Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A közösségi média kommentfolyamából az derül ki, hogy egy nő akkor lehet híres, ha a testéből él. Vélemény.
Pontosan emlékszem arra a napra, amikor kislányként megkérdeztem otthon: miért nem tanulunk az iskolában női zeneszerzőkről, írókról, költőkről, művészekről, tudósokról (az egy Marie Curie-t kivéve, aki lám, hogy megjárta, hogy a tudományt választotta)? A válasz családom nőtagjaitól (!) érkezett: azért, mert a nők nem voltak olyan tehetségesek, mint a férfiak.
A gyerek elhiszi, amit a felnőttek mondanak, így kicsit furcsállkodva bár, de elfogadtam a választ. (Ha valaha ők feltették ezeket a kérdéseket, valószínűleg ugyanezeket a válaszokat kapták rájuk évtizedekkel ezelőtt.) Az elkövetkező tíz-húsz évben fel sem merült bennem, hogy ez másképp lenne. Elfogadtam, hogy az irodalomban – egy-két külföldi szerzőtől eltekintve, akik olykor azért férfinéven írtak – a nők szerepe legfeljebb a múzsa lehet; az igazán szerelmes férfi pedig, akárcsak Szabó Lőrinc, elvárhatja, hogy „mint lámpa, ha lecsavarom, ne égj, mikor nem akarom”. Már felnőtt voltam, amikor lassan repedezni kezdett ez az alkotmány bennem, és – bár nagyon jó lenne azt mondani, de – akkor sem a saját kételyeim miatt, hanem mert egyre több olyan hang jutott el hozzám a sajtóból és az ismeretségi körömből, amelyben már neve is volt a férfiak alkotta világképnek: patriarchális társadalom.
Az utcák 90 százalékát férfiakról nevezték el
Ma már tudjuk, hogy voltak azért jó néhányan nők, akik árral szemben úszva is tettek azért, hogy megvalósíthassák önmagukat, és maradandó értéket alkossanak. Éppen ezért két éve örömmel olvastam, hogy Budapest második kerületében a polgármester kezdeményezést indított: az addig névtelen közterületeket olyan nőkről nevezték el, a helyiek szavazatai alapján, akikre büszkék lehetünk. (Budapesten a valós személyek nevét viselő utcanevek majdnem 90 százalékát férfiakról nevezték el; így hirtelen magam sem tudnék Jászai Marin és Blaha Lujzán kívül másik nőt felidézni, akiről közterületet neveztek el. Esetleg Szilágyi Erzsébet, de ő nem saját jogán vált híressé, hanem nevezetes fia által.) A kerületben komolyan vették a kezdeményezést, érkeztek a javaslatok, és mára a második kerületben sétálhatunk a Szabó Magda sétányon, a Psota Irén utcában, a Komlós Juci közben vagy a Solt Ottilia téren. (Más kérdés, hogy többnyire lakatlan, eddig névvel nem rendelkező, tehát meglehetősen kevéssé frekventált területek ezek.)
Nők, akikre büszkék vagyunk
Az idén a kezdeményezés újraindult, amiről hírt adott a sajtó is. Ami addig a kerület „magánügye” volt, most a nyilvánosság elé került. A közösségi média kommentszekciójába érkeztek a javaslatok, de még milyenek…! A polgármester eredeti felhívásában az szerepelt, hogy „Nevezzük el névtelen közterületeinket nőkről, akikre büszkék vagyunk!”, s azt gondolhatnánk, hogy azért csak-csak van mindenkinek, minden férfinak olyan nőismerőse, akire büszke lehet, még ha nem is hallott éppen Polcz Alaine-ről vagy Hugonnai Vilmáról. A kommentszekcióból azonban az derült ki, hogy a magyar férfiak nem ismernek egyetlen híres nőt sem, aki tudományos vagy művészi tevékenységével letett valamit az asztalra.
Ők lennének a híres nők?
A férfi kommentelők nagy része, humorosnak gondolva magát, vagy aktuálpolitikai szereplőkre asszociált, vagy pedig pornósztárokat és kétes hírnevű médiaszemélyiségeket javasolt. Értem én, hogy a humor a megküzdés eszköze, amihez szorult helyzetünkben sokszor folyamodunk, és azt is értem, hogy mi a szarkazmus.
Mégis végtelenül elkeserítő volt látni, hogy a kommentelő magyar férfiak döntő többségének a „nő”, főképp a híres nő nem lehet más, mint megosztó politikus vagy egy pornósztár.
Közülük is a régebbiek: Staller Ilona, Michelle Wild, Maya Gold, akik – feltételezhetően – a kommentelők pszichoszexuális fejlődésében fontos szerephez jutottak. Őket, ugye, mindenki ismeri határainkon innen és túl. Nemzeti büszkeségeink, haha. Érkeznek a lájkhegyek és a röhögős szmájlik, Kiszel Tünde és Kelemen Anna neve is felmerül, az sem szempont már, hogy magyar legyen az illető, a Mia Kalifa köz milyen jól hangzik. A néhány értékelhető javaslat elvész a kommentfolyamban, még szerencse, hogy külön felületen kell valójában szavazni, és nem a hír alatt.
Mindez azonban ijesztően pontos és mélységesen szomorú látlelete annak, hogy a férfitársadalom többsége (tisztelet a kivételnek) mire asszociál, ha a „híres” és a „nő” szavakat egymás mellett látja.
A nő, kérem, attól lehet híres, ha a testéből él. Akkor lehet büszke magára, ha pornósztár.
Minek nekünk Móricz Virág, Pikler Emmi, Várnai Zseni, amikor Sandra Iron is lehetne a névadó? Milyen vicces lenne a Cicciolina köz, haha. Vagy a Michelle Wild átjáró, haha. Milyen sokan megfordulnának ott, haha. Mint az eredetiben, haha.
Kíváncsi lennék, hogy az aktuálpolitikai viccelődésen túl, ha nem szerepelt volna a felhívásban, hogy nőkről nevezik el ezeket a területeket, hány kommentelőnek jutott volna eszébe Csoky Ice (?) vagy Rocco Siffredi neve. Gyanítom, az első száznak nem. Kíváncsi vagyok arra is, ezek a rendkívüli humorérzékkel megáldott férfiak mondják-e a lányuknak, hogy „büszke vagyok rád”. És büszkék lennének-e a lányukra akkor is, ha az ugyanazt a foglalkozást választaná, mint Michelle Wild.
Azért, gondolom, március 8-án visznek egy szál virágot az édesanyjuknak meg a feleségüknek. Mert ők tisztelik a nőket.
