Becslések szerint úgy háromszázan-félezren élhetnek Magyarország egyik legnehezebb helyzetű szegregátumában, a gyöngyösi Durándában. Pontos számot nem tudni, mert nagyon sokan jogcím nélküli lakáshasználók, ráadásul a telepen óriási a fluktuáció. Az Autonómia Alapítvány a társadalom peremére szorult, kirekesztett csoportok támogatásán fáradozik, és többek között az itt élő fiataloknak segít élményekhez jutni. Béres Tibor programfelelőssel beszélgettünk.
Néhány évvel ezelőtt indult egy futóklub a vezetéseddel, amelyben hátrányos helyzetű fiatalok csatlakoztak hozzád. Még ma is együtt sportoltok?
A srácokkal még mindig tartom a kapcsolatot, de az intenzív sporttevékenység abbamaradt, most már a lányokkal járunk teljesítménytúrázni. Egyébként éppen valamelyik nap mondták a fiúk, hogy újra akarják kezdeni. Ez a futás nem öncél, itt inkább az a fontos, hogy valami motiváló, közös tevékenységet végezzünk, olyat, amely alternatívát jelent a telepi élethez képest, és aminek azért van értelme is.
Így jött a teljesítménytúra is?
Ez egy pedagógiai eszköz, a sport egyébként lehetne akár a petanque is. A teljesítménytúra azért más egy picit, mert a kitartást, a célorientáltságot és a fizikai állóképességet is elég egyértelműen tudja javítani.
És miért pont lányok?
A fiúk többsége azért csak-csak focizott vagy bunyózott, a lányok esetében a mozgáskultúra szegényesebb, semmiféle sporttevékenységet nem végeznek, testmozgást sem, ami sajnos a testsúlyukon is nagyon fiatalon meglátszik.
Hogyan lehet rávenni őket egy teljesítménytúrára?
Hát, a kihívás kétszeres. Arra, hogy jöjjenek, jelen legyenek, sokkal könnyebb, mert a társaság miatt szívesen részt vesznek. Számukra elég vonzerő az, hogy
kiléphetnek a közegükből, a szegregátumból, ahol élnek, végre történik velük valami, élményhez jutnak.
De amikor elindulunk a túrán, megyünk fölfelé a lejtőn, és elkezdenek fáradni, akkor azért kell a biztatás.
Hogyan lehet őket motiválni?
Végtelenül egyszerű: dicsérni kell őket! Azt mondani, hogy királynők, hogy ezt meg tudják csinálni, hogy nemcsak a hegyet, hanem önmagukat tudják ilyenkor legyőzni, és hogy legyenek nagyon büszkék magukra. Ez szokott működni. Jó, persze nyilván a végén a fagyi is be van ígérve.
A te életedbe hogy jött a teljesítménytúra?
A mozgás öröme meg a kihívás miatt, és az, hogy teljesen a magam ura vagyok ilyenkor. Elkapott az egész hangulata, az endorfin, és az, hogy gyönyörű tájakon megy a verseny. Itt élek a Mátrában, a Mátra mellett, egyszerűen bűn volna nem megismerni ezt a környezetet. Határozottan állítom, hogy Magyarország legszebb vidéke a Mátraalja.
Egy gyöngyösinek ez nem kérdés.
És hogyan jött az életedbe a Duránda?
Gyöngyösön nőttem föl, a Durándától pár utcányira. Még apukám vitt ki gyerekkoromban, nem mint egzotikumot megmutatni, hanem azért, mert ott lehetett gyönyörű lovakat látni. Egyáltalán nem rémített meg, nem volt számomra félelmetes az a közeg, ott minket mindig nagy szeretettel és barátsággal fogadtak, hiszen akkoriban a gádzsók nem nagyon látogatták a Durándát. Aztán láttam folyamatosan, szociálisan egyre inkább romlani a helyzetet, és gyöngyösiként, lokálpatriótaként egyszerűen egyfajta kötelezettségemnek éreztem, hogy megtegyem azt, amit tehetek a város érdekében, és azért is, hogy ez a társadalmi feszültség, egyenlőtlenség és mélyszegénység szűnjön meg.
