Kipróbáltuk a pszichodrámát a 2015-ös Pszinapszison. Hogy mire jutottunk? A komoly konfliktusok feloldásához egy alkalom nem elég.
Számos előadáson, műhelyen vehettek részt az érdeklődők a 2015 Pszinapszison, nagy tömegek próbáltak bejutni prof.dr. Erdélyi Ildikó Családi fantomok nyomában című műhelyére is. Titokzatosan hangzik, ugye? Valójában olyan transzgenerációs örökségekről van itt szó, amit a leszármazottak tudattalanul továbbvisznek, és számos konfliktushoz vezethetnek. És miközben „a traumát elszenvedő számára a sérülést kiváltó események legalább részben elérhető emlékekként élnek, a leszármazott számára azonban nincs érzelmi élmény, sem emlék, legfeljebb a szégyenérzés marad mint örökség. A kisebbségi társadalmi csoportok tagjai körében az előző nemzedék tudattalanba száműzött örökségei 'fantomizálódnak'" – állt a hivatalos leírásban.
Meglehetősen bonyolult családból érkezvén, több népcsoport örökségét magamban hordozva úgy éreztem, itt a helyem, hátha kiderül, milyen terheket hordok magammal. Erdélyi neve ráadásul jól cseng a szakmában, együtt dolgozott Méreivel (tudják, Mérei-Binet-féle Gyermeklélektan), és az elmúlt évtizedeket a pszichodrámának szentelte.
A műhely lényege az volt, hogy a magunkban rejlő nehézségeket a pszichodráma módszerével felszínre hozzuk – na de mit is takar a pszichodráma pontosan?
Pszichodráma: konfliktuskezelésben és oktatásban is hasznos
A Magyar Pszicherápiás Egyesület megfogalmazása szerint a „pszichodráma – mely hatásmechanizmusát a belső lelki tartalmak, élmények és konfliktusok megjelenítésén keresztül fejti ki – felhasználási területe rendkívül széles: alkalmazható az önismeret fejlesztésében, szervezetfejlesztésben, közösségformálásban, konfliktus kezelés-, személyes hatékonyság fejlesztése során, de jó kiegészítő módszer oktatásban, képzésben is."
Az akcióelvű, cselekvésközpontű, tüneti- és feltáró jellegű csoportpszichoterápiás módszert eredetileg Jacob Levi Moreno dolgozta ki a század első felében, Magyarországon pedig Mérei Ferenc honosította meg az 1970-es évek elején. Moreno a módszer kidolgozása során – írja az egyesület – aktív, cselekvő, spontán önkifejezés felszabadítására törekedett úgy, hogy közben elsősorban nem az egyént, hanem az egyénekből álló csoportot helyezte a figyelem és a pszichoterápia középpontjába. „A pszichodráma módszere kognitív és emocionális szinten tudatosít, testi-fizikai szintű átéléssel, és teszi ezek által lehetővé a verbális és preverbális szintekkel való egyidejű terápiás munkát" – írják.
De hogyan is zajlik?
A vezető meghallgatja, ki milyen problémával érkezett az ülésre, majd kiválasztják az egyik résztvevő témáját. A főszereplő, akinek az élethelyzete megjelenítődik a játékban, ezután kiválasztja a szereplőket, akik megformálják az eredeti szituációban részt vevő személyeket. Majd a pszichodráma szereplői eljátsszák azt, amire a vezető kéri őket – és ami a szereplőktől közben elhangzik, azt a főszereplő (egyfajta tükörként) elismétli az adott pillanatokban. A szituáció bármi lehet: kezdve egy halálesettől egy, a gyerekkel vívott harcig. Attól függően pedig, hogy a főszereplő ezt milyen mély problémaként éli meg, iszonyú drámák is lejátszódhatnak – ám ehhez az is kell, hogy az alany belemenjen a játékba. A dráma végén minden szereplő visszakapja identitását, aztán jöhet az összegzés és a lezáró kör, amikor mindenki elmondhatja, ki, hogy élte meg a drámát, és neki mit adott.
Bár meglepő, a játék nemcsak annak tud segíteni, akinek az élethelyzete megjelenik, hanem a szereplőknek vagy a figyelőknek is – hiszen a történések közben ők is reflektálhatnak az adott szituációkra. A mi csoportunkban például voltak olyan visszajelzések, amiből arra lehetett következtetni: bizonyos résztvevőket mélyen megérintett, amit láttak.
És hogy mi a legnagyobb tanulság ebből? Számomra az derült ki, hogy egyrészt ez a technika akkor működhet jól, ha van feloldás, másrészt pedig egy alkalom nem elég. Hosszú hónapokig, akár évekig is eltarhat, amig az ember az összes problémáját, évekig, évtizedekig hurcolt nyűgjét, magának sem bevallott fájdalmait kidolgozza magából, de egy jól eltalált, és kívülről hallott – akár közhelyes –mondat is hatalmas változásokat indíthat el. Hogy miért? Mert nem mi mondjuk magunknak, hanem egy idegen az arcunkba vágja.
