Habár a düh ösztönből jön, azt azért megválaszthatjuk, hogyan fejezzük ki. Már ha nem nyomjuk el teljesen. Mert akkor gáz van. Minden, amit a dühről tudni akart.
Hirtelen jön, egy pillanat alatt elborítja az agyat. A halánték lüktet, a szív dobog, ezerrel fújtatunk, az izmok megfeszülnek, energia önti el a testet, rombolni akarunk. Ez a kegyetlen energia mindenkiben ott van csecsemőkortól kezdve, és minden kultúrában könnyedén felismerik. Ennek a súlyától szenved Charlie Sheen és ettől lesz dr. Bruce Bannerből Hulk. Kitalálta már, mi az? Naná, hogy a düh. De mit keres ez bennünk egyáltalán?
Miért vagyunk egyáltalán dühösek?
A düh alapérzelem, minden korban és kultúrában megtapasztalható, amikor fenyegetve, akadályoztatva vagyunk, amikor a nyakunkon a fizikai vagy a pszichés sérülés. A düh kell a túléléshez, ez motivál minket abban, hogy reagáljunk a konfrontációra, a fájdalomra. Ez készítette elő őseink testét a ragadozó elleni harcra, és ez késztet minket ma arra, hogy annyit rázzuk az öklünket az utakon.
Mindegy, hogy közepes irritáltság, frusztráció vagy őrjöngés formájában tör elő a düh, a jelenségért első körben az agyunk temporális lebenyében lebzselő, a több magból álló amigdala a felelős. Ami az amigdalában történik, nem tudatos, viszont a düh fizikai tüneteiért felelős hormonok kibocsátása itt már akkor megtörténik, mielőtt felfognánk, hogy dühösek vagyunk. Ez utóbbit ugyanis a prefrontális kéreg intézi, ahogy a helyzet kognitív kiértékelését is, vagyis azt a folyamatot, ami alatt eldöntjük, hogy az adott helyzet mit jelent számunkra és hogyan kellene benne viselkedni.
Persze ezt az érzelmet nemcsak egy hirtelen, mindenki számára látható esemény válthatja ki. A düh gyakran jár együtt bármilyen fizikai vagy pszichés fájdalommal (az agyunkban mindkettőnek ugyanott van a helye), az elhanyagoltság, visszautasítottság, megalázottság érzésével. Ahogy együtt jár a veszteséggel, a gyásszal is. Ezekben az esetekben a dühöt mindig megelőzi a fájdalom, és tudatosan vagy sem, de valójában azért vagyunk mérgesek, mert akkor kevésbé fáj. Ha ugyanis átengedjük magunkat a fájdalomnak, akkor azon agyalunk, magunkat emésztjük, gyengék, szerencsétlenek, tehetetlenek vagyunk. Dühösen azonban a fájdalom kifelé irányul, védelmet biztosít, energizál, felpörget. Az ember kevésbé érzi magát sérülékenynek, a düh a kontroll, a hatalom és az önbizalom illúzióját adja. Ez elsőre annyira jól hangzik, hogy kötelezővé kellene tenni a dühöngést. De sajnos, amíg fájdalom van, a düh fennmarad. Akár nagyon sokáig is. A fájdalmat ugyanis a düh nem mulasztja el, csak elodázza a feldolgozását, csak megzavar abban, hogy átérezzük azt, ami valójában történik velünk.
A düh tehát a szervezetünk szélsőséges aktiváltsági állapota, a vérnyomás, a szívritmus, a légzésszám-emelkedés mellett izzadunk, a szánk kiszárad, a pupilla kitágul. Sem a problémamegoldó képességeink, sem a memóriánk működése nem optimális ilyenkor: a figyelmünk beszűkül, nincs más, csak az akadály, meg a vágy arra, hogy ledöntsük. De persze ez egyáltalán nem jelenti, hogy tényleg le is döntjük. A düh ugyanis csak egy érzelem, az, hogy milyen viselkedést eredményez, számos dolog függvénye.
Először is ott vannak a genetikai adottságaink. Már csecsemőkorban kiderül, mennyire kapjuk fel könnyen a vizet, hogyan tűrjük a frusztrációt és hogy milyen a temperamentumunk. Ez pedig egy olyan jellemző, ami az élet során nem változik. Persze a korai tapasztalataink, a nevelésünk, a környezeti hatások nagyban befolyásolják, hogy milyen módon engedjük (vagy épp nem engedjük) ki a haragot. Hiszen bár a düh természetes, ösztönös, automatikus érzelem, kontroll alatt tartani nem az. Azt meg kell tanulnunk. Persze az alapvető adottságaink befolyásolják, hogy mennyire vagyunk képesek uralni az érzéseinket, mennyire tudjuk kontroll alatt tartani a dühöt. De ez a képesség azért fejleszthető. Nem véletlenül irányítja egy magasabb rendű agyterület.