Mi a helyzet most a Durándában?
A drogfogyasztás mintázatának megváltozása az egyik legszembeötlőbb, sokkal-sokkal elterjedtebb a szerhasználat. Gyakorlatilag akadály nélkül lehet hozzájutni a legtöbbször teljesen ismeretlen drogokhoz, amelyek nagyon gyorsan leépítik a fiatalokat. Amíg néhány évvel ezelőtt a szerfogyasztás még ebben a körben is egy stigmatizált dolog volt, ma már egyáltalán nem az, nagyon is láthatóan van jelen. A másik fontos változás, hogy egyre többen dolgoznak az elsődleges munkaerőpiacon az aktív korú lakosságból.
Ez azt jelenti, hogy a családi jövedelmek is megnőttek, ezért nagyon sok családnak pozitív irányba változott az anyagi helyzete, ugyanakkor ez csak ritkán eredményez felhalmozást, státuszváltást.
A fogyasztás még az elmúlt generációk, évtizedek nyomorúságát kompenzálja. A nagy probléma az, hogy ez a gazdasági előrelépés csak azokban a családokban jelenik meg, ahol megvannak az aktív korúaknak a munkaerőpiaci belépéséhez szükséges alapkompetenciái. Ellenkező jelű tendencia ugyanakkor, hogy egyre több fiatal jön ki úgy az általános iskolából, hogy gyakorlatilag nem tud írni, olvasni, számolni, még a minimális matematikai műveleteket sem tudja elvégezni. Vagy el sem végzik az általános iskolát, ha meg elvégzik, akkor egyszerűen csak átbukdácsolnak rajta, ha be is kerülnek szakképzésbe, akkor eredmény nélkül jönnek onnan ki. Ha a kettőt – a pozitív és a negatív tendenciát – összerakjuk, akkor
egyrészt látunk egy megnövekedett jövedelmet az egyébként etnikailag rettentően zárt szegregátumban, másrészt nagyon sokan vannak azok, akik a kudarcélményeik, más típusú minták hiánya és még ezerféle ok miatt rácsúsznak a szerre.
Gyakran azt érzem, hogy a megnövekedett jövedelem jelenti sok esetben az áttéteken keresztüli keresletet például a drogra.
Vagyis, hogy a fiatal hiába kap jó mintát a szüleitől, a szegregátum korlátai közé szorul a negatív mintát követő kortárscsoporttal?
Tudom, hogy nagyon abszurdan hangzik… Sokáig azt mondták, hogy ha azt látja a gyerek, hogy apa meg anya elmegy reggel dolgozni, akkor minden happy lesz. Ha viszont napközben a szegregátum mivolta miatt szerhasználókkal lóg együtt a gyerek, ugyanazokat az agresszív magatartásmintákat követi, és ha az interneten szembejövő kulturális kontentekben is csak destruktív tartalmakat lát, akkor úgy tűnik, hogy
a szülői jó minta nem fogja egyértelműen és automatikusan pozitív fejlődési pályára állítani.
Mire gondoltál, amikor a „kulturális kontentekben megjelenő destruktív tartalmakat” említetted?
Nagyon sok időt töltök ezekkel a fiatalokkal, elég naprakész vagyok az általuk fogyasztott zenékkel kapcsolatban. Elképeszt, hogy a deviáns életforma dicsérete mennyire támogatólag, nyíltan jelenik meg ezekben a zenékben. Amikor ezek a zeneszámok kifejezetten pozitív színben tüntetik fel a szerhasználatot, a hedonista és csupán a testi élvezetekre koncentráló életformát, akkor
nehéz azt elvárni a fiataloktól, hogy próbáljanak meg jövőorientáltan, kifejezetten a továbbtanulásra, a szakmaszerzésre, a munkaerőpiaci integrációra gondolva, hosszú távú célokat kitűzve működni.
