Szakításnál szakítani kell. Nem a Facebookon szaglászni a másik után.

Zanza!

Szakítottunk. Az életünk felborul, a napi rutin megváltozik, testünk, lelkünk szenved, és közben mit csinálunk? A Facebookon lógunk. Meg az Instán. Meg mindenhol, ahol még szembejöhet az exünk. De vajon miért csináljuk ezt? Miért nem tudunk elszakadni a volt partnerünktől? Miért kínozzuk magunkat a fotóival, posztjaival? Hogy lehet a közösségi médiát egészségesen használni szakítás után? Az exek kurkászásáról Tari Annamária pszichoanalitikussal beszélgettem. 

Mi a gond azzal, ahogy mostanában a közösségi médiát használjuk egy szakítás után?  

Az, amit ma ilyenkor a világon több millióan csinálnak a Facebookon vagy bármilyen közösségi média felületén olyan, mintha beülnél a volt partnered kapujába, aztán követnéd mindenhová. Ez korábban pszichiátriai diagnózissal leírható viselkedés volt, de ma a kutatók némi aggodalommal figyelik, mennyire megváltozott a társadalmi norma ebből a szempontból. Susan Greenfield mondja, hogy: „Az a lehetőség, hogy szabadon és névtelenül kíváncsiskodhatunk mások élete után, komoly probléma. Az ilyen típusú felderítésre korábban is volt példa, a pletykalapok mindig is abból éltek, hogy az emberek kíváncsiak arra, mi folyik a „zárt ajtók mögött”. De a közösségi média már bevisz ezen az ajtón és az intimszférának azt a részét is segít tanulmányozni, ami régen csak az illetőre tartozott volna. Ezt azonban azért teheti meg, mert az énprezentáció az oldalakon olyan mértékű, mintha azt mondanánk, mindenki tágra nyitja az ajtaját. A felderítés mára általános gyakorlattá vált. Szemmel tarthatod a másikat. Figyelheted, hogy mit csinál, kivel, miért vele és mennyire érzi közben jól magát.

Azért ha sokáig együtt voltunk valakivel, ha része volt a mindennapjainknak, akkor szerintem érthető, hogy kíváncsiak vagyunk rá szakítás után is. 

Van bennünk egy ősi kíváncsiság, ez természetes emberi tulajdonság. Még az intelligens, jól integrált személyiséggel rendelkező emberek is odamennek mondjuk egy utcai balesethez megnézni, hogy mi történik, hogy folyik-e vér. Itt azonban nem egyszerűen kíváncsiságról van szó, mert a felderítés érzelmi állapotát sokszor a harag, a féltékenység, a bánat, a kétségbeesés jellemzi. Ma a közösségi média nyújtotta lehetőségek fontos érzelmi folyamatokba zavarnak be. „A másik ember intimszférájához való nagyobb hozzáférés – mondja Susan Greenfield - egy olyan kultúrához vezetett, ahol a szaglászás már szinte elvárás.”

Ezt a kicsit kemény szóhasználatot a kutatók már lágyították szociális felderítés-re, de bárhogy is nevezzük, a tény az, hogy bármikor belekukkanthatunk abba a tartományba, amit régen nem tehettünk meg, és amire nem is gondoltuk, hogy szükségünk lenne, mert talán jobban elfogadtuk, hogy egy kapcsolatnak vége van. 

Miért, alapvetően milyen érzelmi folyamatok játszódnak le bennünk egy szakításkor? 

Szakítás után elvileg elkezdődik egy gyászfolyamat, ami szépen lassan fut le a három szakaszával. Először jön a tagadás vagy elutasítás, ami átfolyik a kétségbeesés és az elfogadás fázisaiba, abba, hogy végül tényleg el tudod engedni a másikat, hogy tudsz reálisan beszélni a történtekről, és készen állsz egy új kapcsolatra. A közösségi média használatával azonban ez nem így zajlik. Régen, amikor megtörtént a szakítás, elmondtad a két legjobb barátnődnek zokogva. Ma elmondod sokszor tíz embernek. A társas kapcsolatait online is élő ember a szakítást már eseménnyé téve megosztja, ráadásul ez gyakran egy közös ceremónia: mindenki státuszt vált. Régen a szakítás után mindenki elkezdte egymástól függetlenül élni az életét. Ma azonban szakítás után általában nem következik egymás törlése a Facebookon, hisz az protokollt sértene.

