Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az intelligencia sokak szemében a fegyelmezett és megfelelő határok között dolgozó elmét jelenti. Az élet azonban ezt nem támasztja alá, hiszen az elkalandozás, illetve az önmagunkkal folytatott beszélgetések sokszor éppen azt mutatják, hogy a problémamegoldásunk, a kreativitásunk, az intelligenciánk magas.
Sokszor bosszankodunk, amikor valaki beszélgetés közben elréved, vagy amikor észrevesszük, hogy magunkban motyogunk egy feladat megoldása közben. Ezeket a jelenségeket általában figyelmetlenségnek, szétszórtságnak vagy furcsaságnak tartjuk. A legtöbbünk fejében az a kép él, hogy az okos ember mindig koncentrált, csendben gondolkodik, és soha nem „kalandozik el”. Pedig a pszichológia szerint a kép ennél jóval árnyaltabb.
Bosszantó, de az intelligencia jele is lehet
Az egyik ilyen félreértett jelenség a figyelem elkalandozása. Ez azt jelenti, hogy a figyelmünk egy időre eltávolodik attól, amit éppen csinálunk, és belső gondolatok felé fordul.
Elsőre úgy tűnhet, mintha az agyunk „kikapcsolna”, valójában azonban sokszor épp ellenkezőleg: ilyenkor az elme szabadabban kapcsol össze információkat. Kutatások szerint
az ilyen spontán gondolkodás segítheti a kreativitást és az úgynevezett kognitív rugalmasságot, vagyis azt a képességet, hogy többféle nézőpontból kiindulva tudjunk gondolkodni, és gyorsan váltsunk megoldási stratégiát.
Amikor például egy unalmas feladat közben hirtelen beugrik egy jó ötlet egy teljesen más témában, az gyakran ennek a háttérben zajló mentális munkának az eredménye.
Az agy ilyenkor nem tétlen, hanem rendszerezi az emlékeket, terveket, célokat. Több vizsgálat is azt találta, hogy azok az emberek, akik képesek „elengedni” a gondolataikat egy időre, kreatív feladatokban gyakran jobban teljesítenek.
Fontos azonban, hogy ez akkor előnyös, ha az illető vissza is tud térni a feladathoz. A folyamatos szétszórtság már nem az elkalandozáshoz tartozó jelenség.
Te magadban beszélsz?
A másik sokszor furcsának tartott szokás, amikor valaki magában beszél. A pszichológiában ezt belső beszédnek vagy önbeszédnek hívják. Ilyenkor szavakba öntjük a gondolatainkat, akár hangosan, akár csak fejben.
Bár kívülről nézve különös lehet, valójában ez egy fontos mentális eszköz. Segíti az önszabályozást, vagyis azt, hogy tudatosan irányítsuk a viselkedésünket és a döntéseinket. Amikor azt mondjuk magunknak, hogy „először ezt csinálom meg, aztán azt”, akkor tulajdonképpen rendszerezzük a gondolatainkat.
A belső beszéd szorosan kapcsolódik a metakognícióhoz is, ami azt jelenti, hogy képesek vagyunk gondolkodni a saját gondolkodásunkról. Ez a képesség fontos része az intelligenciának, mert segít felismerni a hibákat, javítani a stratégiáinkat, és tudatosabban tanulni.
Egyes kutatások szerint azok, akik gyakrabban használják ezt a belső párbeszédet, jobb önismeretről és hatékonyabb problémamegoldásról számolnak be.
A motyogó, elrévedő ember zseni?
Természetesen egyik jelenség sem jelenti automatikusan azt, hogy valaki zseni. Ha az elkalandozás állandó, és akadályozza a mindennapi működést, vagy ha az önbeszéd inkább negatív, önostorozó gondolatokból áll, az már nem előnyös. Olyannyira, hogy utóbbi esetben akár szakember segítségére is szükség lehet, hiszen
az önostorozás egy bizonyos ponton túl jelentősen romboló hatással is lehet a mentális egészségre.
De önmagában az, hogy néha elrévedünk, vagy hogy szavakba öntjük a gondolatainkat, nem gyengeség, hanem éppen annak a megnyilvánulása, hogy a fegyelmezett és megingathatatlan keretek közé szorított elme nem minden esetben a leghatékonyabb.
Ha tetszett ez a cikk, érdekelhet az is, amit az álmodozásról derítettek ki.
