Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az érzelmi bántalmazó kapcsolatot nem elég fizikailag elhagyni: a keletkezett szégyenérzetet nem olyan egyszerű elengedni, pedig az önmegbocsátás nélkülözhetetlen része a gyógyulási folyamatnak.
A bántalmazottaknak gyakran nem egyszerű kilépniük a bántalmazó kapcsolatból, amibe kerültek. Többek között a közösségük felül érkező nyomás is megnehezítheti ezt számukra, legyen családi vagy vallási elvárás például a válásellenesség, esetleg kulturális, de a félelemérzet (gyerekek elvesztésétől, a bántalmazó partner bosszújától) is fontos szerepet játszhat. Ha viszont sikerült hátrahagyni a bántalmazó kapcsolatot, annak hatásait tovább viszi magával az ember, hosszú út vezet a lelki gyógyuláshoz. Beverly Engel terapeuta, aki 35 éve foglalkozik az abúzus témakörével, azt mondja, az önmegbocsátás lényegi része az érzelmi bántalmazásból való felépülésnek, amely azonban rögösebb, mint azt gondolhatnánk.
Hogyan ismerjük fel az érzelmi bántalmazást?
Az érzelmi bántalmazás alattomosabb fegyver a fizikai bántalmazásnál, ugyanis rögtön egyértelmű mindenki számára, hogy ha egy ember megüt egy másikat, az nem helyénvaló, könnyebben átláthatóvá válik, hogy az adott helyzetben van egy agresszor, egy áldozat, és ami történik, az nem megengedhető. Az érzelmi abúzust azonban nem olyan egyszerű észrevenni, főleg, ha valaki nem hallott még róla.
Az érzelmi bántalmazás intő jele, ha a kapcsolatban napi szintű a gúnyolódás és a nyilvános megalázás, ha az egyik fél folyamatosan leértékeli, nevetségessé teszi, félresöpri a másik képességeit és céljait. A bántalmazóban nincs empátia partnere felé, és minden problémáért őt okolja, így az áldozat ok nélkül állandóan bűntudatot és szégyent érez. A bántalmazó kontroll alatt tartja a másikat: ellenőrzi telefonját, levelezéseit és azt, hogy kivel, mikor és hová megy. Amikor pedig a bántalmazó azt érzi, hogy átlépett egy határt, ami miatt partnerében felmerül a kétely kapcsolatukat illetően, akkor jelentős gesztusokkal próbálja lecsillapítani azokat a kapcsolat fennmaradása érdekében.
Általában még a kapcsolat kialakulása előtt, már a randizás ideje alatt felüti a fejét egy-egy figyelmeztető jel, amely arra utal, a másik veszélyt jelenthet. Ha már az első randik alkalmával elkezdi szidni partnerét, ha dominál saját témáival a beszélgetés során, ha a beleegyezésed nélkül hoz döntéseket, ha öntelten és fölényeskedően bánik a kiszolgáló személyzettel vagy veled, és ezek visszatérő mintákká bontakoznak ki az együtt töltött időtök alatt, akkor nem érdemes sokáig e mellett az ember mellett maradnod, mivel nagy valószínűséggel bántalmazóként működik a párkapcsolatokban.
Továbbá az sem ígér semmi jót, ha friss randipartnered „túl szép/romantikus, hogy igaz legyen”, ugyanis valószínűleg tényleg nem valódi arcát mutatja. A negédes, romantikus filmbe illő gesztusok mézesmadzaggal csábítanak a narcisztikus érzelmileg bántalmazó hálójába. A narcisztikus emberek előszeretettel használják ismerkedés során a ghostingot, a gázlángolást, a kenyérmorzsaszórást és a szerelmi bombázást is.
Az érzelmi bántalmazás szégyenérzetet hagy maga után – így győzd le!
A bántalmazás-szakértő Engel szerint a szégyenérzet azután is beárnyékolja a traumatúlélők mindennapjait, amikor már sikerült kiszabadulniuk érzelmi bántalmazójuk kelepcéjéből, ami megakadályozza őket abban, hogy fejben is hátrahagyhassák ezt a nehéz időszakot. A kapcsolat, amelyből kiléptek, beléjük égette az állandó szégyenérzetet, a bűntudatot, az önvádaskodást, így nehéz kitörniük ezekből az egyre lejjebb vivő mentális körökből. Az új életbe lépést viszont gátolja, ha valaki nem tud megbocsátani magának azért, amiért nem vette észre időben a jeleket, hogy benn maradt a bántalmazó kapcsolatban, hogy elhitte gázlángolója hazugságait, és hogy menet közben elveszítette a saját magáról alkotott világos képet. Azt is meg kell tanulnia, hogy megbocsásson magának azért, amiért gyermekeit is kitette kapcsolata káoszának, a veszekedéseknek és a negatív párkapcsolati mintáknak.