Tari Annamária
Tari Annamária

Persze, mert a másik törlése alapvetően bántó. Olyan, mintha kizárnánk a másikat a falkából, mintha úgy döntenénk, hogy megszűnt létezni. Ez szakításnál is gyakran direkt sérő gesztusnak, bosszúnak tűnik. Ehhez képeset úgy tűnik, hogy mégis jobban járnánk vele. 

Persze, mert ez egy természetes érzelmi lépés lenne. Mind elfogadtuk azt a kimondatlan csoportnormát, hogy törölni nem illik, mintha az egy nyílt agresszív reakció lenne a másik ellen . Érdekes, hogy ez a 15 éve csoportnormaként bekúszó viselkedés felülírja az ösztönös reakciókat. A szakításnál szakítani kell. Egy Amerikában élő, magyar származású kutatónő, Veronika Lukács írja, hogy szakítás után három fő stresszforrás van a Facebookon: a párkapcsolati státusz megváltozása, az ex fotóinak és a tartalmainak nézegetése. Ha ezeket teszed, akkor a szakítás okozta fájdalom mellett magadra kényszerítesz egy folyamatos stresszt is. 

A megnövekedett stressz miatt van tehát a gond azzal, ha látjuk a másikat online? 

Nem csak. Szakítás után az online társas életben általában indul egy szakasz, amit leginkább szaglászásnak, vagy tudományosabban szociális felderítésnek nevezhetünk. Ilyenkor két dolog történhet. Ha akkor nézegeted a másikat, amikor te hagytad el, az egy láthatatlan, de „csúf” nárcizmus vezérelte akció, mert arra vagy kíváncsi, hogy él-e még, hogy bírja-e nélküled. A mai társadalmi nárcizmussal is átitatott világunkban sokszor a férfiak, és olykor a nők is azt szokták nézni, hogy később lehet-e még ebből szexuális kapcsolat, hogy talonba kerülhet-e a nő/férfi.

Ha az nézi a másikat, akit elhagytak, az viszont a tagadás vagy kétségbeesés meghosszabbítása. Ha a tagadás meghosszabbítása, akkor az illető elkezdi értelmezni, újraértelmezni, hozzáadott jelentéstartalommal kitölteni volt párja minden posztját, minden új fotóját, linkjét, zenéit, mindent. Üzenetet keres benne. A hozzáadott jelentéstartalmat úgy módosítja, ahogy ő szeretné, mert azt gondolja, hogy a másik oldalán az ő történetük folytatása zajlik, csak meg kellene érteni. Miközben a másik Facebook felületén nem a párkapcsolat folytatódik, hanem egy új szakasz kezdődik. 

Az elhagyott szerelmes - különösen, ha nő - általában remek történetíró, és ha nagyon fájdalmas a szakítás, akkor az értelmezésiben megpróbálja meg nem történtté tenni a szakítást. „Lehet, hogy olyan mintha szakítottunk volna, de igazából csak szünetet tartunk. Lehet, hogy most elhagyott, de csak azért mert nem tudja, hogy engem szeret a legjobban. Lehet, hogy elhagyott, de nyilvánvalóan rájön majd, hogy engem akar.”

Az elhagyott nő ilyenkor a vágyfantáziáival egy öndestruktív érzelmi helyzetben tartja magát. Nem megszabadul a terhektől, és lezárja a kapcsolatot, hanem önként benne marad, mert nem veszi észre, hogy a saját világában értelmez, amit átcímkéz, a másikkal még közössé. 

A dühöngés után következő, rezignáltabb szakasz elvileg a helyzet elfogadása felé vinne, de a naplózott párkapcsolat böngészése ezt akadályozza. Az internet előtti időkben a másiktól kapott leveleket az ember egy dobozba zárta és felvitte a padlásra. És nem hozta le négy percenként. A levelek ott maradtak a dobozban. Az információs technológia azonban megengedi, hogy te ezentúl abban a dobozban élj. Ha pedig abban a dobozban élsz, akkor valójában nem tudsz kilépni a kapcsolatból.

shutterstock 270368003

Ez úgy hangzik, mintha lenne egy nyílt sebünk, amibe aztán újra és újra belenyúlunk, miközben nem látjuk, mit csinálunk. Olyan, mintha újra és újra ugyanazt a fájdalmat akarnánk megélni. Miért csináljuk ezt? 

