Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nagy a vonzódásunk ahhoz, hogy ítéletet mondjunk, fikázzunk másokat, ítélkezzünk egy-egy helyzet vagy még inkább ember felett. A leghangosabban ítélkezők gyakran nem gondolkoznak el azon, hogy mit és miért csinálnak, pedig lehet, hogy sokat veszítenek azzal, hogy idejüket ítélkezéssel töltik.
Nick Wignall, klinikai pszichológus írt egy önreflektív és izgalmas összefüggéseket feltáró cikket az emberek egyik kedvenc viselkedéséről, az ítélkezésről. Azzal kezdi, hogy diákkorában igazi bully volt, az iskolában kedvenc elfoglaltsága volt, hogy levezesse, miért hülyeség az, ami a tanár mond, és miért nincs igaza. Míg ő azt hitte, hogy az „igazság” és az „intellektus” nevében folytat szabadságharcot, addig most, utólag végiggondolva, a tanárok szemében minden bizonnyal egy okoskodó kis hülyének tűnt. Azt gondolta magáról, hogy nagy példaképe, Szókratész nyomdokain jár az igazságért folytatott vitában, pedig amit az öncélú kötözködésével csinált, messze állt a világ jobbításától. A fő célja az volt vele, hogy jobban érezze magát attól, hogy bebizonyítja, ő az okosabb.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Mi a különbség az ítélkezés és az értékelés között?
Leginkább az, hogy az ítélkezésnek önző célja van: azt szolgálja, hogy az ítélkező valamilyen módon jobban érezze magát. Az értékelés viszont tényleg az adott kérdésről szól, azzal a céllal születik, hogy valami jobb legyen. Wigall azt mondja, hogy azért játszotta az eszét, mert frusztrált volt, és unatkozott. Ezeket az érzéseket tompította benne a vitatkozás kis izgalma. Ez a negatív megerősítés. A negatív megerősítés azt jelenti, hogy egy adott viselkedés úgy lesz jutalmazva, hogy valami rossz megszűnik. Ez esetben a frusztráció.
Az ítélkezés, kötözködés azonban sokkal erősebb szokássá válik, mint hogy pusztán csak a negatív megerősítés táplálná. Az igazán addiktív dolgok, például a gyorskaja vagy a drogok negatív és pozitív megerősítést is tartalmaznak. A negatív megerősítés az, hogy megszűnik egy rossz állapot – az éhség vagy a sóvárgás – a pozitív pedig az evés vagy a drog által kiváltott jó érzés. Az ítélkezés ugyanilyen erős szokássá válhat, hiszen nemcsak az ember szomorúsága, unalma vagy kisebbrendűségi érzése szűnik meg általa, hanem van pozitív megerősítése is: jó érzés tapasztalható közben. Hogy mi ez a jó érzés? Hát a jogos harag.
A harag jó érzés?
Általában a dühöt a negatív érzelmek közé szokták sorolni, amit Wigall vitat (már megint kötözködik, de ezúttal talán a jobb megértés érdekében). Azért sorolják szerinte a haragot a negatív érzelmek közé, mert általában negatív a következménye. Ha dühösen kiabálunk egy szerettünkkel, akkor ő megbántódik, és rossz lesz a hangulat. Ha elvakít a düh vezetés közben, az balesethez vezethet. De ezek csak a kimenetelek, és egy érzést azzal kéne jellemezni, amilyen érzés, nem pedig azzal, hogy mi lesz a következménye. Általában a dühös viselkedés következménye rossz, de vajon közben is rosszul érezzük magunkat?
Lehet, hogy azt gondolod, hogy igen, utálok dühös lenni. Wigall szerint érdemes megvizsgálnod magad legközelebb, amikor dühös, gúnyos vagy ideges vagy. Maga a konkrét érzés a rossz, vagy a helyzethez kapcsolódó gondolatok? Általában azért érez az ember dühöt vagy rokon érzelmeket, mert „valami rossz”. És az nem jó, ha valami rossz. Ugyanakkor van egy másik fele is a mondatnak: valami rossz, de én jó vagyok. Ők felháborítóan viselkednek, bezzeg én sosem tennék ilyet. Ők érzéketlenek is önzők, de én beleérző vagyok és rendes. Ő hülyeséget beszél, nekem viszont igazam van. Haragunkban azért érezzük mégis jól magunkat, mert önigazolás, saját magunk megemelése van benne.
Oké, jó érzés dühösnek lenni. És akkor mi van?
Azért érdemes ilyen szempontból megvizsgálni a haragot mint érzelmet, mert fontos, hogy jól értsd magad, tudd, hogy melyik cselekedetednek mi az oka. A legtöbb terápia arról szól, hogy a meg nem értett érzelmek miatti viselkedés okozza a szenvedést az embernek. Ha például nem fogod fel, hogy az iskolai kötözködéseddel hogyan szolgálod a saját céljaidat, csupán azt hiszed, hogy az igazság bajnoka vagy, akkor minimum két szempontból is hátrányba kerülhetsz.
Egyrészt nem veszed észre, hogy míg te az érveléssel vagy elfoglalva, addig milyen érzelmeket keltesz, milyen, egy diák esetben akár roppant káros következményeket húzol a fejedre. Nem látod tisztán a viszonyokat, a helyedet a közösség hálójában. Elveszíthetsz barátságokat, fontos kapcsolatokat.
Másrészt ott az alternatív költség (az opportunity cost). Ami időt, energiát az ítélkezésbe, kötözködésbe, igazad bizonygatásába fektetsz – ahogy az előbbi levezetésben benne volt: félreértett okokból – annyi időt és energiát vonsz el mástól, hasznosabb tevékenységektől. Azt az időt tölthetnéd szórakozással, fejlődéssel, pihenéssel.
Mit érdemes ebből megjegyezni?
A dühöt, még a „jogos” dühöt is általában negatív érzelemnek tartjuk, mert negatívak a következményei. Pedig maga az érzelem átélése pozitív érzés lehet, ami elég ahhoz, hogy megerősítsen, szokássá tegyen egy negatív következményekkel járó viselkedést.
A düh „használatának” egyik legfőbb oka, hogy megszabadítson minket olyan negatív érzésektől, mint a szégyen, az unalom vagy a szomorúság. Így nézve azért erősödhet meg az, hogy valaki ítélkező vagy kritizáló, mert ez a hozzáállás segít megélni a harag érzését. Ha ezt így levezeted magadban, akkor már van is döntési lehetőséged, hogy legközelebb, amikor dühöngenél vagy ítélkeznél, tudsz-e esetleg valami más, pozitívabb kimenetelű dologba fogni.
