Nem lustaság, nem rossz időmenedzsment, viszont köze lehet hozzá a genetikának és az evolúciónak. De mi zajlik le ilyenkor bennünk?
Hát ne halaszd holnapra vagy éppen holnaputánra, mert a henyélő ember meg nem tölti a csűrét, sem ki halasztja a munkát; mert a sikert a gyakorlat hozza, de súlyos gondokkal birkózik a lusta
- írta Hésziodosz görög epikus költő az időszámításunk előtti 8. században. Vagyis a halogatásnak komoly múltja van. És bár ezek a sorok azt sugallják, hogy a halogatás ugyanaz, mint a restség, pedig nem, ennél sokkal bonyolultabb dologról van szó.
Kifogás, az mindig van
A halogatók tudják, hogy valamivel muszáj megmagyarázni, miért hagynak mindent az utolsó pillanatra, és az alábbi listában szereplő kijelentések szerepelnek a kifogások toplistáján, mert ha a dolgok elvégzésével vannak is bajok, racionalizálásban verhetetlenek.
- Nem tudjuk, milyen feladataink vannak.
- Nem tudjuk, hogy az adott feladatot hogyan kell elvégezni.
- Nem akarjuk elvégezni a feladatot.
- Nem érdekel, hogy le lesz tudva a feladat vagy sem.
- Nem érdekel, hogy mikor lesz letudva a feladat.
- Nincs kedvünk megcsinálni, nem vagyunk olyan hangulatban.
- Szokásunk az utolsó pillanatig várni.
- Úgy gondoljuk, hogy nyomás alatt jobban dolgozunk.
- Úgy gondoljuk, hogy az utolsó pillanatban is el tudjuk végezni a feladatot.
- Szükségünk lenne a kezdőlökésre.
- Elfelejtjük.
- A rossz egészségügyi állapotunkra hivatkozunk.
- A megfelelő pillanatra várunk.
- Szeretnénk átgondolni a feladatot.
- Inkább egy másik feladatot veszünk előre.
Ismerős ez a lista? Légy őszinte, hiszen nem vagy egyedül, mindannyiunk életében előfordult már, hogy valamit az utolsó pillanatra hagytunk, vagy mindig csak gondolati szinten foglalkoztunk vele, és soha nem léptünk a tettek mezejére. E sorok szerzője is hányszor hallotta már azt, hogy a "rest kétszer fárad". Igen, az ő esetében sem lustaságról volt ám szó.
A következmények
A krónikus halogatóknak számolniuk kell azzal, hogy a család, a barátok, a munkatársak és a felettesek nem lesznek mindig belátóak, könnyű elveszíteni így embertársaink bizalmát és tiszteletét. Nem mondjuk, hogy ezekre a kapcsolatokra vagy a karrierjükre akkor keresztet is vethetnek, de azért megnehezíti a helyzetet.
De nézzük, milyen hatással van a halogatás a szervezetünkre. Hogy a magas fokú stressz mihez vezethet, azt régóta tudjuk, a halogatás pedig egy stresszes dolog. (erről majd később) Egy kutatás szerint azoknak a diákoknak a körében, akik bevallottan sokszor csúsztak meg a munkájukkal, sokkal nagyobb arányban fordultak elő emésztőszervrendszeri problémák, gyengébb volt az immunrendszerük és többen álmatlansággal küzdöttek.
És ez nem minden, egy 2015-ös, a Journal of Behavioral Medicine című folyóiratban megjelent tanulmány szerint azoknak, a krónikus elodázóknak az is nehezükre esik, hogy odafigyeljenek a szív- és érrendszeri panaszaikra, például kordában tartsák a vérnyomásukat, ennek pedig komoly következményei lehetnek.
Profi halogatók
És tudod, hogy kik űzik mesterfokon a halogatást? Igen, az előbbiek alapján nem nehéz kitalálni, hát a diákok! Egy 2007-es tanulmány szerint a felsőoktatásban résztvevők 80-95 százaléka rendszeresen tolja maga előtt az elvégzendő feladatokat, főleg, ha beadandókról van szó. Ez után nem meglepő, hogy egy másik kutatás arra az eredményre jutott, hogy a Ph.D-zők többsége a halogatás miatt nem tudta leadni a disszertációját. Az okok: rosszul saccolták be, hogy mennyi idejük van az adott feladatra, hogy pontosan mennyi időre van szükség annak elvégzéséhez, túlbecsülték a motivációjukat, és úgy gondolják, csak ihletett pillanatokban szabad foglalkozni adott projekttel.
Ahány ház, annyiféle halogatás
Ahogy a felsorolt kifogások és magyarázatok is mutatják, sokkal több van ebben mint az, hogy valakinek nincs kedve megcsinálni valamit. Vannak, akik azért hagynak mindent az utolsó pillanatra, mert tényleg jobban teljesítenek nyomás alatt, vannak, akik fontossági sorrend szerint szeretnek dolgozni, akik nem tudnak döntéseket hozni, és nagyon sokat rágódnak egy feladaton, és vannak azok, akik félnek a következményektől, félnek attól, hogy hibát vétenek. Az ilyen típusú emberek jobban szeretnék, ha mások azt gondolnák róluk, hogy sajnálták az erőfeszítést, semhogy kiderüljön, nem képesek valamit megcsinálni. "Akik nem halogatnak, a feladatra koncentrálnak, és nem igazán foglalkoznak azzal, hogy mások mit gondolnak róluk" - állítja Dr. Jopseph R. Ferrari, a Still Procrastinating: The No Regret Guide to Getting It Done című könyv szerzője. Piers Steel, egy másik, a halogatás tudományában jártas pszichológus szerint ráadásul sokkal lelkiismeretesebbek is, ami kéz a kézben jár azzal, hogy sokkal fegyelmezetebbek, kitartóbbak és a személyes felelősségtől sem riadnak meg.
