Mintha egy hollywoodi thriller közepébe csöppentünk volna: az Epstein-akták 2025 decemberi, megannyi hátborzongató részletének nyilvánossá tétele óta szinte nem telik el úgy nap, hogy ne kerülnének elő újabb nevek, helyszínek és összefüggések az ügy kapcsán. Épp csak azokról nem esik szó, akiknek a története ezekben az iratokban rejlik: az áldozatokról. Vélemény.
Az a hárommilliónyi oldal pedig azokról a fiatal lányokról szól, akiknek egy rendszerszerűen működtetetett kizsákmányolás miatt talán visszavonhatatlanul összetört az élete. A nők története ráadásul nem is egy eldugott szigeten, nem is a társadalom peremén, hanem annak kellős közepén, látszólagos biztonságban játszódik. Éppen ezért olyan nyugtalanító felismerni azt, hogy a vagyon és a hatalom mögé bújva e puha szövet is el tudja kendőzni a hosszú időn át tartó visszaéléseket.
A környezet is engedte
A dokumentumokból csakugyan kirajzolódik, hogy az az ezernél is több áldozat többnyire nem csupán ragadozókkal került kapcsolatba, hanem egy olyan környezettel is, amelynek nem fűződött érdeke ahhoz, hogy meghallja a hangjukat. Volt viszont nagyon sok pénz, tekintély és – a jelek szerint – olyan szemüket illedelmesen lesütő intézmények, amelyek együtt kitűnő teret adtak a diszkréciónak:
ide aztán nem szűrődhetett be egy árva hangnyi zaj sem, és a jelzések is a falakon kívül ragadtak.
A botrány jobban érdekli a nagyérdeműt
A közvélemény mégsem rájuk kíváncsi, hanem a kapcsolati hálókra, arra, hogy ki hova és miért utazott, ki kivel találkozott, és kik követték el azokat a megbocsáthatatlan bűnöket. Nem mondom, hogy nem lehet a bőkezű adakozásáról és most már másról is emlékezetessé vált Bill Gates-szel foglalkozni, de mindez elvonja a figyelmet arról a kérdésről, hogy miért ennyire törékeny az áldozatok védelme egy olyan világban, ahol sok országban állítólag fejlett a jogállamiság. Az akták tanúsága szerint pedig bizony
a kiszolgáltatottság nem egyedi volt, hanem „folytatólagosan elkövetett” rendszerhiba.
Ijesztőek lehetnek a nyilvános Epstein-akták
Érdemes abból a szempontból is az ügyre tekinteni, hogy az akták dermesztő részleteinek nyilvánosságra hozatala milyen élmény lehet az áldozatok számára.
Visszaigazolás? Lehet, de már valószínűleg késői. Kevés? Sokan mernénk rá megesküdni. Ijesztő? Szinte biztosan. Ráadásul naponta tépi fel az egyébként is gyakran behegedésre képtelen sebeket.
Nem kérdés ugyanis, hogy a folyamatosan frissülő, nyilvános dokumentumtár iratai nyomán személyes traumák válnak közkinccsé, miközben a kizsákmányolt nők hangjait továbbra sem hallja senki.
Mi jöhet a folytatásban?
De akkor mi következhet ezután? Vajon meglátja valaki a nevek, a helyszínek, az utazások, a feltételezések mögött azt is, hogy az aktákban található történetek emberéletekről szólnak? Vajon lesz valaki, aki felismeri, hogy az aljas ragadozókon túl ez az egész egy szemérmetlenül működő rendszer hibája is? Vajon lesz valaki, aki nemcsak felismeri mindezt, de akarja is azt, hogy ilyen bűnök akkor se maradhassanak láthatatlanok, ha pénz és hatalom próbálja elfedni őket?
És vajon hány ilyen ügy lesz még?
A Pelicot Rape Case az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb port kavaró esetét dolgozza fel. A vásznon annak az asszonynak a fájdalmas ébredését kísérhetjük figyelemmel, akit – a tudta nélkül – a férje hosszú éveken át megbecstelenített. Gisèle Pelicot történetéről itt írtunk.
