom szerezni őket, mert nekem a gyerekeim jelentik az életet.
Mennyi időt töltöttetek egymás nélkül?
Egy évet és hét hónapot. Először a bagi cigányteleptől messze, Pécsváradra kerültem a rehabra. Azután azt gondoltam, hogy majd Pécsen kezdek egy új életet, hogy olyan körülményeket teremthessek a gyerekeimnek, amilyet ígértem nekik.
Nem volt könnyű, mert ott azzal szembesültem, hogy a cigányságom miatt nem tudok rendes munkához jutni.
Arra viszont szükségem volt ahhoz, hogy visszakaphassam a gyerekeim. Hét vagy nyolc hónapot próbálkoztam ott, aztán sajnos vissza kellett mennem Bagra. Teljesen kétségbeestem, hogy visszakerülök a süllyesztőbe, nagyon nem akartam visszaesni. De ekkor jött egy mentor, Anna, aki mindvégig mellettem és a gyerekeim mellett állt. Nem tudom, isteni csoda-e vagy mi, de épp akkor keresett egy cég a konyhájába embert.
Ekkor csillant fel a remény, hogy elindulhatok azon az úton, amelyen járni akartam.
Hogyan emlékszel arra a pillanatra, amikor újra megölelhettétek egymást a gyerekeiddel?
Azt sosem lehet elfelejteni, szavakba önteni sem tudom, mit éreztem. Leírhatatlan volt az öröm bennünk, egymás nyakában lógtunk.
Szoktál beszélgetni velük a múltról?
Nem nagyon mélyülünk el benne, néha persze előjön egy-egy sztori kapcsán, de a régi dolgokról nem igazán szoktam beszélni.
Meg tudtál magadnak bocsájtani?
Nem, én mindig haragszom magamra.
Miért?
Azért, mert úgy érzem, hogy a legnagyobb gyerekemnek nem ilyen útja lenne, ha annak idején nem szokom rá a drogra. Biztos vagyok abban, hogy mindent felfogott abból, ami velem, velünk és körülöttünk történt, emiatt jutott el ő is oda, ahova nem kellett volna.
Amikor elvették tőlem a gyerekeket, ő egyedül lakásotthonba került, de nem tudott ott megmaradni.
Megszökött, visszament a telepre, és csinálta a haverokkal a balhékat, elindult a lejtőn, javítóintézetben is volt, most pedig börtönben. A rehabom után mindent megtettem, hogy ő is velünk lehessen, ami meg is történt, de már nem tudtam visszatartani.
Hogy van a három másik gyermeked?
Ők jól, és pont az ellenkezőjére törekednek, arra, hogy minél jobb életük legyen. Tanulnak, dolgoznak, odafigyelnek rám, szeretnek, dédelgetnek. Ha a telepen lennénk, ők sem így élnének.
Hogyan gondolsz vissza arra az életre?
A mostohaanyám meghalt, apám így egyedül van betegen, hozzá visszajárok Bagra, de egy óránál tovább nem bírok a telepen lenni.
Mi az, ami téged boldoggá tesz, van valamilyen hobbid?
Most vagyok túl három műtéten, úgyhogy valójában most jövök vissza az életre. Egyébként nagyon szeretünk kirándulni, biliárdozni a gyerekekkel, és imádok embereken segíteni. Nagyon sokat jártam például Kerecsendre gyerekekhez táboroztatni, mert szerettem volna egy másik falut és cigánytelepet is megismerni. Idén nyáron mindenképpen ott leszek, és ha minden igaz, jönnek velem a gyerekeim is, amikor legutóbb voltak, nagyon élvezték.
