Valóban van arany a Dunában? Miként lehet aranyat mosni a folyókból, és hol érdemes próbálkozni? Utánajártunk.
Látványos és értékes fém az arany, nem véletlen, hogy tömegek indultak útnak az aranyláz idején, hogy a még feltáratlan területeken megtömhessék a pénztárcájukat. Azt hihetnénk, hogy Közép-Európa aranykészletei már kimerültek, azért választották egykor Kaliforniát és a Yukon folyó vidékét az aranykutatók. Az aranyláznak azonban még itt sincs vége, egyesek a magyar folyók, például a Duna aranykészletét kutatják.
Mint az a közösségi média felületein erre szakosodott csoportokból kiderült, ma is tömegek próbálkoznak hasonló módszerekkel a magyar folyók, például a Duna a Tisza, a Dráva és a Mura partján is aranymosással, mint elődeik kétszáz évvel korábban.
A Dunából mossák az aranyat a magyar hagyományőrzők
A magyar aranymosók elsősorban hagyományőrzésként, illetve kikapcsolódásként tekintenek erre a tevékenységre, szerte a Kárpát-medencében próbálkoznak a folyók és patakok medréből kinyerni a csillogó, elsősorban por formájában megjelenő nemesfémet. Dolgukat nehezíti, hogy az aranyra hasonlító pirit is rendszeresen fennakad a rostán.
A bolondok aranyának is nevezett fém ugyan némileg kisebb mértékben, de manapság ismét értéket képvisel, kéntartalma teszi értékessé gazdaságilag.
A magyarországi aranybányászat és aranymosás története régre nyúlik vissza. Már az ókorban elkezdték kitermelni az erdélyi bányák aranyát, ennek írásos dokumentációja Hérodotosz nevéhez fűződik. Az aranymosás már ekkoriban is elterjedt a bányászat mellett, a rómaika a Duna győri és mosoni szakaszán évente 800 kilónyi, úgynevezett fövenyaranyat mostak ki. A kora középkorban Selmecbánya környékén is bányásztak már a kvádok aranyat.
A honfoglalás időszakában már művelés alatt álló bányák voltak országszerte, a fém megmunkálása szempontjából is kiemelkedő időszak volt ez. Szent István törvényei között találunk az arany és az ezüst bányászatára vonatkozó passzusokat, melyek
egyértelművé tették, hogy a talált nemesfémeket a királyi kincstárnak kell beszolgáltatni, mert a föld méhe a királyé.
Európa első, jogi értelemben vett bányászati törvényét pedig IV. Bélának köszönhetjük, ez volt a Selmeci Városi Bányajogkönyv. A fémbányászat a vegyesházi királyok idején öltött professzionális formát, ekkoriban a pénzverés tette leginkább szükségessé az arany bányászatát. A bányák természetesen komoly bevételi forrást jelentettek a kincstár számára is. Az Anjou királyok idején éves szinten mintegy 1000 kilogramm aranyat és tízszer ennyi ezüstöt termeltek ki. Mátyás király uralma alatt az aranytermelés 2-3000 kilogrammos éves mennyiségben folyt már.
Európában az elsők aranyban
A Magyarországi aranybányák egészen a XVI. századig az élen álltak az európai aranybányászat terén, s mindeközben a folyók hordalékából is mosták az aranyat, ahol csak lehetett. Aranyászoknak nevezték az ezzel foglalkozókat. A Duna vidékén az Alpokból érkező arany miatt egykor falvak egész lakossága élt meg kifejezetten jómódúan. A sziklák, amik az aranyat rejtették, alkalmanként letörve a Dunáig jutottak, a folyó vize pedig felaprózta őket. A tudás, hogy hol érdemes aranyat mosni, apáról fiúra szállt. Királyi szabadalomlevél segítette munkájukat.
„…az aranyászok a király jobbágyainak tekintetnek, kötelesek azonban aranyukat a király aranybeváltóinál beváltani, különben halállal vagy egyéb, érdemük szerint való büntetéssel lakolnak…”
Az a folyamat, ahogy végül a tiszta aranyhoz jutottak semmiben nem különbözik a mai hagyományőrzők munkájától. A megfelelő helyszín kiválasztását követően felállították a mosópadot, majd
lapátpróbát végeztek annak érdekében, hogy kiderüljön, jó helyen kutatnak-e az értékes fém után.
Vaslapáttal fövenyt merítettek a mosópadra, majd addig lötyögtették, míg át nem csillantak az aranyszemek a homokon. Ha jó helyen jártak, a sötét felületen megjelentek a sárgán csillogó aranyszemek. Megkezdhették az aranymosást, a mosópad mellett egy nádból kötött lésza volt ebben a segítségükre, mely nemcsak a széltől óvta a mosópadot, de árnyékot is adott munka közben.
A lejtős állású mosópad végén található vesszőből font saraglyába lapátolták a fövenyt, miközben folyamatosan öntözték, hogy a víz a szitán átmossa a kisebb darabokat az alatta lévő posztóra. A nagyobb kavicsok, göröngyök fennakadtak. A kisebb sűrűségű, könnyebb homok átszivárgott a posztón, az aranyszemek pedig fennakadtak rajta. Ez azonban még mindig nem a tiszta arany volt, sokszor kellett átmosni különféle eszközök segítségével.
Az egész család együtt dolgozott az aranyért
A foncsorítást már otthon, biztonságos környezetben és együttes erővel végezték, az egész család segédkezett. Lapos tálba tették az aranyporzót, amit kimostak, majd higannyal keverték össze, ami csak a nemesfémet szívta magába, a homok és egyéb szennyeződés így könnyen eltávolíthatóvá vált. Végül pedig kipréselték a puhább higanyt szintén vásznak illetve lassú hevítés segítségével, hogy a tiszta aranyat összegyűjthessék. Ezt nevezték sáraranynak.
Az aranymosóknak a magyar folyók egészen a folyószabályozás időszakáig sok munkát, és alkalmanként sok aranyat is adtak. A gyorsabb lefolyású vizekben azonban egyre kevésbé volt kimunkálható ez a kincs, így a generációk óta ebből élő családok kénytelenek voltak váltani, napszámosnak, munkásnak álltak. A manapság a hagyományt őrzők pedig csak alkalmanként hódolnak izgalmas szenvedélyüknek.
Ha kíváncsi vagy arra, micsoda kincseket rejthet a föld a talpunk alatt, ezt a cikkünket ajánljuk figyelmedbe.