Kifejezni vagy nem kifejezni?
A dühöt gyakran keverjük össze az agresszióval. Tévesen. Az előbbi érzelem, az utóbbi viszont egy viselkedés, ami mögött ugyan gyakran ott a düh, de messze nem minden eseteben. Az, hogy mit kezdünk a bennünk tomboló dühvel, számtalan dologtól függ. Nyilván az agresszív viselkedés is ott van a reakciólehetőség között, ahogy ott van az piálás, a cigizés, a probléma megoldása, az önérvényesítés, vagy az, hogy egyszerűen megpróbáljuk kihajtani az indulatot a testünkből edzéssel vagy lerugdossuk az érzést a mélybe. Mert ilyen is van ám. Van, aki nem érez dühöt, akinek sohasem szaggatja szét az agyát, darálja le a figyelmét, az energiáját. És hogy mi van ilyenkor? Baj. Az van. A düh ugyanis valahol kijön, még akkor is, ha nem vagyunk tudatában, ha nem érezzük. Kijön, és nem tesz jót. A mélyen motoszkáló düh jele lehet a folyamatos halogatás, a rendszeres késlekedés, a szarkazmus, a cinizmus, a passzív-agresszív viselkedés, de megmutatkozhat alvási nehézségekben és étkezési zavarokban is. Jobb tehát megélni és kifejezni. Mondjuk, az agresszív út akármilyen kézenfekvő, nem nyerő.
Nemcsak azért, mert működésképtelen lenne a világ, ha mindenki kontrollálatlanul szadizhatná a környezetét. A pszichológusok körében sokáig nagyon népszerű volt a katarzis elmélet, ami röviden azt takarja, hogy a kifejezett agresszió csökkenti a bennünk felhalmozódott indulatot. Ez azonban csak illúzió, ami részben abból fakadhat, hogy bár az adrenalin sokáig dolgozik a szervezetünkben és táplálja a haragot, egy idő után azért alábbhagy az intenzitása. Teljesen mindegy, hogy ebbe beiktattunk-e egy ordibálást vagy verekedést. Másrészt pedig az tarthatja életben ezt a hiedelmet, hogy az agresszió a dühre adott ösztönös reakció (ősinknek ez jött be), tehát legyűrni is nehéz. Ha pedig bebeszéljük magunknak, hogy az agresszió kifejezése helyes, az simán felment minket a cselekedeteinkből következő felelősség alól.
Na jó, de mit lehet tenni, ha dühösek vagyunk?
A rendszeresen feltörő dühvel érdemes foglalkozni. A környezetünk és az egészségünk miatt is. A konstans düh ugyanis számos egészségügyi problémát, így magas vérnyomást és szívbetegséget okozhat. A kutatások szerint a krónikus, hosszú távon fennálló düh esetén ötször (ÖTSZÖR) nagyobb az esélyünk a szívbetegségekre. Nem véletlen, hogy az Amerikai Pszichológiai Társaság több technikát is ajánl arra, hogy birkózzunk meg a bennünk lévő haraggal. Persze minden módszer figyelmet, energiát, erőbefektetést igényel, a dühöt ugyanis nem könnyű lecsitítani. De azért meg lehet csinálni.
Például relaxációval. Nem kell rögtön a lótuszülésben fejjel lefelé lógó szerzetesekre gondolni, az is bőven elég, ha becsukja a szemét, mélyeket lélegez és keres egy kellemes, megnyugtató képet az agyában, amit nézegethet. Ez csökkenti a düh által kiváltott fizikai tüneteket és segít abban, hogy eltereljük a figyelmünket, hogy kimásszunk az egyre mélyülő dühspirálból. Aztán ott a helyzet újraértékelése. Dühösen hajlamosak vagyunk elrugaszkodni a valóságtól, drámaian, torzítva tekinteni az eseményekre. Tehát a logikus gondolkodás, a hideg racionalitás elég jól jöhet a düh ellen. Ezt nyilván nehéz megtenni, de gyakorlással minden elsajátítható. De jól használható a düh kezelésében egy jó kommunikációs tréning vagy az, ha képesek vagyunk a helyzet humoros oldalát nézni. Persze nem kinevetni, elbagatellizálni kell a problémánkat, sokkal inkább más nézőpontból megközelíteni. Ez általában segít.
A düh persze akkor múlik el a legbiztosabban, ha képesek vagyunk feltárni az okát, ha fel tudjuk dolgozni, meg tudjuk oldani a helyzetet, amiben keletkezett. Ha pedig nem megy, érdemes szakemberhez fordulni. Már csak az egészségünk miatt is.
