Mi már amolyan vietnami magyarok vagyunk

A fiatal Tran Vuong Dang 1989-ben azért érkezett Budapestre, hogy szőni tanuljon egy cérnagyárban, de terveivel ellentétben soha nem kamatoztatta hazájában a tudását. Akkoriban nem gondolta volna, hogy évekkel később a hírhedt Józsefvárosi piacon nyit majd egy levesezőt, és hogy phó levesének híre elindítja Budapesten a vietnami konyha iránti lelkesedést. Mint ahogy azt sem, hogy 2016-ra az ötödik Dang Muoi nevű étkezdéjét nyitja meg a városban.

Dang egyike annak a közel hatezer fős vietnami kolóniának, akik a hatvanas évek elejétől kezdtek el letelepedni Magyarországon, családja pedig egyike azoknak a hazánkban élő több ezer bevándorlónak, akik nemhogy bármit is elvettek volna, hanem inkább adtak nekünk, magyaroknak.

Tran Hai Yen Krisztina fogad minket, a család legidősebb gyereke, mi pedig helyet foglalunk a legújabb, Bécsi úti svédasztalos éttermük egyik asztalánál. A lányra, akit mindenki Kitusnak becéz, még azokból az időkből emlékszem, amikor az anyámmal a Józsefvárosi piacra jártunk, és mindig megálltunk ,,a vietnaminál” enni egy levest. Pontosabban eleinte csak ő evett, én pedig néztem, rendszerint karba tett kézzel, ahogy a lepukkant bódé sörpadján, valamiféle kéjes mosollyal az arcán levest kanalaz. Nem értettem. És minden alkalommal biztosítottam róla, hogy én ebből biztos, hogy nem eszek! 

Aztán egyszer elég betegen kísértem el ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a körülményeket és azokat a városi legendákat, hogy a kínai piacon nem lehet tudni, valójában mit raknak a tányérodra. Szóval kértem Kitától egy levest.

"Olyan rákhúsosat, mint az anyunak."

Tél közepe volt, de Kitus, aki aznap már annyi ideje állhatott a fagyban, amennyit én soha nem akarok, csak mosolygott. Talán ezért is maradt meg az emlékezetemben, mert Kita és az édesanyja, akit a piacon csak Móniként ismernek, mindig rendíthetetlen kedvességgel szolgálta ki a vendégeket. Pedig a piaci körülmények, az alumínium bódékba szorult fojtogató meleg, vagy fűtés híján a fagyos hideg nem éppen mosolyogtató egy tizenéves lány számára: "Ebben nőttem fel, a szüleimet alig láttuk gyerekkorunkban, kora reggel elmentek otthonról és csak este értek haza a munkából. Természetes volt, hogy én is kiveszem a munkából a részemet" - válaszolja, amikor azt kérdezem, mennyire volt szülői elvárás, hogy a hétvégeken segítsen a családi vállalkozásban. "Alapvetően belénk van nevelve, hogy a munka fontos, de én már tizenévesen sem bírtam otthon maradni, tudva, hogy a szüleim azért gályáznak estig, hogy nekem meg az öcsémnek mindenünk meglegyen" - mondja.

Kitus ma már 24 éves egyetemista, akinek felelősségteljes szerepe van a családi vállalkozásban. Ő végzi a HR-feladatokat, segít fordítani a szüleinek hivatalos ügyekben, e-mailekre válaszol, viszi az adminisztrációt, és ő kezeli az éttermek közösségi média oldalait is. Beszélgetésünk alatt többször cseng a telefonja, az étkezdéikből őt hívják, ha valami megoldandó probléma van.

Miközben Kitával a múltról beszélgetünk, az édesapja is megérkezik a piacról, édesanyját viszont nem sikerül odacsábítani az interjúra, így nélküle folytatjuk a beszélgetést. Kita folyékonyan beszél mindkét nyelven, így ő tolmácsol köztem és Dang között, aki – bár hosszú évtizedek óta él Magyarországon –, mégsem beszéli túl jól a magyar nyelvet. Ez annyira nem is meglepő, ha azt vesszük, hogy munkájából kifolyólag főleg ázsiaiakkal tölti az idejének nagy részét, hiszen fontos importőr a kőbányai piacon, és ő irányítja az étkezdéiben a vietnámi, konyhai személyzetet. Hazatérve pedig szintén anyanyelven beszél a családtagjaival, így nem is maradna sok ideje, hogy a magyar nyelvet gyakorolja. És nehézkesen is megy neki, főleg a hangképzés. "Pedig jelenleg is járok magyartanárhoz! Ehhez ide kell születni, mint a gyerekeimnek" - teszi hozzá.

