Régiségkereskedőknél még ma is rábukkanhatunk díszes zsinóron lógó, különös kis táskákra. Ha kinyitjuk őket, talán egy füzetkében kevéssé ismert táncok és ismeretlen táncosok nevei is feltűnnek. A táncrend ma már ritkaságnak számít, pedig hajdan a bálok elengedhetetlen kelléke volt.
A bálozás szokása a francia udvarból került – osztrák közvetítéssel – Magyarországra. XIV. Lajos, a Napkirály volt az első, aki díszes táncrenddel ajándékozta meg Louise de La Vallière kisasszonyt, s a gesztust a francia arisztokrácia, majd a bécsi udvar is átvette. A táncrendek a 19. század közepétől fogva a bálok elengedhetetlen kellékei voltak Magyarországon is; bálokból pedig nem volt hiány: a különféle társadalmi osztályok, egyesületek és mesterségek képviselői sorra rendezték a farsangi bálokat, nem utolsósorban azért, hogy kiházasítsák a fiatal lányokat.
Pesten a Váci utcai Hét Választófejedelem fogadóban zajlottak az első bálok, majd a Pesti Vigadó volt a mulatságok kedvelt színtere. A 19. század utolsó évtizedeiben egymást érték a farsangi bálok: az atléták, a malomtisztviselők, a színházak, az építőiparosok, a kesztyűkészítők, az asztalosok, de még a képviselőház tagjai is bált rendeztek, természetesen minden ilyen eseményhez díszes táncrend dukált. A farsangi szezonban az újságok részletesen, fényképekkel bemutatták a legötletesebb táncrendeket, s a különféle egyesületek egymással versengtek, ki tud eredetibb, díszesebb, izgalmasabb könyvecskét készíteni.
Sztetoszkóp, galamb és egyéb kiegészítők
Az 1866-os jogászbálon selyemszalagon lógó aranybullával, az 1871-es orvosbálon elefántcsontból formázott sztetoszkóppal díszítették a táncrendet, 1895-ben pedig a postások báljának táncrendje
„miniatűr hófehér repülő galambot ábrázol, nyakán nemzeti színű szalagra kötött expresszlevélel”.
Az ékszerészek nem adhatták alább „finom bőrbe kötött aranyos szegélyű táncrendkönyvecskénél, Benvenuto Cellini drágakővel kirakott antik medaillonképével.” A 20. század fordulóján a táncrendeket már könyvkötők, ötvösök, iparművészek készítették, sokszor valóságos maketteket és műremekeket hozva létre papírból, bársonyból, selyemből és bőrből.
Báli ruha és bajuszpödrés
A hölgyek – természetesen – külön báli ruhát készíttettek az alkalomra, amihez elengedhetetlen volt a kesztyű viselése. Gondosan ügyeltek rá, hogy ékszereik, valamint hajviseletük (és fejdíszük) is tökéletes legyen, hiszen a legcsinosabb, legízlésesebb ruhákat viselő lányok (és asszonyok) szépségéről, báli ruhájáról az újságok is beszámoltak. A férfiak is odafigyeltek a megjelenésükre: aranyrojtos nyakkendőt kötöttek, a borbélynál gondosan kipödörtették a bajszukat, s este hétre sarkantyús csizmában, díszmagyarban jelentek meg az eseményen. (Az 1868-as és ’69-es színészbálokon például Jókai Mór is sarkantyús csizmában kérte fel a hajadonokat.) A bál a családok reprezentációjának is fontos színtere volt, hiszen a résztvevők ruhája, ékszerei, megjelenése alapján fontos információkhoz jutottak a feleséget, illetve férjet kereső fiatalok családtagjai.
