Tízezrével élnek olyan gyerekek Magyarországon, akiknek a világ már azelőtt hátat fordított, mielőtt megszülettek volna. Még fel sem nőnek, a társadalom máris számonkéri rajtuk mindazt, amit sosem kaptak meg. A kérdés most már nem csak az, hogy az így felcseperedő fiatalok valaha tudnak-e bízni, hanem az, hogy mi, felnőttek meddig maradunk mellettük. Vélemény.
Ismerek egy barna hajú, hatalmas, barna, mosolygós szemű kisfiút. Ahol megjelenik, ott valami csodás melegség önti el az ember szívét. Öt éves. Egy szót sem beszél, mert nem tanították meg rá a szülei. Amikor másodszor a gyermekotthonban találkoztam vele, a kezét felém, a magasba emelte, és azt mondta, „hiámnytam” – hiányoztam neki.
Abban a torz kis szóban benne volt minden: az öröm, a biztonságérzés és a szeretet.
Ő is csak egy intézetis gyerek lesz
Ez a csupa szív és báj kisfiú egész nap mosolyog: ha egy anya mellett látnád őt egy boltban, azt mondanád, nála cukibbat még életedben nem láttál. Tudod, hogy fogják őt szólítani tíz év múlva és azután?
Ő lesz a zacis, a kóteres – a suhanc, aki nem tud alkalmazkodni, aki tiszteletlen, agresszív, és akivel, nem akarod, hogy a gyereked egy levegőt szívjon. Az intézetis kölyök.
24 ezer kitaszított gyerek
Ő, a két testvére és még 24 ezer hozzá hasonló, saját közegéből kiemelt gyerek vár jobb sorsra Magyarországon. Mindannyian ugyanarra: hogy legyen legalább egy olyan biztonságos, támogató felnőtt, akivel megtapasztalhatja, milyen szeretve lenni. Közülük sok ezren érkeznek ugyanis olyan családból, ahol nem tudják, hogy mi az az esti mese, hogy milyen egy ölelés, egy simogatóan meleg szoba vagy anya tejbegríze.
A pofont viszont sokan túl jól ismerik.
Ha így bánnak egy gyerekkel, az nagy eséllyel maga is így fog bánni másokkal. Nem azért, mert gonosz, hanem, mert azt tanulta meg, hogy a szeretet nem jár, a kapcsolatai nem nyújtanak biztonságot, és abban sem lehet bízni, akinek elvileg a legjobban kellene óvnia őt.
A te gyereked képes rá, ő nem, hiába várja el tőle a társadalom – neki hosszú évek, sőt évtizedek munkája lehet megtanulni, ha képes még rá egyáltalán.
A felnőtteknek kell biztonságot adniuk
A közegükből kiszakított gyerekeknek a gyermekvédelem reményt adhatna. Mert annak túlterheltsége és sok-sok hibája ellenére még mindig vannak olyan szakemberek, akik jelenléte egy új élet kezdetét jelenthetné a fiatalok számára.
Ám rájuk is árnyék vetül, mert a rendszer, amelyben dolgoznak, egyre nehezebb terhet rak rájuk.
Mert miközben próbálnak utolsó erejükkel is kapaszkodót nyújtani, egyre kevesebb idejük marad arra, hogy valóban jelen legyenek. Sokszor futnak egyik gyerektől a másikig, krízisek, konfliktusok és papírok között, miközben ők sincsenek elegen.
Vajon lesznek-e elegen?
A kérdés az, hogy marad-e elég olyan felnőtt, aki még bírja, és még képes megmutatni, hogy ezeknek a gyerekeknek több jár annál, mint túlélni a napokat, és annál, mint amennyit a rendszer papíron nekik szán. Aki nem fordít hátat, és még hisz abban, hogy van értelme küzdeni értük. Lesznek-e elegen, akik elmondják a gyerekeknek, hogy van egy út, amelyen járva ledobhatják a láncaikat? Mert sosem az a kérdés, hogy a gyerekek akarják-e a szeretetet, hanem az, hogy marad-e elég felnőtt, aki még képes adni belőle.
Aki nem rúg és pofont ad, hanem biztat és fejet simogat.
A minap azt mondta egy elhanyagoló családban felnőtt, hajléktalanságot, börtönt és rehabot megjárt barátom:
„Egész életemben megtanultam reagálni mindenre: tudtam, hogyan viselkedjek, ha bántanak, ha kiabálnak velem vagy megvernek. Minden ilyen helyzetre volt egy reflexem. Egyetlen dologra nem tudtam reagálni: az önzetlen, őszinte szeretetre. Ez volt az első, ami igazán mellbe vágott. És végül ez volt az, amely jó irányba fordított.”
Az a barna hajú, hatalmas, barna, mosolygós szemű, öt éves kisfiú, aki azt mondta, „hiámnytam”, már megtette az első lépést: remél, bízik. Most mi jövünk. Mi jönnénk…
Ha kíváncsi vagy, hogyan is telik a karácsony egy nevelőszülői családban, ezt az interjút mindenképp olvasd el!
