Nem véletlen, hogy minden filmben jégkrémet eszik nagykanállal a főhős, némi tejszínhabbal leöblítve, amikor szomorú valamiért.
A legtöbb családban az evés kimondottan fontos téma. Eszünk, ha ünnepelünk, ha végre vasárnap leül a család együtt ebédelni, már pénteken azt kérdezgetjük a gyerekektől, hogy mit főzzünk a hétvégén. Eszünk, ha okunk van az örömre, és akkor is, ha bánatosak vagyunk. Az evés pszichológiája ott van a mindennapjainkban, és befolyásolja, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben.
Az anyatejjel kezdődik
Abban nincs semmi meglepő, hogy ha boldogságra, szeretetre, megértésre vágyunk, gyakran egy tábla csoki ebben a társunk. Ugyanis életünk első percétől arra vagyunk programozva, hogy az édes íz legyen a búfelejtőnk.
„Ennek az az oka, hogy az anyatej édes – árulja el dr. Belső Nóra pszichiáter. Tehát az ízérzékelésben az első élményünk ez az édes íz, amely bevésődik az agyba, ráadásul, ehhez hozzákapcsolódik az, hogy az édesanyánk a közelünkben van, védelmez és szeret minket. Ezek után nem csoda, hogy ha felnőttként valami rossz ér minket, azonnal az édesség után nyúlunk.”
A csecsemőkorban minket érő hatások nagyon erősen bevésődnek, ugyanakkor a hozzátáplálás időszakának megkezdésekor, illetve következetes neveléssel ez a rögzülés felülírható.
„Az ödipális időszakban – azaz 3 és 6 éves kor között –, illetve tinédzserkorban lehet a legkönnyebben átírni az édes íz utáni vágyat. Utána sem lehetetlen, csak éppen akkor már sokkal nehezebb. Azt mondják, ha 2-3 hónapra kiiktatjuk a cukros ételeket a menünkből, később már nem fogjuk kívánni, sőt, egy édesebb sárgarépa is élvezetet jelent majd az ízlelőbimbóinknak.”
Az evés pszichológiája a hormonokról is szól
Pszichiáter szakértőnk ugyanakkor kiemelte, azzal nincs semmi probléma, ha a hét fénypontja, amikor vasárnap a család beül egy süteményre a cukrászdába, vagy sütnek valamit otthon. De sok szülő azzal rontja el az ételekhez való viszonyunkat, hogy az édességet összekötik a jutalmazással.
„Régen nem volt ilyen könnyű cukorhoz jutni, ma bemegyünk egy üzletbe, és egy egész falnyi cukorka, csoki, keksz közül válogathatunk – mondja dr. Belső Nóra. A jóléti társadalom sajátja, hogy minden vásárlásnál édesség is kerül a kosarunkba. Reggelire péksüteményt eszünk, és közben folyamatosan ezzel triggereljük az agyunk jutalmazóközpontját.
A cukor pedig komoly függőséget okozhat: ha a betegek nem esznek édes ételt, rosszul lesznek, és nem azért, mert a vércukorszintjük alacsony. Akkor érik el a pszichés megnyugvás állapotát, ha ehetnek szénhidrátot, ha pedig ez elmarad, idegesek lehetnek, de akár fizikai tüneteket is mutathatnak, például leizzadnak.
Ha két napig nem jutnak cukorhoz, ugyanolyan sóvárgás van bennük, mint amikor valaki le akar szokni a dohányzásról, és vágyik a nikotinra. Az édes íz ugyanis dopamint termel, amely a jóllét és a boldogság érzését adja. Igaz, csupán néhány percig. Érdekes, de az emberek 70 százaléka inkább az édes nassolnivalókra szavaz, mint a sósakra, és általában ők depresszióra hajlamosabbak, szorongóak, és gyakran van szerotoninhiányuk, ami az étvágyért és a hangulatért is felel.”
Egy rossz megjegyzéstől nem leszel anorexiás
Az sem jó, ha az édesség mindig elérhető, ugyanakkor vannak olyan ételek, amelyeket a gyerek nem szeret, de a szülők vagy a nagyszülők erőltetik, hogy egye meg. Ezekből a helyzetekből lesz aztán, hogy egy élethosszra megundorodik az adott fogástól.
„Hány családban hangzott el az a mondat, hogy amíg meg nem eszed, addig fel nem állsz az asztaltól, vagy hogy az a tiéd, amit megeszel – mondja a pszichiáter. Ennek történelmi gyökerei vannak, hiszen – főleg a nagyszülők – megéltek olyan időszakot, amikor örülni kellett, hogy van mit enni. Az semmiképpen nincs jó hatással, ha a gyerek nem akar valamit megenni, és erőltetjük, viszont kínálni lehet, hogy legalább megkóstolja. Az sem jó, ha maga az étkezés kötelező; legyen lehetősége a gyereknek azt mondani, hogy ő most nem éhes, hiszen maga az éhségérzet és a napi háromszori főétkezés sokszor egyáltalán nincsenek egymással összhangban.”
Az evés társadalmunkban már régen nem az önfenntartásról szól; nem funkció, hanem örömforrás, amely gyakran családi vagy baráti összejövetelekkel is együtt jár. Vannak azonban olyanok, akiknek a finom falatok bűnös élvezetet jelentenek.
„Gyakran előfordul, hogy azok, akiknek a súlyuk tartása összefügg a hivatásukkal – sportolók, modellek, táncosok –, és ha ez nehezen megy nekik, annyira bevésődik, hogy távol tartsák magukat az ételektől, hogy a későbbiekben sem lesz kiegyensúlyozott a viszonyuk az étkezéssel. Ugyanakkor a másik végletre is van példa; amikor végre nem kell tartaniuk a versenysúlyukat, nyakló nélkül esznek, és mindent bepótolnak, ami addig elmaradt.”
Dr. Belső Nóra nem hisz abban, hogy egy súlyra tett megjegyzés súlyos evészavarhoz – bulimiához vagy anorexiához – vezethet.
„Egy ilyen komoly betegségnél mindig van egy mélyebb pszichés háttér – magyarázza a pszichiáter. Ez ugyanis a kontrollról szól; a beteg határozza meg, hogy mennyit eszik, illetve nem eszik. Gyakran elfedve irreális elvárások húzódnak meg – akár saját maga, akár mások részéről –, és úgy érzi, hogy az evésre viszont van ráhatása. Egy csúnya megjegyzés ugyan rálökheti erre az útra, de csak olyan esetben, ha valóban van erre hajlama.”
Ha kíváncsi vagy, milyen problémákat okozhat a gyerekkori elhízás, olvasd el ezt a cikkünket is.
