Ezért szenvedünk a kapcsolatainkban

Párkapcsolatainkat meghatározza az a mód, ahogy gyerekkorunkban a szüleink bántak velünk.

Ahogyan Otto Kernberg pszichoterapeuta rendkívüli érdeklődést kiváltó előadása kapcsán korábban már írtunk róla, a boldog kapcsolati élethez “érett-szeretet kapcsolatok” létrehozására van szükségünk. Kapcsolatainkba mindannyian jelentős, hozott anyaggal érkezünk , amelyben benne vannak korábbi kapcsolati élményeink, csalódásaink, örömeink és reakciómódjaink, illetve családi hagyományaink is. A híres pszichoanalitikus elképzelése is ebből indul ki és leginkább a szülő-gyerek kapcsolati élet tanulmányozásából felhalmozott tapasztalatok mentén ragadható meg.

A Kernberg által is képviselt tárgykapcsolat elméleteknek nevezett megközelítések lényegét az a feltételezés képezi, hogy az ember személyisége csecsemőkortól kezdve az elsődleges gondozóival (általában anya és apa) való kölcsönhatásban szerveződik. Ebből kifolyólag a gondozó és a gyermek közti kapcsolatban megjelenő interakciók és érzelmek a legmeghatározóbbak a személyiség fejlődése szempontjából , amelyek modellként szolgálnak a felnőttkori kapcsolódáshoz , illetve a kapcsolatokkal együttjáró érzelmek kezeléséhez is. Mivel a csecsemők érzelmi és kapcsolati élete kezdetben még teljes mértékben képlékeny, természetes, hogy a szülőkkel való kommunikáció élményei alakítják a gyermek belső világának alapjait. Az ebben a viszonyulásban egészen korán bevésődött tapasztalatok mentén kialakult érzelmi állapotaink felnőttkori kapcsolatainkban tudattalanul újra aktiválódnak.

Az ember első tapasztalatait a szüleitől kapja

Igazából nem kell különösebben misztikus dolgokra gondolni, egyszerűen arról van szó, hogy világrajötte után a gyermek először mindent édesanyjával és apjával való viszonyában tapasztal meg , ez pedig értelemszerűen meghatározó lesz abban a tekintetben, hogy milyen képet alakít ki magáról, másokról, és milyen elvárásokkal, elképzelésekkel megy bele kapcsolataiba élete folyamán .

Hogy jobban megértsük, próbáljunk egy pillanatra a csecsemők szemszögébe helyezkedni. Az újszülöttek teljes mértékben függnek szüleiktől, és szüleik visszajelzéseitől. A világ tele van számukra még értelmezhetetlen és ijesztő külső ingerekkel, valamint belső, testi érzeteiket sem tudják a helyükön kezelni. A külső és belső történések értelmezésére, és az e zekkel járó stressz elviselésére még nem képesek, ezért szüleik segítségét igénylik ebben.

A modern pszichoanalitikus elképzelések szerint ez nagyjából a következő módon történik: a gyermek stresszt él át, amelynek következtében nyugtalanná válik és jelezni - általában sírni - kezd. Ilyenkor gondozója kapcsolatba lép vele, és megpróbálja megfejteni, hogy mi lehet a probléma oka. A sírással járó feszültség érthető módon a szülőkben is stresszes állapotot idéz elő, akik ideális esetben nyugtató, oltalmazó és a gyermek igényeihez illeszkedő viselkedéssel tudnak reagálni, például megérintik, ringatják, etetni, altatni próbálják. Ennek következtében a keletkezett feszültségek ebben a kapcsolódásban elviselhetővé szelídülnek és a gyermek felé immár általa is kezelhető formában tükröződnek vissza az anyuka vagy apuka részéről.