Dang a gyerekeivel ellentétben fiatal felnőttként érkezett Magyarországra a vietnami letelepedők második generációjával. 1985 és 1989 között közel hatezer vietnami diák tanult Magyarországon a felsőoktatásban és szakmunkásképzőkben, katonai- nemzetvédelmi intézetek diákjaiként, aspiránsokként, továbbképzésben résztvevőkként, tudományos munkatársakként és gyári dolgozókként. Dang szakmunkásként érkezett 1989-ben, a rendszerváltás előtt egy évvel, hogy szőni tanuljon. A cérnagyárban ismerte meg a későbbi feleségét is, Ngo Thi Muoi -t, aki szintén Vietnamból érkezett.

Dangék aztán soha nem tértek vissza hazájukba

Némi kitérő után (éltek Németországban, Ausztriában, Oroszországban) végleg letelepedtek Magyarországon. És hozzájuk hasonlóan így tett még az a több ezer honfitársuk, akik a rendszerváltást követő újabb letelepedési hullámmal, főként családegyesítés vagy kereskedés céljából érkeztek Magyarországra. Többségük manapság főleg kereskedelemből él, piacokon, bevásárló- és kereskedelmi központokban és a város különböző helyén lévő üzleteket vezetnek, de található közöttük egyetemi tanár, tudományos szakember, vendéglátós és műfordító is.

A Magyar-Vietnami Üzleti Tanács becslése szerint úgy ötszáz-ezer vietnami cég működik Magyarországon. A vállalkozók többsége szolgáltató, import és export cégeket irányítanak, éttermeket, szállodákat, üzemeket, nagykereskedelmi egységeket vezetnek, de létezik már olyan vietnami kereskedelmi és szolgáltató központ Budapesten, amelyet vietnami származású befektető működtet, sőt sok sikeres vietnami vállalkozó az anyaországban is befekteti tőkéjét, vagyis üzemeket és gyárakat épít, hogy az ott készült termékeket aztán az EU-országokba és/vagy Magyarországra adja el.

Dr. Botz László, a vietnami Kulturális és Kutatóközpont oktatója és a Magyar-Vietnami Baráti Társaság elnöke szerint a vietnami kolónia – megtartva saját kulturális identitását – könnyedén integrálódott a magyar társadalomba, és bár közösségükre jellemző a szoros összetartás, valamint a kultúrájuk hagyományainak ápolása, a tévhitekkel ellentétben nem élnek szegregáltan. "Régebben jellemzőbb volt, hogy mint sok más ázsiai, a munkájuk miatt ők is a Kőbányai úton lévő Józsefvárosi piac környékére költöztek. De mára ez változott, és már Budapest különböző kerületeiben, elszórtan élnek" - magyarázza.

A régi Józsefvárosi piac, ami 1994-ben nyitotta meg kapuit (eredeti nevén Négy Tigris piac – a szerk.) sok ide érkező ázsiainak nyújtott kapaszkodót: eleinte leginkább a kínaiak számára, akik 1989-ben tömegesen érkeztek Magyarországra, de szép számmal kezdtek el üzletelni vietnamiak is a bódépiac területén. Dangék ekkorra már az ország több városában is próbálkoztak kereskedelemmel, a Négy Tigris megnyitása után viszont úgy döntöttek, hogy nyitnak egy vietnami levesezőt, ahol tradicionális phót és egyéb vietnami alapételeket lehet majd kapni. A hely nevét a férj és a feleség keresztnevéből rakták össze, így lett Dang Muoi.

Mivel ekkoriban nem rendelkeztek családi vagy bármiféle szociális hálóval, és komolyabb tőkével sem, így a kezdeti évek nehézségekkel, és rengeteg munkával teltek. Az első gyerek, Kitus megszületése után a nagyszülők felajánlották, hogy besegítenek, de nem úgy, ahogy ez itthon szokás: nem ők költöztek a fiatalok után, hanem unokájuk ment Vietnamba. "A szüleim nem tudtak volna megfizetni egy dadust, aki egész nap velem van, de alkalmazottra sem telt a frissen nyílt étkezdébe. Szükség volt a büfében mindkettejük munkájára, hogy be tudjon indulni az üzlet, a nagyszüleim pedig egyébként is szerették volna, ha Vietnamban elsajátítom a nyelvet, és ott töltöm az első éveimet" - magyarázza szülei döntését Kita.