Tánc reggel 8-ig - és az "afterparty"
A bálokon hét-nyolc tánc követte egymást a „szünóra” előtt, illetve után. A csárdás és a keringő mellett olyan, ma már kevesek által ismert táncok is szerepeltek, mint a „rezgő”, a „sebes” vagy „mazur” polka vagy a „pas de patineurs”; az 1920-as évektől pedig akár a modernnek számító shimmy vagy one step is bekerülhetett a táncrendbe. A gyógyszerészek bálja különösen izgalmas lehetett, hiszen, ahogyan a Vasárnapi Újság írta, „reggel 8-ig tartott, de ekkor se lett vége, hanem a vendégszerető háziasszonynál folytatták a mulatságot, hova az összes bálbizottsági tagok hivatalosak voltak jó korhelylevesre és Rácz Paliék rendesen délig muzsikáltak a jókedvű társaságnak.”
Figyelő tekintetek
A legnépszerűbb, legcsinosabb lányok táncrendje már hetekkel az esemény előtt betelt, de a kevésbé szerencsés leányzóknak sem kellett kétségbe esniük, hiszen a programfüzet mellé adott ceruzával (amely sokszor a füzetke zárja is volt egyben) még az est folyamán is feljegyezhették a jelentkezők nevét.
Az első és utolsó táncnak különleges jelentősége volt; nemkülönben a táncok királynőjének tartott keringőnek.
Egy fiatalember számára külön megtiszteltetésnek számított, ha több táncot is kapott ugyanattól a lánytól, akinek azonban oda kellett figyelnie arra, hogy háromnál többször ne táncoljon senkivel: ezt jó hírneve bánta volna. A gardedámok a lányok mögött ültek (hogy szemmel tarthassák őket), s minden bálnak volt egy (vagy több) bálanyája – ma talán fővédnöknek neveznénk őket.
De mi szükség volt arra, hogy a táncos kedvű (és lábú) férfiak előre jelezzék, melyik táncot kivel szeretnék eljárni? Az ok valószínűleg alányok erkölcsei iránti aggodalomban rejlik: a közösség árgus szemmel figyelte a fiatal lányok viselkedését. A tánc különösen gyanús tevékenységnek számított, hiszen az egymástól gondosan elkülönített fiatal nők és férfiak máskülönben nem igazán kerülhettek egymással testi közelségbe anélkül, hogy meg ne botránkoztatták volna a szűkebb és tágabb közösséget.
"Ön uram doctor, gyógyítson meg"
A táncrend kiváló eszköz volt tehát arra, hogy valamelyest szabályozza a bálokon szövődő ismeretségeket. Miután a házasodni kívánó fiatalember bebiztosította magának a táncot kiszemeltjénél, „szabad egy táncra?” felkéréssel a parkettre vezette. A szoros testközelségben alkalom nyílott a bizalmas beszélgetésre, sőt, akár flörtre is. Ehhez idézzünk egy korabeli újságcikket az orvosi bálról: „A lapot egy kis leány szívéhez illesztem, s a kalapáccsal megkopogtatom. – Milyen hangot ad az ön szíve? – A kalapács visszhangját, – felelé. Egy másiknál: –
A lap igen tompa hangot ad, talán üres a szív? – Meglehet, az ön képe bizonnyal nincs benne.
Egy harmadiknál. Milyen sajátságos hang felelt a kopogtatásra, talán beteg e kis szív? – Ön uram doctor, gyógyítson meg.”
Ha felébredt a rokonszenv a fiatalok között, a bál után a férfinak illendő volt látogatást tenni a családnál, és megkezdődött az udvarlás szakasza. A farsangot követő nagyböjt időszakában azonban megritkultak a találkozások: ha a vonzalom ennek ellenére megmaradt a fiatalok között, hamarosan eljegyzés, majd esküvő következett.
Ha egy fiatalember úgy ítélte meg, hogy kiszemeltjével a többi táncos nem bánik kellő tisztelettel, akár párbajra is hívhatta az illetőt. Ha szívesen olvasnál a párbajokról is, ezt a cikketajánljuk.