Sokan azt sem tudják elengedni, hogy a bántalmazás túlélésére kialakított káros viselkedésformáikkal kárt okoztak másoknak. Vannak, akik szerhasználathoz fordulnak, hogy csökkentsék a helyzetükből fakadó szorongást. Vannak, akik a környezetükre vetítik ki nem megfelelő viselkedésben megnyilvánulva azt a felgyülemlett feszültséget, amelyet bántalmazójuk kirótt rájuk, például türelmetlenek gyermekeikkel, vagy a tökéletességet várják el tőlük, saját szorongásukat továbbadva.
Ahelyett azonban, hogy butának, inkompetensnek, gyengének vagy rossz embernek tartanák saját magukat azokért a viselkedésformákért, amelyek a bántalmazó kapcsolat hatására alakultak ki náluk, inkább az önegyüttérzés, az önmegértés és az önmegbocsátás felé kellene fordulniuk.
Ahogyan senki más, úgy ők maguk sem lehetnek tökéletesek, a hibáikat pedig tisztelettel és a körülményeket figyelembe véve érdemes kezelniük, hogy a valóságnak jobban megfelelő képet alkothassanak saját magukról. A szégyenérzetet csak az önmegbocsátás tudja igazán meggyógyítani.
Az önmegértés lényeges első lépés lehet, amelyet a traumaszenzitív gondolkodásmód elősegíthet. Fontos megérteni és elfogadni, hogy az érzelmi bántalmazás és az azzal járó szégyenérzet miként formálta az áldozat személyiségét és életét. Sok esetben pontosan azok a viselkedésmódok, amelyekért a leginkább hibáztatják magukat (és amelyekért a környezetük is kritizálja őket), valójában megküzdési stratégiákként szolgálták őket életük legnehezebb időszakában, ezért érdemes elsajátítani ezt a négy alapvető gondolatot, amellyel a traumatúlélőkhöz érdemes fordulni:
- A trauma korlátozza az áldozat lehetőségeit, aláássa önbecsülését, elveszi tőle az irányítást, és a reménytelenség, kilátástalanság érzetét ébreszti benne.
- A trauma szimptómáira, amelyek gyakran káros viselkedésformaként nyilvánulnak meg, úgy kell tekinteni, mint traumamegküzdési stratégiákra, nem pedig patológiás viselkedésként.
- Arra kell fókuszálni, hogy mi történt az áldozattal, ahelyett hogy azt figyelnénk, mi a baj vele.
- A szerhasználat és néhány pszichiátriai tünet esetleg azért alakulhatott ki az áldozatnál, mivel a korlátozott lehetőségei miatt ezek álltak a rendelkezésére mint megküzdési stratégiák.
Az önmegértés elvezethet az önegyüttérzésig, ami végül az önmegbocsátáshoz juttathatja az áldozatokat. Ezek gyakorlása nem egyenlő az önfelmentéssel, hanem a változás lehetőségének ágyaznak meg. Érthető, hogy ha valakihez türelmetlenséggel, kritikával, durvasággal fordulnak, és nem fogadják el olyannak, amilyen, akkor egy idő után ő maga is így áll hozzá másokhoz. Amikor rosszul bánnak valakivel, az az alapvető személyiségjegyekbe is beleronthat, hiszen akiket bántottak, könnyen bántanak másokat. Ha azonban sikerül megérteni, hogy az érzelmileg bántalmazott ember miért bánt másokat, könnyebben eljuthat az önmegbocsátásig.
Az önmegbocsátás nem önfelmentés, hanem felelősségvállalás az elkövetett tettekért, amivel az érzelmi bántalmazás áldozata kitörhet abból a folyamatos önostorozásból, amelybe bántalmazója kergette. Ha ugyanis valaki nem képes megbocsátani magának, akkor a szégyenérzettől sem tud megszabadulni, így az önbecsülését sem lesz képes javítani, és végül nem lesz motivációja ahhoz, hogy belevágjon a változás erőt próbáló folyamatába. Ha azonban ezt sikerül meglépnie, akkor elmélyítheti a kapcsolatát saját magával, és kialakíthat magában egy újfajta ellenálló képességet.