Itt jön a szegregáció egyik problémája, hogy amíg a nem szegregáltan élő fiatalokat más kulturális és társadalmi hatás is éri, addig itt csak ezzel találkoznak. Azt tartom az egyik feladatunknak az alapítványnál, hogy alternatívákat mutassunk: hogy igen, lehet máshogy is élni. Így jön be például a teljesítménytúra is.
Mi történik egy fiatallal akkor, amikor egy sikeres, élményekkel teli teljesítménytúráról visszatér a szegregált közegébe?
Az egy nagyon fontos pedagógiai kérdés, hogy hogy lehet ezt beépíteni és ennek a hatását tartóssá tenni. Ezzel egyfolytában küszködöm, mert én követelem ki a szülőnél és a pedagógusnál, hogy dicsérje meg a gyereket. Fontos lenne, hogy az, ami a gyerekkel történt, ne csak benne játszódjon le és hagyjon nyomot, hanem kapjon egy pozitív visszacsatolást is arról, hogy igenis milyen ügyes, amiért megcsinálta.
Ezt nagyon sokszor még a pedagógusnál is nagyon nehéz elérni.
És akar még egyszer teljesítménytúrára menni?
Amikor egy hosszabb túrát megcsinálok, beesve a célba, az első gondolatom nekem is az, hogy soha többet. Másnap viszont már bennem van, hogy gyerünk, csináljunk újra valamit. Ugyanezt a mechanizmust kell elérni ezeknél a fiataloknál is:
nem baj, ha megszakad, és rosszul érzi magát, de utána érezze azt, hogy menni kellene, és jó lesz.
Az Autonómiával élménypedagógiával is foglalkozunk, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogy a teljesítménytúrában nemcsak az az egyedüli jó hatás, hogy ezek a fiatalok megcsinálják. Most azon dolgozunk, hogy szervezzünk mi teljesítménytúrát. Én nagyon ellene vagyok mindig a szegregált eseményeknek, tehát nem akarok cigány teljesítménytúrában gondolkodni, de fontos lenne, hogy ezek a fiatalok szervezőként is fel tudjanak tűnni, hogy a gazdái lehessenek egy ilyen rendezvénynek.
Tíz gyerekből hánynál lehet bármilyen hatást elérni?
Nagyon jó lenne, ha minél több ilyen fiatalhoz oda tudnánk érni, de nem vagyunk naivak, tízből kettő-háromnál, talán négynél tudunk hosszú távú hatást elérni. De ha belegondolunk abba, hogy ez a szám nélkülünk nulla lenne, akkor is érdemes ezt csinálni.
Tegyük fel, hogy egy fiatalban megvan a szándék arra, hogy a szegregátumon kívülre kerüljön. Mi következik ezután? Egyáltalán milyen a támogatottsága a társadalomban?
Az, hogy egy ilyen fiatalban megvan a szándék, önmagában kevés. Az már jó, ha megvan benne az akarat, mert akkor már tovább tud lépni, de
valódi változás akkor lesz, ha megvan hozzá a támogató közeg is.
Arról, hogy mennyire támogató a magyar társadalmi közeg, eszembe jut egy politikussá lett, roma melós, aki megerősítette: ha probléma van a gazdaságban, akkor elsőként a romákról mond le a munkaerőpiac, függetlenül attól, hogy mennyire tudnak dolgozni. Aztán eszembe jut az a borzasztó családi és szociális körülmények közül érkező lány is, aki egy kereskedelmi-vendéglátós szakmát szerez éppen.
Amilyen erőfeszítésekbe kerül ez neki, az felér egy orvosi elvégzésével egy felső középosztályba született fiatal számára.
