Előfordul olyan, hogy egy rendezett, okos, "felkészült", jószándékú anya nem szereti a gyerekét? Igen. Nem is olyan ritkán. Lehet, hogy a gyerek habitusa nagyon más, mint az anyáé, lehet, hogy olyan régi sérülések vannak a háttérben, amik nehézzé teszik az anyaságot. Az ilyen anyák rossz emberek? Nem. Nehéz, szinte vállalhatatlan helyzetben vannak, és segítségre van szükségük. Egy felelősségük van, hogy keressék és nyitottan fogadják a segítséget.
Ezzel a címmel jelent meg Jennifer Rabiner (megváltoztatott név) durván őszinte cikke a Marie Claire-ben. Nemrég írtam arról, hogy milyen sérüléseket lehet szerezni gyerekkorban azoktól az anyáktól, akik nem képesek szeretni a gyerekeiket, melléjük állni, támogatni őket. De mi van azokkal a kevéssé szerencsés anyákkal, akik minden jó szándékuk ellenére nem tudnak kötődni a gyerekeikhez, vagy több gyerekük közül az egyikhez?
Vannak azok a „démon anyák”, akik saját felnövekedésük során elszenvedett sérülésükből, vagy egyéb okokból fakadóan nem tudnak felnőni, felnőttként, szülőként viszonyulni a gyerekükhöz. A bennük élő sérült és szégyenkező kisgyerek versenytársat érez a saját gyerekében, minden bajáért benne keresi a bűnbakot. Az ilyen anyáknak kevés rálátásuk van a saját viselkedésükre, nem tudnak szembenézni saját hibáikkal, körüllengi őket, az „én rendben vagyok, de ez a gyerek borzasztó” atmoszféra. Ha a cím alapján rákattintottál erre a cikkre, úgy érezted, hogy érdemes lehet elolvasni, akkor nem vagy démon anya. Ettől még lehet, hogy neked is, mint olyan sok más anyának (akár beszél róla, akár nem vallaná be sohasem) nehézséget okoz valamelyik gyerekedhez kötődni, valamelyiket úgy szeretni, ahogy az egy gyereknek járna az anyjától. Mi van ilyenkor?
Jennifer maga az amerikai álom. Sikeres, magabiztos, extravertált, tudatos, remek férjével közösen alig várta, hogy megszülessen a kislánya, akire már gyerekkora óta vágyott. Azt gondolta, hogy majd egy csinos, nagyszájú, vagány, cuki kislánya lesz, akit imádni fog. Ehhez képest egy vézna, félős, irritált és fura kislányt kapott. Már csecsemőkorában is nehéz volt, a baba mindig annyira sírt, hogy el is hányta magát a sírástól, nem lehetett megnyugtatni. Az értelmi és mozgásfejlődése sem olyannak tűnt, mint a normális. Nem rajzolt, hanem sorba rakta a ceruzákat, bár tudta az abc-t és el tudott számolni hatvanig, nem volt képes értelmes mondatokat összerakni. Sikítófrászt kapott apróságoktól, mint a postaláda árnyéka, vagy az ATM hangja. Furcsa játékai voltak, nem érdekelte őt a többi gyerek – és Jennifer hiába próbált bármit, nem tudott „segíteni neki normálisan” fejlődni.
Meghasadt a szíve tőle, hogy a gyereke küszködik, de mélyen magába nézve le kellett ismernie, hogy a legerősebb érzése a csalódottság. Miért nem olyan a gyereke, mint a többi normális gyerek??? Képzettebb olvasók itt már sejtik, hogy talán autizmus spektrumzavarral néz szembe a család. De nem. Jennifer maga is megnyugodott volna, ha kap végre egy címkét, egy diagnózist, hogy mi a baj a gyerekkel. Ez alapján el tudná fogadni a „másságát”, és kapna eszközöket, hogy hogyan bánjon vele. De a felméréseken az jött ki, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.
A kislány édesapjának eközben semmi baja nem volt. Teljes mértékben és örömmel elfogadta, hogy a lányát más dolgok érdeklik, mint a többi gyereket, hogy kicsi és sovány, hogy furcsa szórakozásai vannak. Rá tudott csatlakozni a kislánya világára, és hatalmasakat kacagtak együtt például azon, ahogy az apa a gyerek erős reakcióit eltúlozva eljátssza. Jennifer irigyelte ezért a férjét és közben meg nem értette, hogy hogy nem látja a férj, hogy a gyerek nem oké.