És mit mond a tudomány?
Többféle megközelítésből lehet magyarázni, miért esünk bele a halogatás hibájába, ki ritkán, ki gyakrabban. A neuropszichológus a végrehajtó funckiók zavarát okolják, az evolúciós pszichológiával foglalkozók szerint a génjeinkben kell keresni a baj forrását. 2014-ben a Coloradói Egyetem kutatói - hogy a környezeti tényezőket a lehető legjobban kizárják - egypetéjű és kétpetéjű ikreket vizsgáltak meg, és kiderült, a halogatásra való hajlam lehet örökletes, sőt, az is felmerült, hogy az impulzivitás együtt öröklődik vele. Persze családunk születésünk után is befolyásolja viselkedésünket, az autoriter, vagyis tekintélyelvű szülők gyermekeiből például azért válhatnak halogatók, mert megszokták, hogy mások határoznak meg mindent az életükben, és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy önállóan hozzanak döntéseket.
Akárhonnan is nézzük, az összes magyarázatban valahol előbb-utóbb felmerül a jutalmazás, a stressz, valamint a rövid és hosszú távú célok. Íme az egyik gondolatmenet, ami megfogott: csak akkor biztosított a saját és az emberi faj túlélése (evolúciós pszichológusok, szevasztok!), ha lehetőleg kikerülünk minden veszélyes helyzetet (éhezés, mamuttámadás, stb.). Ez a modern világban így néz ki: ha megkapunk egy feladatot, az agyunk mérlegeli, hogy milyen következményei lehetnek, ha nincs azonnali pozitív eredmény, akkor szorongani kezdünk, úgy érezzük, elveszítettük az irányítást, rettegünk a negatív következményektől, és ezért ellenérzéseink lesznek a feladattal szemben.
Ha pedig nyomás alatt vagyunk, például az ellenérzéseink miatt vagy éppen túl sok mindent kellene csinálnunk egyszerre, akkor az érzelmek feldolgozásáért és raktározásáért felelős amigdala "beindítja" az üss vagy fuss reakciót, és rossz hírünk van, bizonyos értelembe mindkettő halogatásnak számít, hiszen megpróbáljuk a meneküléssel vagy a küzdelemmel megakadályozni, hogy negatív kifutása legyen a dolognak. A másik rossz hír pedig az, hogy azzal, hogy megpróbáljuk rövid távon kikerülni a stresszt, valójában csak még több stressznek tesszük ki magunkat, kamatostul kapjuk vissza azt, ami szeretnénk elkerülni.
És jöjjön még egy érdekes szempont, mielőtt rátérnék arra, mi lehet a megoldás. Pár nappal ezelőtt futottam bele Tim Urban TED-talkjába, ami természetesen a halogatásról szól, ez adta a cikk ötletét is. Az oké ugye, hogy a határidők előtt a pánikszörny eluralkodik rajtunk, és az utolsó pillanatban általában elvégezzük azt a feladatot, amit sokáig kerülgettünk, de mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket nem időre kell megcsinálni, mondjuk a társaskapcsolatok építése, az álmaink megvalósítása. Ilyenkor ugye a pánikszörny békésen szunnyad, nincs ami felébressze, és ha valaki csak ráhagyatkozik, akkor komoly bajban lesz, idővel úgy érzi majd, külső szemlélő a saját életében. És valóban, akik a jövőbeni énjükre idegenként tekintenek, sokkal hajlamosabbak a halogatásra.
Mit lehet tenni?
Ahogy látszik, a halogatás egy elég komplex probléma, nincs olyan gyógyír rá, ami mindenkinél beválik, magunknak kell megtalálni azt a módszert, amivel növelni tudjuk a hatékonyságunkat.
Bár írtuk, hogy a halogatás nem arról szól, hogy rosszul gazdálkodunk az időnkkel, de ennek ellenére lehet, hogy pont a pomodoro technika vagy a hozzá hasonló módszerek jelentik majd a megoldást.
Ha valamilyen nagyobb feladatról van szó, mondjuk egy szakdolgozatról, akkor érdemes azt részfeladatokra bontani, és minden egyes szakasz után jutalmazzuk meg magunkat valamivel, hogy legyen egy azonnali, pozitív visszaigazolás. Itt is visszakapcsolódnánk kicsit a tudományos vonalhoz. Hajlamosak vagyunk alul- vagy túlbecsülni egy jutalom értéket annak megfelelően, hogy milyen gyorsan vagy lassan jutunk hozzá, lásd jobb ma egy veréb mint holnap egy túzok, és a közösségi oldalkon lógni sokkal jutalmazóbb élmény mint dolgozni egy beadandón, amiről talán hetek múlva kapunk egy jó jegyet.
Az is segíthet, hogyha negatív gondolatok mantrázása helyett leírjuk egy papírra, hogy milyen előnyünk származik abból, ha ezt az adott feladatot teljesítjük, meg úgy általában jó ötlet to-do listákat készíteni. Ez mind segít abban, hogy valamilyen pozitív kapcsolatot alakítsunk ki a jövővel.
Ha pedig valaki úgy érzi, az egész életére kihatással van ez a rossz szokás, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Főleg, hogy a fokozott stressz kéz a kézben járhat a szorongásos zavarral, illetve akár a depresszióval is.