Nincs tanulásra saját, privát tere, több generációval együtt egy szobában, és még ezer más problémája is van. Harcol és küzd, két helyen dolgozik az iskola mellett, hogy még a testvéreit is eltartsa. Most azt próbáljuk megoldani, hogy ez a 18 éves lány a szintén dolgozó bátyjával kiköltözhessen a szegregátumból, de elképesztő nehéz ezt megoldani az adminisztratív akadályok miatt.
És aztán könnyen előfordulhat az is, hogy azt érzi, elfárad, nem csinálja tovább, és ottragad, ahonnan ki akart szakadni.
Ezért kellene az a támogató közeg, az a társadalmi és intézményi, rendszerszintű támogatás, amit ezek a fiatal gyerekek nem kapnak meg.
Milyen gyakoriak a sikertörténetek?
Annyira kevés a valódi kitörési történet, hogy azok inkább azt támasztják alá, hogy mennyire lehetetlen. A szegregátumból szinte lehetetlen kitörni, és nincsenek meg az esélyek az ott élő fiatalok számára. De itt rögtön azt is tisztázni kell, hogy tulajdonképpen mi a kitörés. Az, ha megváltozik a címe? Önmagában nem, mert ha a munkaerőpiaci státusza, az életmódja vagy a tanuláshoz való viszonya ugyanaz marad, akkor az nem kitörés.
Kitörés az, amikor egy kevésbé veszélyes, sokkal stabilabb, konszolidált életvitelt tud elkezdeni, amely mellett nem kell elveszítenie a cigány identitását.
Nagyon rossz iránynak tartanám, ha az lenne a kitörés útja, ha ahhoz csak a roma identitás elvesztésén keresztül vezetne az út.
A társadalom viszont másképp nem fogadná el?
Nagyon nagy támogatás kell a többségi társadalom részéről, hogy ezek a mobilitási csatornák egyre szélesebbek legyenek, vagy egyáltalán létezzenek. Nincsenek ilyenek, vagy csak minimális, nagyon minimális.
A társadalom egy tagja mit tehet azért, hogy szélesedjenek ezek a csatornák?
Minden hozzánk érkező, segíteni akaró önkéntesnek, aki nem tudja, mit tehetne, mindig az az első válaszom, hogy mindenkinek van szuperereje. Van olyan önkéntesünk, aki azt mondta, nagyon szeret túrázni, de introvertált alkat. Ő akkor eljön velünk kísérőnek, ahogyan az a marokkói egyetemista is, aki egy hangot sem tud magyarul. Ez azért jó, mert amikor vele mennek a lányok és a fiúk, muszáj angolul beszélniük, meg kézzel-lábbal mutogatniuk, ha meg akarják magukat értetni. Itt ez a szupererő. De van olyan szupererő is, aki e tevékenységeink adminisztrációjába segít be, és olyan is, aki az autójával vállal egy fuvart, hogy eljussunk a teljesítménytúra egy helyszínére.
Számunkra az egy fő cél, hogy törjük meg a szegregátum kulturális és mentális jellegét.
Miután az alapítványnak nincs pénze, nem tudjuk étterembe vinni a gyerekeket, pedig nagyon fontos lenne ezt a tapasztalatot is megadni nekik. Egyszer egy srác hívott el bennünket a Balatonra, azt mondta, van egy vitorlása, szívesen hajózna velünk. Ott töltöttünk egy napot, páratlan élmény volt ezeknek a fiataloknak. Vagy említhetném azt a gyöngyösi péket, aki évek óta hetente „elfelejt számlázni a péksüteményekért, azaz ingyen adja azt, mert „neki fontos, amit csinálunk”.
Mindenki a saját lehetőségeihez képest tud segíteni, ha akar. Nincs olyan, aki nem tud segíteni.
Ha szeretnéd látni, milyen nehéz a kiút egy hátrányos helyzetű gyermek számára, ismerd meg Galamb Alex történetét!