Jó kérdés. Miért is csináljuk? Ehhez először is fontos tudni, hogy a szakítás egy tárgyvesztés. Ahogy beszéltünk is róla, ilyenkor egy gyászfolyamat indul el, amit végig kell tudni futtatni. Ehhez azonban az kell, hogy le tudj mondani a hajdan hozzád tartozó, lényegében birtokolt valakiről, akivel szinte egy entitást alkottál. Ti voltatok a „Mi”. Ennek az elmúlása sokaknál nem indít el destruktív mechanizmusokat, mert képes a veszteség feldolgozására. Más a helyzet annál az embernél, aki valójában nem akar, nem tud, nem bír szakítani. Ez nem feltétlenül a párjáról, a kapcsolatukról szól, inkább az élmény átélésétől való félelemtől: ő nem akarja realizálni a veszteséget. 

Veszteséget általában akkor nem akarunk realizálni, amikor a tudattalan érzelmeinkben ez a fajta hiány nehezen pótolhatónak, vagy pótolhatatlannak látszik, mert mondjuk a korai élményeinkben egy ugyanilyen érzelem egyszer már megjelent, és úgy maradt. Egy korai veszteség nem feltétlenül azt jelenti, hogy valakinek kis korában elhunytak a szülei, hanem akár azt, hogy szigorúbbak voltak, a szükségesnél kevesebb dicséretet adtak, kevesebb volt a biztonságot hozó elfogadás. Egy ilyen kislány úgy nő fel, hogy a magányt szokja meg. Külső érzelmi muníció nélkül válik felnőtté, ezért amije van arra nagyon vigyáz, abból nem szabad elvesztenie semmit. Nem lehet megkockáztatni még egy olyan veszteséget, mint a szülők szeretetének a hiánya. Ez gyakorlatilag az el nem köteleződésnek az alapja. Az a felnőtt nő, aki állandó destrukcióval a saját sebeit tépkedi, és benne ragad a boldogtalanságot okozó helyzetekben, igazolja a maga számára a nagyon korai érzelmi tudását arról, hogy a dolgok mindig rosszak. 

Ez tehát akkor történik meg, ha az ember nem szerető, nem elég jó szülőkkel nő fel? 

Nem feltétlenül. Ha a szülők viselkedése nem volt katasztrofális csak éppen hullámzó, az pont elég ahhoz, hogy egy fiatal felnőtt már ne tudjon bízni a másikban. Ha nem bízik a másikban, akkor egy állandó, folyamatos gyanakvásban él, aminek nincs is tudatában. Ő azt hiszi, hogy elköteleződött a kapcsolatában, pedig nincs benne, csak fél lábbal, és folyamatosan monitorozza a másikat. Ehhez egyébként a nők gyakran nárcisztikus pasit választanak, akivel nem is lehet elköteleződni. Ha ez a párkapcsolat valamikor véget ér, akkor a szakítás élménye elhozza a végső bizonyosságot: nem lehet megbízni a másikban. Ez pedig fájdalommal jár, a fájdalomra pedig a saját viselkedés rá is erősít. 

Ez egyfajta mazochizmus? 

Nem. Sok nő ilyenkor azt gondolja, hogy keményen állja a sarat. Azt gondolja erős, hogy képes nézegetni a másikat, nyomon követni az életét. Azt viszont nem tudja, hogy a legjobb dolog, amit tehetne az, ha lezárná a kapcsolatot, ha elfogadná, hogy ennek vége van. A tárgyvesztés azoknak az embereknek megy csak jól, akik úgy tudnak elengedni, hogy nem önti el őket iszonyú szeparációs szorongás. Náluk az, hogy a másik elmegy - ugyan rettenetes fájdalom, de - nem szaggatja szét az én bizonyos részét, nem érzik azt, hogy életképtelenek lennének, hogy atomjaikra esne szét az életük. Ha azonban egy olyan nőt veszünk, aki a felszínen kemény, valójában viszont egy védtelen kislány, akkor ő képes lesz végtelen ideig nézni az exeket a Facebookon, és ő lesz az is, akit vissza lehet hívni egy barátság extrákkal helyzetbe, aki megint hagyja magát használni. 

Eddig leginkább a nőkről beszéltél. A férfiak mennyire hajlamosak nyomon követni az exeket?

