Bizalom és együttérzés kellene, de ez láthatóan nem megy jól. De van ennek az egésznek biológiai alapja?
Gondoljon egy olyan emberre a környezetéből, aki jó! Aki hisz az emberek jóságában, aki mindig segít, ha baj van, akinek befogad árva állatokat, akihez ön is bizalommal fordulna, ha segítségre lenne szüksége. Megvan? Akkor most gondoljon egy gazemberre! Olyanra, aki csak a saját érdekeit követi, átgázol másokon, nem mutat részvétet, és igazából csak a saját jól-létével törődik. Ilyet is talált? Hát igen, általában jószívűség, erkölcsösség, megbízhatóság alapon tudunk különbséget tenni az emberek között. Nem mindenki iránt érzünk bizalmat, és nem mindenki képes megbízni másokban. Pedig a bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy családok, szervezetek, társadalmak egyben maradjanak, a gazdaságban és politikában is kulcsszerepet játszik.
Kutatók elkezdtek töprengeni, és a gondolkodás után lázas kísérletezésbe fogtak, hogy megtalálják, van-e biológiai alapja annak, hogy ki mennyi bizalmat érez mások iránt. Ennek következtében pedig ő maga is „jobbá” válik, azaz több szeretettel, együttérzéssel, segítő szándékkal fordul mások felé. Úgy tűnt, megtalálták a választ, a titokzatos anyag neve pedig oxitocin, amit szoktak szeretethormonnak is hívni, de a kutatások nyomán ráragadt a morális molekula elnevezés is. Csak emlősök testében termelődik, állatoknál kimutatták, hogy szerepet játszik az anyai gondoskodó viselkedésben. Embereknél nagy mennyiségben szabadul fel orgazmus közben (férfiaknál is), fontos az anya-gyerek kötődés kialakulásában, csökkenti a fájdalmat, fokozza a jó közérzetet. És kísérletek azt mutatták, hogy a bizalom érzéséért is felelős.
Egy kísérletben az alanyok eldönthették, hogy saját tíz dollárjukból adnak-e egy ismeretlen társuknak, vagy nem. Az volt a szabály, hogy amit átadnak a másik embernek, azt az összeget a kísérletvezetők megháromszorozzák. Tehát ha adok két dollárt, akkor ő kap hatot. A megajándékozott kísérlettárs annyit megtudott, hogy kitől kapott pénzt, és viszonozhatta, ha akarta. A viszonzásnak ugye semmi gazdasági hasznossága nem volt már, egy kör volt csak, így amennyit visszaadott, annyival kevesebb pénze maradt. Mégis sokan adtak, és sokan viszonozták. És lényegesen többen voltak az adakozók között azok, akiknek magas volt az oxitocin-szintje. Ha az alanyoknak orron keresztül spricceltek be oxitocint, akkor is működött – vagyis a mesterségesen növelt hormon-szint is mások iránt érzett bizalmat (ha adok, akkor azt viszonozzák) és együttműködést, szolidaritást (ha kaptam, akkor én is adok) okozott. Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki bizalommal és együttérzéssel lenne a többi ember iránt. És ha egyszerűen annyi kell hozzá, hogy oxitocint spricceljünk az orrunkba, akkor hol vannak már az oxitocin spray-k?
Sajnos mint általában az élet, ez sem ilyen egyszerű. Bár sok evidencia van arra, hogy az oxitocin jelenléte növeli a bizalmat, empátiát, konstruktív viselkedést – túlzás volt az oxitocint morális molekulának nevezni. Mert bizonyos esetekben a csodahormon éppen, hogy olyan rossz megnyilvánulásokat váltott ki emberekből, mint irigység, káröröm, vagy csalás. Például a magas oxitocin-szintű emberek inkább csaltak egy fej vagy írás játékban, mint akiknek nem volt a vérében ez az anyag. Igaz, csak akkor, ha a nyeremény csoportos volt. Saját érdekükben nem csaltak, csak ha több ember nyereménye (és a sajátjuk is) múlott a válaszukon. Vagy ha az volt a helyzet, hogy a másik kísérleti alany igazságtalanul több nyereményt kapott, akkor az emelt hormonszint nagyobb irigységet eredményezett . Viszont a kárörvendést is elősegítette, vagyis ha a másik többet vesztett, mint ők, akkor feltűnt arcukon a gúnyos vigyor. Olyan eset is volt, ahol a kirekesztést, a más csoportba tartozók iránti negatív érzéseket növelte az oxitocin.
Az oxitocin szerepe tehát még mindig kissé titokzatos, nem a bizalom és erkölcsösség csoda-vegyülete, de nem is érdektelen kutatni a hatását. A tudomány mai állása szerint az emberi kapcsolatokra, a másokhoz való kapcsolódásra tesz fogékonyabbá – a társas érintkezésből jövő információkat megerősítőbbé , jutalmazóvá teszi. És ez a tudás sem utolsó dolog. Például az autizmussal élőknek (akiknél a társas információk észlelése és feldolgozása különbözik erősen az átlagostól) segítséget jelenthet. De ezek a kutatások még gyerekcipőben járnak, és nagyon okosan kell majd kialakítani, hogyan is használják majd fel az eredményeket.
Annyi azonban biztosnak látszik, hogy a hozzánk közel állókhoz való kapcsolódást segíti az oxitocin jelenléte. Az is igaz, hogy a közvetlen környezetünkkel való bensőséges kapcsolat sokat dob a boldogság-érzeten. Az is igaz, hogy az ölelés , a mosoly, a megerősítés növeli az oxitocin-szintet. És ez egy ördögi angyali körré válik: oxotocin – kapcsolódás; kapcsolódás-oxitocin… Szóval hajrá oxitocin! Hajrá boldogság!
