Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Dalfutár a kedvenc műsorom. 2016-ban, az első évad alatt későn vettem észre, így lehetőségem volt egyben ledarálni a teljes évadot. Idén végre a YouTube-ra felkerült az újabb szezon négyszer két epizóddal. A műsor lényege ugyanaz maradt minimális változtatásokkal. Nálunk a nézésében annyi változás állt be, hogy már a gyerekek is szeretik, a család teljes összhangban és türelmetlenül várja a hétfőket, hogy megnézhessük az újabb epizódokat.
Amellett, hogy izgalmas és vonzó dolog úgy hinni, hogy belelátsz egy dal megszületésébe, még a Budapest-imázsfilmvonalat is nagyon kedvelem benne. Hajós András dalfutárként biciklivel barangol, hogy találkozhasson egy-egy újabb alkotóval, és közben a főváros egy-egy jellemző, de a Citadellánál némileg kevésbé közismert, ám annál szerethetőbb részében járhatunk vele, a Csillaghegyi HÉV-megállótól a Füvészkertig. Persze a lényeg nem ez, hanem hogy hogyan tud együtt alkotni négy különböző, a maga területén tehetséges, lelkes, esetleg már nagyon sikeres, ám egymást nem (feltétlenül) ismerő, eltérő ízlésű és hátterű ember.
Számomra minden részben az egyik legizgalmasabb pont, amikor kiderül, hogy ki a másik három, akivel végül egyetlen dalt kell összehozniuk abból, amin eddig egyedül, eltérő elképzelések mentén dolgoztak. Belelátni ebbe az együttműködésbe sokszor egészen felemelő. Öröm nézni, ahogy lehullik a tartózkodás, előjönnek a saját vélemények, a poénok, és a négy addig idegen élvezettel dolgozik A Dalon. Néha meg nem sikerül olyan jól megtalálni az összhangot, de a folyamat akkor is csupa fordulat: ki hogyan fog érvényesülni, átvinni az elképzelését vagy éppen lemondani róla.
A műsorról szóló cikkek és maguk a szereplők is gyakran azt emelik ki, hogy az a jó munka és a jó végeredmény titka, hogy a résztvevők feladják az egójukat, és kellő alázattal, egy cél felé haladva vesznek benne részt. De mit jelent az, hogy valaki „feladja az egóját”? Hogy nem nagyképűsködik, akaratoskodik vagy parancsolgat? Éppenséggel volt olyan producerként alkotó, aki már-már parancsolgatott, mégsem hányta ezt a szemére senki a csapatból. És mi az alázat? Hogy alárendeli magát mások tudásának, véleményének? Akkor mi lesz az ő hozzáadott értéke?
A Dalfutárt nézve jól megragadható, hogy általában, egy munkahelyen vagy bárhol mi kell a sikeres és jókedvű együttműködéshez – ebből szedtem össze párat.
Dalfutár
A Dalfutár című műsor első évada 2016-ban a TV2-n ment, azonban a csatornának később nem kellett, és Hajós Andrásék végül az Artisjus jogkezelő irodánál és a Samsungnál találtak támogatásra, így a második évad már a YouTube-on látható. A koncepció még mindig ugyanaz:
Hajós András a műsorvezető, aki négy embernek kiadja a feladatot, hogy alkossanak meg egy közös slágert.
- A négy ember egy szövegíró, egy énekes, egy dalszerző és egy producer.
- A műsor egyik felében nem tudnak egymásról, egymástól függetlenül dolgoznak.
- A második felében kerülnek egy légtérbe az alkotók, ahol aztán finomítanak a dolgokon.
- Majd végül elkészül a nagybetűs Sláger.
A rövid ismertetőt ebből a cikkből vettem.
• A jó vezető
Ez esetünkben Hajós András. Bár gyakran elmondja, hogy a legnagyobb kihívás számára a műsorban háttérbe húzódni, hiszen ő csak a malter, ami összetartja az alkotói csapatot – valójában úgy viselkedik, mint amit manapság elvárunk egy vezetőtől. Először is megteremti a kereteket, egyértelművé teszi a szabályokat, és meghatározza a célt. Ezek után pedig hagyja a résztvevőket dolgozni, a saját ötleteik után menni, önállóan alkotni. Viszont ha akadályba ütköznek, mondjuk, nem oldódik hamar a hangulat, akkor közbelép, és javasol egy gyors kosarazást, kávézást. Ha konfliktust gyanít, akkor még a kirobbanás előtt menedzseli az elvárásokat, puhítja a dolgokat. Ha elfáradnak a dalkészítők, akkor mond két poént, feldobja a hangulatot. Támogat, ha szükséges, és békén hagy, ha jól mennek a dolgok.
• Nyitottság
Ha másokkal együtt kell dolgozni, akkor a végeredmény szükségképpen nem olyan lesz, mint amit egyedül el tudtunk volna képzelni. Talán leginkább itt lehet az, amit sokan az ego feladásának neveznek. Az már mindig jó jel volt, ha az egyik vagy másik alkotó úgy indított, hogy írtam valami alapot, amiből még sok minden kisülhet, vagy van több refrénváltozat, majd együtt eldöntjük, melyik legyen a végleges. Ez a hozzáállás, hogy nem az lesz a jó, amit én szeretnék, hanem amit majd együtt összehozunk, a legharmonikusabb részekben mindig jelen volt.
• Kommunikáció
Talán ez már unalmas téma, de mégiscsak nagyon sok múlik rajta. Egyrészt az, hogy valaki el tudja mondani, mire gondolt, miért azt írta, mi járt a fejében, másrészt hogy a többiek meghallják, megértsék, kíváncsiak legyenek rá. Rengeteg szép példát lehet látni erre a Dalfutár epizódjaiban, pláne úgy, hogy egy más modalitást, a zenét, a hangzást kell elmagyarázni – ami azért néha olyan trükkös, mint építészetre táncolni.
• Tisztelet
Az egymás iránti és az egymás munkájának a tisztelete szintén alapvető alkotóelem itt is. Van, amikor ez könnyű, mondjuk, egy több évtizedes pályát maga mögött tudóval hoz össze a műsor egy olyan fiatalt, akinek példaképe az illető. Máskor nehezebb: ha például sosem hallott valaki a Dalfutár-társairól, vagy közülük valaki olyan műfajt képvisel, amit nem szeret. A legtöbb csapatban megugrották ezt, és ezeket a pillanatokat megint csak jó volt nézni.
• Elkötelezettség
Voltak olyan szereplők, akik az elején még furcsállták azt az anyagot, amivel dolgozniuk kellett, vagy nem éreztek rá arra, hogy miért is tegyenek bele sokat ebbe a dologba. Általában a műsor második felére, amikor a stúdióban rakják össze a számot, ez megváltozik. Remek látni ennyiféle tehetséges embert, akik erősen koncentrálnak a feladatukra, ötletelnek, megvitatnak, de szinte mindegyik úgy van ott, hogy ma teljesen arra fókuszálok, hogy az a dal megszülessen.
A Dalfutárt nem csak azért jó nézni, mert egy együttműködési példasorozat. Ennél sokkal több van ebben a műsorban, de még ha csak ez lenne is, már emiatt is megérné. Sajnos a mostani évad már befejeződött, de itt minden rész megtalálható.