Az ázsiaiaknál nem ritka, hogy a gyerekek az óhazában nagyszüleik vagy a rokonság nevelik, míg a szülők egy másik országban egzisztenciát építenek. A családok rendszerint csak később tudnak egyesülni, amikor a szülők anyagilag annyira megerősödnek, hogy nemcsak magukat, hanem a gyerekeiket is el tudják tartani, fel tudnak fogadni segítséget, és támogatni tudják a távolban élő családtagokat. A családok szétszakadása természetesen mindenkit megvisel:

"Kisgyerekként nem tudtam megérteni, hogy a szüleim miért hagytak másokra, ilyen korban az ember csak egyvalamit érezhet: hogy elhagyták. Ugyan ma már kimondottan bensőséges a szüleimmel a kapcsolatunk, de a külön töltött pár év, nem tűnt el nyomtalanul" - meséli Kita, akinek számára minden a feje tetejére állt, amikor Magyarországra érkezett. Nemcsak a szüleivel volt távolságtartó a viszony, hanem az óvodai beilleszkedés sem ment túl könnyen. "Nem beszéltem magyarul, a dadusom pedig az én nyelvemen, ráadásul a gyerekek gonoszak azokkal, akik mások. A csúfolódás végigkísérte az általános iskolás alsós éveimet is, de a korai rossz viszony ellenére ma már egyaránt vannak magyar és vietnami barátaim."

Bár Kitának nehezebb volt a beilleszkedés mint öccsének, akinek már csecsemőkorától kezdve saját dadusa volt, még mindig könnyebb helyzetben volt, mint a szülei, akik család nélkül próbálták megvetni a lábukat egy számukra szimpatikus,de teljesen kultúridegen országban. Egyedül a Magyarországon élő ázsiaiaktól számíthattak némi segítségre: "Laosziak, kambodzsaiak, mongolok, és még nagyon sokan adtak tanácsokat a kezdeti, nehézkes időkben" - emlékszik Dang azokra az évekre, amikor megnyitották a levesezőjüket, és úgy tűnt életképes lesz az üzletük a piac az akkori zárt, hierarchikus világában. Hamarosan a nap minden szakában fürtökben lógtak náluk a vendégek, eleinte főleg az árusok, akik díjazták a hazai ízeket. Később megjelentek a piac vásárlói is, akiket vonzott az egzotikus étel, de csak jó pár évvel később, a 2010-es évek elején kezdték el őket felfedezni a belvárosiak.

És szép lassan megtanulta a nevüket a város,

de előtte a Facebookon elkezdtek felbukkanni olyan fotók, amelyeket a divatszakma jól ismert arcai a józsefvárosi bódéból posztoltak.

Hogy a belvárosi körökben is kedvenc lett a Dang Muoi, az szorosan összefügg egy hazai divatfotós, Viszlay Márk paritizánakcióival,  aki imád főzni, alapanyagokért pedig gyakran járt ki akkoriban a piacra. Egy ilyen beszerzőkörútja során futott bele Dangékba, és nemcsak az ételüket kedvelte meg, hanem a közvetlen tulajdonosokat is.

"Úgy éreztem meg kell ismertetnem ezzel a családdal meg az ételeikkel a barátaimat is" - meséli Viszlay, és el is újságolta a baráti körének (vagyis a fél divatszakmának), milyen jókat eszik ebben a nyolcadik kerületi, puritán levesezőben. Sőt, elkezdett amolyan kirándulásokat szervezni, amelyek során egész csapatokat navigált a piac eldugott étkezdéjébe. Több mint furcsa volt látni az Instagramon és a Facebookon, ahogy a hazai trendszetterek a józsefvárosi piac egyik bugyrában falatoznak.