Ezekben a helyzetekben, amennyiben “ elég jó” szülei vannak, a gyermek rendkívül fontos tapasztalatokkal gazdagodik, amelyek nagyjából a következők lehetnek: bízhatok a másikban, mert észleli, ha baj van és kisegít. A hozzám közelállók figyelnek rám, és megfelelően reagálnak az igényeimre (nem aggódnak túlzottan, de ha gond van, aktívan közbelépnek). Pont annyit segítenek, ami ahhoz kell, hogy utána egyedül ismét jól érezzem magamat és szabadon folytassam felfedező tevékenységemet. Az említett függő helyzetből fakadóan ezeket az élményeket egy csecsemő sohasem élhetné át a szülő segítsége nélkül a fent ismertetett kommunikációs folyamat hiánya folytán. Ha belegondolunk, mindezek az élmények kísértetiesen hasonlítanak azokhoz az alapvető dolgokhoz, amiket általában várunk a hozzánk közelállóktól felnőttkori kapcsolatainkban is .

Miből lesz a kapcsolati probléma?

Természetes, hogy a fent leírt rendkívül finom párbeszéd szülők és gyermekek között nem tud maradéktalanul megvalósulni minden pillanatban, illetve számos külső tényező is megzavarhatja ennek az intim kapcsolatnak a működését. Ahhoz, hogy az érett szeretetkapcsoltokra való képesség optimálisan fejlődjön, szükség van egy “elég jó szülőre”, aki az esetek nagyrészében biztosítja a fent említett szerető környezetet a gyermek számára és képes fenntartani saját lelki egyensúlyát, ezen túl pedig a gyermekét is, bármi is történjék.

De mi a helyzet akkor, amikor a szülők képtelenek megfelelő, biztonságos, a gyermek igényeihez illeszkedő bánásmódot biztosítani, netán kifejezetten káros magatartást gyakorolnak? Kernberg elképzelése szerint a szülő-csecsemő kapcsolatoknak egy meghatározott fejlődési pályán kell haladniuk, amelyben a gyermek ugrásszerű változásaihoz kell tudattalanul illeszkednie gondozóik bánásmódjának , és érzékeny módon kell ráhangolódniuk azokra. Egy agresszív, bántalmazó szülő - függetlenül attól, hogy fizikailag vagy verbálisan bántalmaz - például biztosan nem tud ráhangolódni gyermeke érzelmi világára, hiszen saját indulatai ezt lehetetlenné teszik, sőt a kialakult feszültségért a gyermeket hibáztatja és bünteti a lehető legkárosabb módon.

Ahelyett, hogy fenntartaná gyermeke érzelmi egyensúlyát és segítené megküzdését, növeli a benne keletkező feszültséget, visszaél helyzetével, összezavarja a csecsemőt, és reávetíti frusztrációit, amelyekkel növeli a gyermekben keletkezett feszültségszintet. A gyermek végül azt kénytelen megélni, hogy “az, akitől függök és akit szeretek, egyúttal fenyegető is számomra”. Az szülővel való összeolvadás iránti igény és az összeolvadástól való félelem hirtelen váltakozása felnőttkorban elköteleződési nehézségeket, impulzivitást, bizalmatlanságot, az egyedüllét során pedig szélsőséges magányosságérzetet okozhat. Logikus, hiszen ahhoz, hogy az ember elmélyítse kapcsolatait és az intimitást fenn tudja tartani, tudnia kell, hogy a másik kiszámítható, megbízható és attól, hogy néha hibázik, még nem biztos, hogy rosszat akar. Az állandóság ilyen hiánya, a jó és a rossz pólusok összefolyása, illetve az én és a másik közti határvonal elmosódása kínzó ambivalenciához vezet, amely ellehetetleníti a  kiegyensúlyozott kapcsolatok kialakítását.

