Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy újabb gusztustalan dolog, amit a Facebooknak és társainak köszönhetünk. Vagy mégsem új? Az emberek hajlamosak arra, hogy túlságosan kívülállóként viselkedjenek, szájtátva mulasszák el, hogy segítséget nyújtsanak valakinek, akinek szüksége lenne rá. A szociális média felerősíti ezt a hatást, de tehet is ellene - talán a jó példák erősebb hatásúak.
Mobillal vette a tini, hogy társai nőket molesztálnak az utcán a Parlamentnél - írja az Index. Kiderült, hogy a 4-5 fős kamaszokból álló társaság napok óta terrorizálta az este egyedül közlekedő nőket: ketten megtámadták az áldozatot, egy telefonnal vette az akciót, a többi meg nézte. Megdöbbentő? Nem egyedi az eset.
Négy tizenéves srác elrabolt egy értelmi fogyatékos fiút és megkínozták. Mindezt élőben közvetítették a Facebookon. Az egyikük még elégedetlenkedett is, hogy nincs elég nézője a streamjüknek. Néhány hónappal korábban egy lány annak volt tanúja, hogy a barátnőjét megerőszakolja egy férfi, akit előző nap ismertek meg a helyi bevásárlóközpontban. Segítségére sietett a barátnőjének, elfutott, vagy hívta a rendőrséget? Egyiket sem tette. Elővette a telefonját és a Persicope nevű alkalmazással élőben kezdte közvetíteni a barátnője szenvedését. Eddie T. Johnson, a chicagói rendőrség főfelügyelője hányingerrel küszködve fakadt ki egy sajtótájékoztatón: „Mi lesz velünk, hova tart ez a társadalom, ha emberek végignézik ezeket a szörnyű bűneseteket anélkül, hogy értesítenék a rendőrséget.” Mondta mindezt azután, hogy egy fiatal férfi és hat tinédzser brutálisan megvert és ismételten megerőszakolt egy tizenöt éves lányt – és miközben ezt élőben adták a Facebookon, vagy negyven ember nézte online.
Tényleg elképesztően embertelen történetek ezek, de nem a Facebook, vagy a szociális média okozza őket. Az élő közvetítés lehetősége csupán felerősíti, és egy új formát ad az ember egyik leginkább zavarbaejtő és kínos jellemzőjének – foglalja össze a New York Times. Még pedig annak, hogy ha azt látjuk, halljuk, hogy egy embertársunk segítségre szorul, és lenne lehetőségünk a beavatkozásra, a megsegítésére, sokszor mégsem tesszük meg. Ezt hívják a kívülállók be(nem)avatkozásának.
A pszichológusok és a társadalom figyelme először 1964-ben fordult e jelenség felé. Sokkolta és megdöbbentette a közvéleményt New Yorkban Kitty Genovese meggyilkolása. A 27 éves Kittyvel egy sorozatgyilkos végzett, és a környező házak ablakaiból nem kevesebb, mint 38 ember, fél órán keresztül hallgatta a szerencsétlen nő küzdelmét és haláltusáját anélkül, hogy bárki tett volna valamit, segítségére sietett volna, vagy legalább felvette volna a telefont, hogy kihívja a rendőrséget. Micsoda közönyös szörnyetegek voltak ezek a szomszédok, ítélkezett könnyedén az átlagember – de ebben kevéssé volt igaza. Nem szörnyetegek, vagy erkölcsi nullák voltak, egyszerűen csak olyanok, mint bárki.
Kívülállóként közönyös az ember?
Latané és Darley volt az a két kutató, akik alaposan ráfeküdtek erre a témára, amit eleinte a kívülállók apátiájának neveztek. Az elnevezés arra utalt, hogy az esetben, vészhelyzetben közvetlenül nem érintett kívülállók (bystander-ek) tökéletes közönnyel viseltetnek az iránt, hogy valaki, számukra idegen, segítségre szorul. Már a kezdeti vizsgálatok megmutatták, hogy az apátia nem helyes kifejezés, a kívülállók egyáltalán nem közönyösek: kínosan érzik magukat, izgatottak lesznek, kellemetlen, rémisztő számukra a dolog, és mégsem cselekszenek. Több okuk is lehet erre: egyrészt ott van a fizikai veszély, számukra is veszélyes lehet bizonyos esetekbe beavatkozni. Aztán nem akarnak belekeveredni, hosszas bírósági hercehurca, kellemetlenség származhat belőle. Az is igaz ezekre az esetekre, hogy megjósolhatatlan, hogy mi fog történni, gyors cselekvést kíván, erre nem mindenki alkalmas. Végül pedig meglehetősen fontos szempont itt az a vágy is, hogy ne csináljunk hülyét magunkból. Hiszen meglehetősen kínos az, ha hős lovagként berontunk, hogy na most aztán megvédjük a gyengét, és azt vesszük észre, hogy mindenki kiröhög minket, mert csak játszottak.
Azért az mégis furcsa, hogy Kitty Genovese elég egyértelmű eseténél 38 emberből senki sem gondolta, hogy tehetne valamit. Ennek valószínűleg éppen az is volt az oka, hogy ennyire sokan voltak. Ugyanis a kívülálló hatás annál jobban érvényesül, minél több ember van jelen. Mások jelenléte erősíti azt a hatást, hogy a helyzetet ne vészhelyzetként azonosítsa az ember, illetve a felelősség megoszlik, és senki nem érzi, hogy éppen pont az ő dolga lenne közbeavatkozni.
