Olyan sikeresen dolgozik agyunkban az IKEA-hatásként aposztrofált kognitív torzítás, hogy a legtöbben észre sem vesszük, miként űzi velünk furcsa játékát.
Aki nagyvállalatnál dolgozik, bizonyára tapasztalta már, hogy bizonyos fejlesztéseket, ötleteket vagy projekteket, amelyekbe jókora összegeket öltek már, annak ellenére sem állítanak le, hogy időközben kiderül: az adott projekt bizony se nem jó, se nem hasznos, ellenben rengeteg erőforrást felemészt. A jelenségnek frappáns neve is van: ugly baby syndrome, azaz rondababa-szindróma.
A ronda baba esete a cégvezetővel
Az elnevezés találó: ugyanúgy, ahogy a csecsemőjéről készült fényképeket mutogató, boldog anyukának sem mondja senki, hogy „ööö, ez a csecsemő nem valami szép”, a cégvezetőket vagy igazgatókat sem világosítja fel senki, hogy a projekt valójában értelmetlen, hiszen a munkavállalók félnek a konfliktustól vagy az állásuk elvesztésétől. Az édesanya szépnek látja a kisbabáját, mi több, számára a csecsemő az élet értelme, a legfontosabb a világon, és talán rengeteget küzdött azért, hogy megszülessen. Ugyanígy, sok cégvezető, tulajdonos vagy vállalatigazgató meg van róla győződve, az ötlet kiváló, a projekt tökéletes, a nehézségek csak átmenetiek, a befektetett munka pedig előbb-utóbb meg fog térülni – és nagyon nehéz egy ilyen esetben felismerni, hogy a „baba” bizony ronda.
Nem csak a munkahelyen, a mindennapi életben is számtalan olyan hatás ér bennünket, amikor bár azt hisszük, tudatosan, racionális szempontok alapján döntünk, a valóságban agyunk mintázatokat és magyarázatokat keres, úgynevezett kognitív torzításokba hajszolva minket. Lássunk ezek közül néhányat!
Az áldozathibáztatás és az igazságos világba vetett hit
Amikor egy-egy áldozat a nyilvánosság elé áll, mindig akadnak, akik a megértés és az empátia helyett inkább az áldozatot hibáztatják. Emögött gyakran felsejlik az igazságos világba vetett hit: ahhoz, hogy boldoguljunk az alapvetően bonyolult és kaotikus világban,
szeretjük azt hinni, hogy a világ igazságos hely, ahol a jók elnyerik a jutalmukat, a gonoszak pedig a büntetésüket – még akkor is, ha valahol mélyen tudjuk, hogy ez legfeljebb a mesékben van így, nem pedig a valóságban.
Mégis könnyebb magunkban elrendezni egy-egy tragédiát vagy szerencsétlenséget, ha valami logikát sejtünk a történtek mögött – ezért tartják sokan úgy, hogy XY „magának kereste a bajt”, „azt kapta, amit megérdemelt”, vagy éppen „minek ment oda”.
Tízmillió virológus: a Dunning–Kruger-hatás
Szintén érdekes (és mindennapi) kognitív torzítás a Dunning–Kruger-hatás. Az amerikai szociálpszichológusokról elnevezett torzítás azt a mindennapokban is megfigyelhető jelenséget takarja, hogy minél kevesebbet tud valaki egy adott témáról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját ismereteinek mértékét. A legkézenfekvőbb példákat a kommentszekciók hozzászólásai között találjuk: a Covid idején mindenki virológusnak hitte magát, Suhajda Szilárd halálakor pedig a magashegyi mászás szakértőjének. Az amatőr hegymászók/vezetéstechnikai oktatók/virológusok nem ismerik fel, hogy mennyire keveset tudnak a témáról, ellenben mások szakértelmét megkérdőjelezik. Jó hír viszont, hogy ha az illető ráveszi magát, hogy fejlessze ismereteit, előbb-utóbb belátja, hogy korábban vajmi keveset tudott az adott témáról.
A közösségi média a megerősítési torzítás melegágya
Manapság már nem lep meg senkit, hogy buborékban élünk, hiszen a közösségi médiában egy kattintással eltüntethetjük a nekünk nem tetsző véleményeket vagy a világképünkbe nem illeszkedő információkat. Mindez fokozza az egyébként is létező megerősítési torzítást:
hajlamosak vagyunk azt az információt előnyben részesíteni, amely egyébként is illeszkedik a világképünkbe, világnézetünkbe, és igazolja az előfeltevéseinket.
Mindehhez az sem feltétlenül szükséges, hogy az információ igaz legyen: egyszerűen elsiklunk a nekünk nem tetsző vagy meggyőződésünkkel ellenkező hírek fölött – mindezt azért, hogy ne kerüljünk konfliktusba önmagunkkal.
Miért pont IKEA-hatás?
Végül, de nem utolsósorban, szólnunk kell a címadó IKEA-hatásról, ami röviden annyit jelent, hogy bizonyos dolgokat leginkább azért értékelünk, mert a saját munkánk van benne. Ezt a kognitív torzítást egy olyan kísérlet segítségével bizonyították, amelyben a résztvevőknek IKEA bútorokat kellett összeszerelniük. Az eredmény szerint az összeszerelés folyamata növelte a bútorok értékét a vásárló szemében – azaz akár hajlandóak többet is fizetni érte, ha az összeszerelést maguk végezhetik el. Mindennek a hátterében az alkotókedv áll: szükségünk van arra, hogy időről időre bizonyítsuk, hogy tehetségesek, kompetensek vagyunk, ezáltal pedig növekszik az önértékelésünk és a hatékonyság érzete. A kísérlet ugyanakkor rávilágít a sikerélmény jelentőségére is: ha a bútort végül nem sikerül összerakni, úgy érezzük, hogy a munkánk kárba veszett, így az IKEA-hatás nem érvényesül.
Barnum és a többiek
A lista természetesen nem teljes. Említhetnénk még a Barnum-effektust, amit jócskán kihasználnak a különböző jövendőmondók, az utánfutóhatást (amikor csak azért cselekszünk úgy, ahogy, hogy ne lógjunk ki a többiek közül), vagy a szerencsejáték-hatást. Ez utóbbi esetében azt hisszük, hogy a véletlenszerű események között összefüggés van, azaz bizonyos számok esetében például kisebb a valószínűsége, hogy kihúzzák a lottón. Pedig, aki látta a Valami Amerikát, tudja: még az is megeshet, hogy egyszer tényleg az 1, 2, 3, 4, 5 lesz a nyertes számkombináció a lottón.
A Stockholm-szindróma kevéssé ismert hatásairól szóló cikkünket is érdemes elolvasni.