Előfordul azonban az is, hogy a szülők nem impulzívan reagálnak, hanem egyszerűen csak képtelenek odafigyelni kellőképpen gyermekükre és rideg, érzelemmentes, elhanyagoló közeget hoznak létre körülötte . Az ilyen helyzetekben a csecsemő magára marad, nem kapja meg azt az optimális mértékű megnyugtatást, amire szüksége van, érzelmi fejlődése megakad, egészséges pozitív énképe nem tud kialakulni, hiszen utóbbit csak a szülők - jelen esetben hiányzó - szeretetmegnyilvánulásai és pozitív visszajelzései hatására tudná létrehozni. Az ilyen személyek sok esetben felnőttként kívülről nézve irreális énképpel rendelkeznek, empátiára való képességük hiányos, és leginkább érdekek mentén tudnak kapcsolódni másokhoz, valamint jellemzően inkább maguk oldják meg a dolgaikat. Kapcsolataik felszínesek , belül pedig jellemzően üresség jellemzi őket , amelyet a folyamatos megerősítés iránti igényük kielégítésén keresztül, mások visszajelzései tudnak átmenetileg ellenpontozni , de sohasem tartósan. Mivel valós pozitív énképe az elégtelen korai szülői tükrözés következtében nem tudott kialakulni és megszilárdulni, kénytelen minden eszközzel azon dolgozni, hogy fenntartsa azt, és erre igyekszik használni kapcsolatait .

Mindemellett persze a traumák is közrejátszhatnak kapcsolati működésünk alakulásában. Egy közeli hozzátartózó elvesztése a családban vagy bármilyen szorongáskeltő esemény, amely veszélyezteti a szülők lelki állapotát, a gyermekre is hatást gyakorol. Az élet zajlik, kihívások, krízisek, traumák jönnek és mennek, akár akarjuk, akár nem . Ezek a negatív érzelmek és szorongások bekerülhetnek a gyermekek és szüleik közti finom játéktérbe , amely mindkét félre  és az egész családra hatást gyakorol. Jellemző, hogy ezek a rég elfeledett élmények leginkább felnőttkori intim kapcsolódásainkban kerülnek felszínre, amikor ismét jelentős közelségbe szeretnénk kerülni egy fontos másik személlyel , de persze az is gyakori, hogy felnőttkori traumatikus élmények módosítják kapcsolódásainkat, de ez más téma. A lényeg, hogy az érett szeretetkapcsolatok létrehozására való képesség legtöbbünkben ugyan jelen van , de gyakran múltbéli traumáink , csalódásaink , félelmeink megnehezítik e készség érvényesülését, mindez pedig párkapcsolati elakadásokhoz, elköteleződési nehézségekhez, irreális félelmekhez és a legkülönfélébb kapcsolati problémákhoz vezethet. A fent említett agresszív, illetve szélsőségesen elutasító szülői bánásmód is illeszkedik ehhez az elképzeléshez, hiszen abban az esetben a szülő maga az, aki traumatizáló helyzetet hoz létre gyermeke számára, és az ebből származó tapasztalatok felnőttkori kapcsolataiban ismét aktiválódhatnak.

Mit lehet kezdeni a párkapcsolati bajokkal?

Mivel az említett élmények – sőt, az esetleges rossz szülői bánásmód okozta korai hiányosságok és traumák is – aktiválódnak felnőttkori kapcsolatainkban, váratlan feladatokkal szembesülhetünk. Amennyiben ezekkel egyedül, illetve partnerünk segítségével nem tudunk megbirkózni, érdemes lehet szakemberhez fordulni. Egy pszichoterápiás folyamat fókuszába állítva, érthetőbbé, kezelhetőbbé és átdolgozhatóvá válhatnak nehézségeink, amennyiben az ember úgy érzi, hogy készen áll egy ilyen jellegű lelki munka elvégzésére.

Természetesen azt sem szabad elfelejtenünk, hogy kapcsolatainknak mindig két oldala van. Két ember találkozása mindig két külön világ találkozása is egyben, a kettő összeegyeztetése pedig jelentős lelki munkát és nagyfokú rugalmasságot igényel mindkét fél részéről. Ez egy érzékeny, dinamikus folyamat, amelyben természetes, hogy időnként elakadásokat észlelünk, amelyeket vagy tudunk kezdeni valamit vagy nem. Az egyéni pszichoterápia során az egyéni elakadások, érzelmek és nehézségek kerülhetnek górcső alá, míg egy párterápiában a jelenben élhető át a kapcsolat milyensége, és azt tudja megérteni a két fél, vajon miért futnak bele ugyanazokba a konfliktusokba újra és újra, és miként lehetne egy magasabb szintre emelni kapcsolatukat a korábbi csalódást keltő körforgásból kilépve.