Közben a családnak született még egy kislánya, aki viszont már az előre elképzelt formát hozta, így Jennifer azt is megtapasztalta, hogy képes anyaként viselkedni és érezni, csak éppen a nagyobbik lányával nem megy neki. Állandóan azon kapta magát, hogy magában, vagy másoknak panaszkodik a lányáról, a „hülye dolgairól”, szégyenkezik azon, hogy míg a társaságban minden gyerek az ecsettel fest, addig az ő lánya az ecset szárát mártogatja a festékbe és azzal rajzol vonalakat. Egy jó barátnője egy ilyen alkalommal figyelmeztette is, hogy tök mindegy, hogy neked tetszik-e amit csinál, anyaként az a feladatod, hogy támogasd. Jennifer elsírta magát, hogy tudja ő ezt, jól tudja, de mégsem képes rá.
Kapva kapott tehát az alkalmon, ahogy az oviban egy pszichológus terápiát hirdetett azon a címen, hogy Szeresd és tiszteld azt a gyereked, akid van, és nem azt, akit szerettél volna. Ott is hosszú panaszáradattal indított, hogy az ő gyereke miért nem oké, és a pszichológus ismét azt mondta, hogy a kislány csak túlérzékeny, ő meg úgy viselkedik, mint az elefánt a porcelánboltban, és neki kellene megváltoznia. Jennifer igyekezett. Találtak olyan közös elfoglaltságot, amit a kislány is tudott élvezni. Megpróbálta elfogadni a kislány dolgait. Például a kislány által rajzolt (Jennifer szerint csúnya) meghívókat küldték ki a szülinapi buliról, amikre sorra érkeztek a dicséretek, hogy milyen jól néz ki, és milyen megható. Jennifer kész volt elismerni, hogy ezúttal a lányának volt igaza.
Az áttörést mégis egy diagnózis adta meg, ahol kimutatták, hogy a növekedési hormon alulműködik a kislánynál, így egy hétéves lélek egy négy évesnek való testbe van beszorulva. Az anyának ezen a ponton sikerült empátiát érezni a kislányával, megérteni azt, hogy amit elvártak tőle például mozgásfejlődésben, az mennyire nehéz volt neki. Mély önkritikát és bűnbánatot gyakorolt, elátkozta magát azért a sok szidásért, amit korábban mondott a lányának. Felismerte, hogy míg az ő érzése az volt, hogy cserbenhagyta a lánya azzal, hogy nem olyan, mint az átlagos gyerekek, addig valójában ő volt az, aki anyaként magára hagyta a gyerekét. A sztori happy end, a kislány jól fejlődik és boldog, az apa is írt egy zárszót, hogy az ő felesége igazából jó anya – de azért azt lehet érezni, hogy az egymásra-találás hosszú folyamat, nem varázsütésre történt, és még mindig vannak buktatók. A kislány még mindig nem olyan, mint amilyennek az édesanyja elképzelte, de az anya folyamatosan tanulja elfogadni és megszeretni azt, amilyen.
Több izgalmas dolog is van ebben a történetben. Nem árt félretenni az ítélkezést, és díjazni az anya őszinte önfeltárási szándékát és képességét. Az, hogy valamiért nem tudod szeretni a gyerekedet olyan téma, amit még egy pszichológusnak is nehéz bevallani, barátokkal meg családtagokkal pedig fel sem merül ennek megbeszélése. Egy ilyen anya nagyon magányos. Küszködik, tele van negatív érzéssel, csalódás, bűntudat, düh – és nem tudja feltárni, nem kap támogatást. Egyedül, ufónak és rossznak érezheti magát, pedig talán segítene, ha tudná, hogy nincs egyedül. És azt is fontos lenne tudni, hogy egyedül, jobb anyaságot megfogadva nem fog sikerülni változtatni a helyzeten.
Ha már valaki eljutott odáig, hogy képes szembenézni azzal, hogy gyerekével, anyáságával kapcsolatban nem tudja megugrani az akadályokat, akkor kvázi kötelessége segítséget keresni. Mélyen igaza van az előbbi sztoriban a barátnőnek, aki azt mondta, hogy az anya dolga, hogy támogassa a gyerekét. Ebben a helyzetben az anya úgy támogatja a gyerekét, ha önmagának keres támogatást. Csomó minden kiderülhet, mi áll a hátterében annak, hogy nem tud valamelyik gyerekéhez teljes elkötelezettséggel melléállni. Ezek az okok az anyát is kínozzák. De a gyereknek is károkat okoznak.
Senki sem tehet arról, ha ilyen helyzetbe kerül. Senki sem tudja parancsra szeretni a gyerekét. Egy anya sem hibás, ha így érez. Ha viszont bevallja magának, hogy ez a helyzet, akkor fontos dolgot mulaszt el, és igazi felelősség terheli, ha nem keres segítséget. A gyereke és önmaga érdekében.