A jól ismert dominóeffektus elindult, és hétvégente már nem csak a divatszakma résztvevői hagyták el kényelmes komfortzónájukat, hanem a piacon megjelentek a tősgyökeres belvárosiak, gasztrobloggerek, meg azok a budai aranyifjak, akik egyébként sosem tennék a lábukat a város ezen részére. Viszlay a mai napig megmaradt a család barátjának, neki köszönhetik például az ételfotókat, amelyeket a mai napig láthatunk az étkezdéikben. De a kreatív szakmából mások is segítettek a családnak abban, hogy a piaci büfé az ételek minősége mellett mással is kitűnhessen a helyi árusok közül, hírük terjedésében pedig sokat segített az is, amikor megjelent róluk az első cikk.

,,Márkék folyton mondták, hogy Kita ne szívassatok már minket, nyissatok egy helyet a városban"

- emlékszik vissza Kitus azokra az időkre, amikor elkezdték kinőni a piaci bódét. "Néha ijesztő volt a tömeg, ami megjelent nálunk, főleg szombatonként. Anyuék egy idő után már nem is bírták az óriási forgalmat, ezért apukám végül beadta a derekát és egy ismerősünk helyét béreltük ki az Ernő utcában. Ez volt az első éttermünk" - meséli a lány.

Az Ernő utcai éttermük után az újabb nagy lépést a Nagymező utcai bisztrójuk nyitása jelentette, ezzel ugyanis felkerültek Budapest belvárosának gasztrotérképére, és egy teljesen új közönségnek mutatkoztak be. Azóta folyamatosan terjeszkednek, a két említett étkezdén kívül a Villányi úton, a Bécsi úton és az Attila úton is van Dang Muoi. "Még mindig az első büfénkt generálja a legtöbb forgalmat, ami ma már az új Kőbányai piacon, a Ganz-gyár területén elhelyezkedő épületeinek egyikében található."
A büfé mellett továbbra is üzemel a vietnami üzletük is, ahol ehető ázsiai érdekességet és alapanyagokat, fagyasztott halakat, tengeri herkentyűket, fűszereket,  szószokat, tésztákat és különleges zöldségeket, gyümölcsöket lehet beszerezni. 

Legújabb, Bécsi úti éttermük egyben új konstrukció is, vagyis az “all you can eat” jegyében indult. A kínálat napi szinten változik, bizonyos kedvencek pedig csak egyes napokon kaphatók. (mint például a sült banán vagy a paradicsomos tofu). Az étlapon az alapételektől kezdve olyan érdekességeket is találhatunk mint a sült békacomb, angolna vagy csiga, de vannak tradicionális, egyszerűbb, vagy épp vegán ételek.

Az alapanyagokat az idősebb Dang szerzi be Vietnámból: évtizedek óta rendszeresen jár vissza az óhazába, így ismeri a legjobb lelőhelyeket. Az általa behozott áruk fokozott minőségi ellenőrzésen esnek át, nem véletlenül ő a legtöbb ázsiai étterem beszállítója.

Dang azt mondja, hogy ma már jóval bátrabbak azzal kapcsolatban, hogy mit tegyenek fel az étlapra, hiszen az évek rutinja megtanította őket, hogy kiismerjék a magyar vendégek ízlését, és már azzal is tisztában vannak, hogy az új ételek esetében számítani lehet a kezdeti idegenkedésre. Kitus jól emlékszik azokra az időkre, amikor bevezették a  nyári tekercset, vagy a speciális tésztájú, töltött palacsintát.

Mi ez az átlátszó cucc?

"Általában ezt kérdezték vendégek a nyári tekercs láttán" - meséli Kitus. De valami ilyesmi volt a tavaszi tekercs előtörténete is, amely ma már az egyik legnagyobb kedvenc az étlapról, és naponta több ezer darabot készítenek elő a kőbányai piac konyhájában, hogy ellássák vele a belvárosi étkezdéket.

Dang eleinte meglepődött, hogy a magyarok egészen furcsa módon kombinálják a vietnami ételeket, nem olyan sorrendben eszik őket, ahogy ő otthon megszokta, vagy hogy a phót emberes adagja ellenére sokan egyfajta előételként fogyasztják.  "Már megszoktam, hogy mindent mindennel összeesznek és azt is tudom, hogy a magyarok nincsenek annyira oda a zöldségekért." - meséli.

Míg Dang magyaráz, én közben nem tudom levenni a szememet Obamáról.