A nők többet kurkásznak. A férfiak is csinálják, persze, de lehet, hogy rövidebb ideig, és talán nem olyan intenzitással. Egy férfi is hajlamos arra, hogy fantáziákat építsen, de valahogy higgadtabban. Amíg a hozzáadott jelentéstartalom a női fantáziában egy regény, addig egy férfiében hat mondat. A férfi a saját gyászreakciójában gyorsabban tud átmenni a fájdalomból és haragból egy olyan iróniába, amikor már nem érdekli a másik. 

Ezek szerint a férfiak jobban bírják egyedül? 

Az egyedülléttől általában nők és férfiak is rettegnek. Mintha az egyedüllét arról szólna, hogy az ember látványosan nem kell senkinek. Miközben nagyon fontos dolog az életben néha egyedül lenni. Ez kell ahhoz, hogy az ember énje integráltan működjön. Az egyedüllét nem pánikra okot adó állapot, hanem a saját biztonságérzet megerősítésében segít, ahogy abban is, hogy az ember újra tudja kezdeni, hogy találjon új barátokat, hobbit, párkapcsolatot. Abban segít, hogy tudjon újat lépni. Kell ahhoz bátorság, hogy valaki egyedül legyen, de tudni kell egyedül lenni. Muszáj tűrni ennyi szeparációs szorongást, ez teszi lehetővé ugyanis, hogy tényleg tiszta lappal kezdj valaki mással. 

Ma a szeparációs szorongás tűrését az is nehezíti, hogy nagyon nagy a közösségi médiafelületek csábítása arra, hogy ne kelljen se egyedül lenned, se magányosnak, se lehetőségek nélkülinek, se vesztesnek. Semmi olyannak, aminek egyébként muszáj érezned magad ahhoz, hogy aztán tényleg a saját életedet éld. 

shutterstock 228055399

A közösségi média tehát lehetőséget ad elkerülni a negatív érzéseinket, és mi ezt ki is használjuk ahelyett, hogy megtanulnánk elfogadni azokat.

Igen. Ezeket az érzéseket, tapasztalatokat meg kell élni ahhoz, hogy az ember igazán jó emberré, jó nővé váljon, hogy szeresse önmagát, legyen érzelmi viszonya önmagával. Ez lenne az alap. Mindig is ez volt az alap. De most elhisszük, hogy ezek az érzések kikerülhetőek, ha ügyesen csináljuk, elhisszük, hogy ezt elég csak két percig átélni, mert utána csak visszaválaszol valaki a 426 darab ismerős közül. A kikerülés megúszás, a megúszás pedig valójában nem létezik: amit meg akarunk úszni az előbb vagy utóbb újra szembe fog jönni. És minél később jön szembe, annál rosszabb. Nem mindegy, hogy 25 évesen vagyunk túl a szeparációs tanuláson, és állunk a saját lábunkra vagy 45 évesen. 

Attól, hogy nem töröljük az exeket, hogy tudunk arról, akivel két, három vagy öt évvel ezelőtt jártunk, akadályoz a szeparációs szorongás kezelésének megtanulásában . Mindenki ott van még a látóterünkben. Olyan ez, mint egy kapcsolati sakktábla, ahol az emberek változtatják az állásaikat, és a másik állapotától függően pozicionálják magukat is. Az, hogy az exet látjuk, követjük, hogy ott van a tarsolyban, teret ad a másikról való fantáziálásnak: restaurációs lehetőséget kínál. Ha három éve nem sikerült, hát majd újra meg lehet próbálni. Pedig nem lehet. Ez csak egy hamis háttér, egy hamis biztonságérzés. Ha az ember női identitása ezekkel a hamis póznákkal van megtámasztva, és folyton visszanyúl az exekhez, hogy ne érezze magát leértékelődöttnek, azzal nem jár jól. Csak a valódi újrakezdést nehezíti, ha valaki folyton csak visszanéz. 

Ha szeretne többet tudni arról, hogyan hat az online élet a párkapcsolatokra, mennyiben befolyásolja a kapcsolatok alakulását a közösségi média, hogy miért olyan nehéz ma párt találni, jöjjön el következő pszichorendezvényünkre, és hallgassa meg, mit mond erről Tari Annamária. Jegyeket itt vásárolhat.

Blogmustra