Csoportos ignorancia
Azok a helyzetek, amikről utólag kiderül, hogy kívülállóként is be kellett volna avatkozni, nem egyértelműen kezdődnek. Beteg a támolygó illető, vagy részeg? Szenvedélyesebb családi veszekedés zajlik, vagy bántalmazás? Ezt eleinte nem tudjuk. Ha pedig nem egyértelmű, hogy mi a helyzet, akkor ésszerű, hogy várunk, nem teszünk semmit, amíg világosan ki nem derül, hogy hogyan értékeljük a helyzetet, vészhelyzetként, vagy olyanként, amihez semmi közünk. Igen ám, de ha kívülállóként többen vagyunk, akkor mások ugyanúgy várakozó álláspontra helyezkednek, és nem tesznek semmit.
Az ember tipródik magában, hogy ez most vészhelyzet, vagy nem vészhelyzet, tegyek-e valamit, vagy ne – körülnéz, és azt látja, hogy van körülötte még húsz másik, aki szintén nem tesz semmit. Ezzel az emberek egymást erősítik meg a félrevezetésben, hogy nem is beavatkozásra érdemes helyzetről van szó, nincs is semmi látnivaló, lehet továbbmenni. Egy kísérletben például a szellőzőnyíláson át füstöt eresztettek a szobába, ahol a kísérleti alanyok voltak. Az egyre erősebben szivárgó füst tűzre utalt, aki egyedül ült a szobában, jelezte is, hogy gond van. De akik többen ültek, csak néztek körül, majd úgy csináltak, mintha semmi sem vennének észre. A csoportosan ülő emberek közül csak 13% jelezte a füstöt a teljes hat perces időszak alatt. Ugyanígy, ha egy nőt hallottak, aki valószínűsíthetően leesett egy székről és jajgatott: ha egyedül volt az ember a szobában, akkor az esetek 70%-ban kiment, hogy megkeresse a sérült nőt és segítsen neki, ha ketten voltak, akkor csak 40%-ban siettek a segítségére.
Ha az élő helyzetekben ennyire megtévesztődünk, hogy hogyan értékeljük a szituációt, akkor pláne eltájolódik az ember, ha online élő közvetítésként lát egy ilyet. Ki gondolja biztosra, hogy valóság lehet egy brutális bántalmazás élő videója?
Felelősség megoszlása
Amikor a helyzet teljesen egyértelmű, nem lehet azt mondani, hogy ááá, ez biztosan nem vészhelyzet – mint például Kitty Genovese meggyilkolása, akkor, ha sokan vannak, az ember azt gondolhatja, hogy valaki más biztosan megtette a szükséges lépéseket. Miért pont én legyek az, aki beleavatkozik? Ezt is tesztelték, és azt találták, minél több ember a tanúja egy vészhelyzetnek, annál kevésbé segítenek. Akik egyedül voltak tanúi egy társuk rosszullétének, azok 85%-ban értesítették rögtön a kísérletvezetőt, akik hármasban, azok 62%-ban, és akik hatan voltak egy csoportban, azok csak 31%-ban. Viszont fontos tanulság az, hogy akik tanúk voltak, és nem tettek semmit, sokkal nagyobb stresszről, és kellemetlen rézésről számoltak be, mint azok, akik közbeavatkoztak.
Nem kell tétlen kívülállónak lenni
Bár azt már leszögeztük, hogy nem abszurd gyávaság és pszichopata közöny nem beavatkozni akkor, amikor pedig szükség lenne rá, mégsem egy jó dolog, hogy kevéssé segítünk egymáson. Többféleképp is erősíteni lehet az emberekben a szándékot mások segítésére, a kívülálló hatás csökkentésére. Egyrészt információval. Ha valaki pusztán csak ismeri ezt a kívülálló jelenséget, tudja, hogy sok ember jelenléte hogyan akadályozza meg a cselekvést, már önmagában nagyobb kedvet kap ahhoz, hogy ő legyen az, aki megtöri a csoportos ignoranciát, és a felelősség másokra hárítását. A jó példa is segít. Gyerekek is felnőttek is nagyobb eséllyel segítenek másokon, ha élénken él a fejükben a jó szamaritánus, vagy valaki más hős megmentőnek a példája. Sokszor előfordul az is, hogy az ember nem érzi magát elég kompetensnek, hogy segítsen – ami sok esetben tévedés. Ezt az önbizalom erősítésével, saját hatásunk megtapasztalásával is lehet csökkenteni. Ezeket a hatásokat használják azok a „kívülálló” és hétköznapi hős programok, melyek a nagyobb társadalmi csoportokban vírusosan terjeszteni szándékozzák a másokra való odafigyelést, a „jóságot” és emberséget. Nálunk ilyen a Zimbardo nevéhez kötődő Hősök tere kezdeményezés – akik részt vettek benne, általában felemelőnek és talán sorsfordító élménynek tartják.
Az ördögi szociális média
Hogy visszatérjünk a digitális kívülállók témájához – nem csak a tétlen és bámészkodó kívülállók száma növekedhet az online élő közvetítésekkel. Hanem azok a példák is terjedhetnek, terjednek is – ahol a hétköznapi hős életeket mentett, mint például a legutóbb a román pék vagy az enyhén spicces focidrukker. Ezek az esetek segítenek másoknak is bátornak lenni.
Így a kívülálló hatás erősödésével kapcsolatban is azt mondhatjuk a szociális médiáról, mint mindig: furcsa és rémisztő jelenségei lehetnek, amikre figyelni kell, és megpróbálni kiküszöbölni őket, de ugyanannyi pozitív hatása is lehet, ha okosan és jól használjuk.