És meg is kérdezem, hogy miért döntöttek úgy, hogy egy óriási képet raknak ki a hamarosan leköszönő amerikai elnökről. Kita azt válaszolja, "mert Obamát mindenki kedveli", és azt is elmeséli, hogy ezek a fotók Vietnamban készültek Obamáról, aki állítólag nagyon közvetlen volt a helyiekkel és imádta az ottani ételeket. "Kétségtelenül elégedettnek tűnik a képeken" - válaszolom, és abban is legalább ennyire biztos vagyok, hogy ezen a budai környéken nem mindenki díjazza a Dang Muoi étkezdékre jellemző, finoman szólva eklektikus vonalat.

Egyes kritikusaik szerint ez  így is van, és ha Dangék szintet szeretnének lépni, vagyis mindenhol közkedvelt, professzionális étteremmé kívánnak válni,  akkor el kellene gondolkozni néhány változtatáson. Például azon, hogy egyes kerületekben az ottani közönség igényeire szabják a hely arculatát.

"Sosem gondolkodtunk európai enteriőrben, mert az autentikus hangulat a mi lényegünk. Pont ezért sok tárgyat, bútort is az óhazából hozatunk, ragaszkodunk, hogy tényleg olyan legyen, mint Vietnamban" - mondja Kita. Ez egyfelől érthető, másrészt az is igaz, hogy így elesnek azoktól a vendégektől, akik lehet, hogy pont az európai szemnek szokatlan enteriőr miatt nem lesznek visszajáró kuncsaftok. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az utóbbi években szorossá vált a budapesti vendéglátóhelyek konkurenciaharca, az új helyek (és most maradjunk csak az egyszerű street foodnál) már nemcsak ételben, hanem dizájnban is rendkívül erősek.

A Nagymező utcai nyitás után a pozitív gasztrokritikák mellett előfordultak a Facebook-oldalukon negatív tapasztalatokról szóló kommentek is, ami rendszerint a felszolgálás minőségének, a rosszul olvasható étlapoknak szóltak. Kita szerint bőven volt mit megtanulniuk. "Teljesen más egy piaci büfét vezetni, mint a belvárosban vendéglátózni. A negatív véleményeket mindig meghallgatjuk és igyekszünk rajtuk változtatni" - mondja, hozzáteszi, ma már körültekintőbben válogatja meg a kiszolgáló személyzetet, és mindennap ellenőrzi az éttermeket. Az új helyekkel a feladatok számai is nő, de ma már az öccse is egyre nagyobb részt vállal ezekből, sőt, ő családi vállalkozásban képzeli el a jövőjét. "Nem azért mert ez az egyszerűbb megoldás, hanem mert gyerekkorom óta a részese vagyok, nem is tudnám elképzelni, hogy mással foglalkozzak" - mondja.

A Dang gyerekek egyébként épp olyanok, mint bármilyen más magyar fiatal, csak ázsiai vonásokkal. Nekik, és úgy általánosságban a bevándorlók gyerekeinek, akik már ide születtek, jóval könnyebb volt a beilleszkedés, mint szüleiknek. Hiszen ők már egész kiskorukban integrálódnak az óvodában, majd az iskolában, és még ha a szüleik esetleg egy ázsiai közösségben is dolgoznak, a gyerekek az idejük nagy részét már magyar ajkúak között töltik, és ugyanazok a normák szerint élik a hétköznapjaikat, mint a többi gyerek.

"Nekem már ez az igazi otthonom"

Mondja Kita, az apja pedig bólogat hozzá: "Magyarországon mindig kedvesek voltak velünk, itt küzdöttünk meg mindenért, természetes, hogy ragaszkodunk hozzá" - mondja Dang.

"Mi már az öcsémmel amolyan vietnami magyarok vagyunk."

Kitus otthonában a nagymama tartja életben a tradíciókat, ünnepeket. A lány szerint a vietnami kultúrában tényleg nagy szerepe van a vallásnak és a hagyományoknak, de az ő családjuk már egyfajta hibridként működik: bár tisztelik a régi szokásokat, azok nem határozzák meg mindennapjaikat vagy világlátásukat. "Tisztában vagyunk nagyjából a tradícióinkkal, és egy-két ünnepet meg is tartunk. Mint például azt a hagyományt, amikor egy szeretett halottunk évfordulóján az egész család megemlékezést tart. Aznap a halott tiszteletére böjtölünk, az egész ház füstölőben úszik" - meséli.

Mi magyarok az ázsiaiakkal kapcsolatban több előítélettel is rendelkezünk, amelyek közül egyik-másik inkább csak urbánus legenda, míg pár elképzelés valóban megalapozott. Az például nem légből kapott sztereotípia, hogy az ázsiai szülők szigorú elvek szerint nevelik a gyerekeiket. Amikor ezt felvetem Kitának, ő csak nevet és közben nagyon bólogat. "Az ázsiai szülők zöme tényleg vaskalapos, így volt ez nálunk is, főleg, ha az iskoláról volt szó. Bár azt gondolom, hogy az én szüleim az átlag vietnami szülőkhöz képest jóval liberálisabbak, és nagyon sok mindenben puhultak az évek során. Soha nem erőltették például, hogy vegyünk részt vietnami kulturális programokon, és a hagyományok betartása sem volt elvárás."

"Egy dolog ment nehezen" - veszi át a szót Kita öccse, Tran Anh Tuan: "A menyasszonyom magyar, ami ma már egyáltalán nem okoz gondot a családban, de eleinte nem volt egyszerű elfogadtatni, hogy a testvérem és én sem egy vietnami fiatalba szerettünk bele. A szüleim teljesen más világban más kultúrában szocializálódtak, ahol a házasság és a választott meghatározó, és úgy hitték, számunkra is az lesz. Csak épp azt nem vették számításba, hogy mi már Magyarországon születtünk, magyar gyerekekkel nőttünk fel, és ebből kifolyólag egy teljesen más világlátással rendelkezünk, mint ők“ - magyarázza Tuan.

A család egyébként rendszeresen jár haza Vietnamba, az interjú után pont egy ilyen útra indultak. Mint a legtöbb ázsiai, ők is jó kapcsolatot ápolnak a távolban élő rokonsággal, de Kitusék arról is beszámolnak, hogy nekik ezek az utazások olyanok mint egy kedves, külföldi látogatás. "Nem úgy megyünk Vietnamba, mintha hazamennénk. Nekünk az az ország elsősorban szüleink gyerekkorát, a gyökereinket jelenti, ahová szívesen megyek látogatóba, de az otthonunk már itt van Magyarországon. Itt születtem, itt nőttem fel, ezért számomra az sem furcsa, hogy nem pont egy vietnamiba szerettem bele. Ebből voltak is viták, de szépen lassan eljutottunk odáig, hogy a szüleimnek ma már csak az a fontos, hogy jó ember legyen és szeressen minket az, akit választunk" - mondja Tuan.

"A fiam menyasszonyának családjával jó a kapcsolatunk, és azt tervezzük, hogy lesz egy vietnami és egy magyar esküvő is" - helyesel az édesapa, és hozzáteszi, a feleségével már rég elfogadták, hogy a gyerekeik már inkább magyarnak vallják magukat, még ha tisztelik is a gyökereiket.

A kicsik, akik legyőzték a nagy Amerikát

Bár mindannyian azt mondják, hogy az integrációval sosem volt gondjuk, Kitusnak gyerekkorából maradtak rossz emlékei a beilleszkedésről, és az országban egyre inkább erősödő idegenellenesség őket is aggodalommal tölti el: "Amikor idejöttünk, mások voltak az emberek, főleg az idősebbek fogadtak minket nagy szeretettel, akik még közelebbről ismerték a háborút. Ők csak úgy hívtak minket, 'a kicsik, akik legyőzték a nagy Amerikát'. Ma már kevésbé fontos ez, azóta sok ázsiai érkezett Magyarországra, és érezhetően nagyobb is lett az elzárkózás a bevándorlóktól. Az új tendencia hatásait szerencsére mi nem érezzük, de talán nehezebb helyzetben vannak azok, akik most érkeznek Magyarországra. Egyaránt vannak magyar és ázsiai barátaink, és mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon szeretjük Magyarországot"  - mondja az idős Dang, Kitából pedig előbújik a kislány, és lelkesen közbevág: "Meg a nyelvet! A magyar nyelv gyönyörű. Imádom, hogy rengetegféleképpen kifejezheted magadat, az érzéseidet. Büszke vagyok, hogy egy ilyen ritka és szép nyelv az egyik anyanyelvem!"