Ma is sok volt a bunkó az utakon?

Zanza!

Szombat dél van, a város üres, ön kellemes tempóban zötyög hazafelé a nagybevásárlásból. Vendég nem jön, a gyerek sem hisztizik, de a gyomra korog, jó lenne lassan leülni ebédhez. Aztán fékezni kell. Három autó már megállt, a keresztutcából egy busz fara lóg ki, a tolatólámpák égnek, a monstrum araszol. A szembejövők azonban nem állnak meg, pedig a busznak a teljes útszélesség kell. Végül egy szakadt Suzuki lefékez, a busz pittyegve megindul, de a Suzuki mögül kivág egy terepjáró és a Blow Me-t üvöltetve elhúz ön és a sora mellett.

104422335
Fotó: Keystone-France

A köcsög. Durva, hogy az emberek mennyire leszarják egymást. Tényleg annyira fájt volna megállni? Tényleg olyan fontos az a két rohadt perc? Ja, terepjáróval mindent lehet. Az ilyen barmok miatt szív minden normális ember, ezektől életveszélyes kimenni az utcára.

Mert nyilván direkt csinálta. Azért, mert önző, mert figyelmetlen, mert nem érdeklik a szabályok. Mert máskor is így szokta. Mert ő ilyen. És ezt persze minden értelmes ember, mindenki, aki önnel együtt áll abban a sorban, pontosan ugyanígy gondolja.

Ugorjunk.

Szombat dél van, a város üres, ön kellemes tempóban zötyög hazafelé a piacról. Sietni nem kell, a kutyát már levitte reggel, a roston csirke, a rizs és a saláta percek alatt megvan, időben lesz ebéd. Aztán fékezni kell. Rohadt egy kereszteződés. Balra kanyarodáshoz rövid a lámpa, ráadásul mindig sokan jönnek szembe, így épphogy a sárgán lehet csak átcsúszni, de a zebra is mindig tele, várni kell, aztán izomból gyorsítani, hogy senki se másszon az ember fenekébe. Most is így van. A néni áttipeg a kerekes cekkerrel, ön a gázra lép, de az út közepén egy sokszínű lemezből összetákolt, szakadt Suzuki áll, a sofőr pedig ütemesen balra mutogat. Szerencsétlen. Nyilván az indexe is rossz. Ön persze nem várja meg, hogy a Suzuki bekanyarodjon balra, jobbról pont elfér, hát kikerüli. Miközben elhalad az autó mellett, hirtelen meglátja, amit eddig takart az A-oszlop: a buszt, ami a mellékutcából próbál kitolatni. Mintha halkan pittyegne is, de a hírek alatt felcsavart Petőfiből most épp valami Pink szám üvölt, le is tekeri nyomban. Ahogy a szemben várakozó autósok kemény arccal, összeszorított szájjal csóválják a fejüket, hirtelen leesik. Önnek is meg kellett volna állnia. De annyira sok mindenre kellett figyelni a kereszteződésben, a Suzukist félreértette, az A-oszlop meg kitakart.

Francba. Ez bénán jött ki, de hülye volt a helyzet. Nyilván más sem tudta volna jobban megoldani.

Pontatlanság, egyszerűsítés, torzítás

Autóvezetés közben ugyanazt csináljuk, mint bármilyen random élethelyzetben. Próbáljuk megérteni, ami körülöttünk zajlik, ehhez pedig benyomásokat alakítunk ki a másikról, következtetni próbálunk arra, hogy mit miért csinál, és megpróbáljuk megjósolni, mi lesz a következő lépése. Az elemzés automatikusan fut, de sem elég idő, sem elég információ nem áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy pontosan végezzük. Nézzük a fenti helyzetet.

Ahogy ott állt a sorban, milyen autó vágódott ki? BMW X6? X5? Esetleg Audi Q7? Ki ült benne? A baltaarcú csávó a nonfiguratív felkartetkóval? Vagy a csaja? Matt szőkén, homlokközépig futó, rajzolt szemöldökkel, feszes lófarokkal a fejbúbján? Bárkit is látott, valószínűleg könnyű volt hozzákapcsolni, hogy rossz arc, hogy nem érdeklik mások, hogy a viselkedése pontosan tükrözi a személyiségét. Ő tehát mindig így vezet.

A saját viselkedésünk sokkal összetettebbnek tűnik, mint másoké. Mi tudjuk, milyen szituációban vagyunk, milyen a környezet, a hangulatunk, milyen tapasztalattal, tudással bírunk. Éppen ezért saját viselkedésünket, különösen a hibáinkat, hajlamosak vagyunk a szituáció jellegzetességének tulajdonítani. A másikról azonban nincs elég infónk, így az ő viselkedését a személyiségéből vezetjük le. Pláne, ha nem azt csinálja, amit kellene, ha nem igazodik az elvárásainkhoz. Ilyenkor adja magát, hogy ő ilyen. Az, hogy kivágott a Suzuki mögül, a saját, szabad választása volt, ezért keményen kritizáljuk, felhúzzuk magunkat, és mivel velünk volt bunkó, áldozattá válunk, ami csak tovább gerjeszti bennünk a haragot.

De hogy érezné magát, ha belelátna a terepjárós fejébe (ami nem is egy X6, csak egy régi CR-V, amit egy negyvenes, kócos nörd vezet)? Nyilván jobban. Ha elég információnk van a helyzetről, amiben egy viselkedés bekövetkezik, sokkal toleránsabbak vagyunk mind a szituációval, mind a résztvevőkkel. Attól, mert most épp rosszul jött ki a lépés, a terepjárós még lehet rendes. Így pedig sokkal könnyebb megértően, de legalábbis semlegesen fogadni a tényt, hogy még néhány percre a sorban ragadtunk.

Alapvető attribúciós hiba

Ez a pszichológusok által alapvető attribúciós hibának becézett torzítás, azaz hogy saját cselekedeteinket hajlamosak vagyunk a szituációnak, míg másokét jellemvonásnak tulajdonítani, rengeteg autóvezetési helyzetben felbukkan. Tipikus például akkor, amikor sávszűkítés miatt araszolunk a sorban, mire a másik sorbanállás helyett inkább a bekéredzkedésre játszik. Beengedi? Ha azt hiszi, paraszt, aki direkt nem várt, ahogy mindenki más, összezárja a sort, és feszülten, de elégtételt nyerve halad tovább. Ha azonban látja, hogy az illető külföldi, akinek fogalma sincs nemhogy a konkrét közlekedési helyzetről, de a városról sem, valószínűleg kedvesen beengedi.

Mondhatja, hogy mindez lényegtelen. Hogy tök mindegy, hogy egy bunkó balta vagy egy hóbortos hondás miatt vár, az eredmény ugyanaz. Pedig nem. Az első esetben ugyanis ön ideges lesz, de legalábbis ingerült, így a negatív dolgok sokkal valószínűbben ragadják meg a figyelmét. Még mindig nem fejezték be az utat. A halrudacskák kiolvadnak. Elfoglalták a parkolóhelyét. A rossz kedv pedig ragályos, a gyerek hisztisebb, a partnere feszültebb lesz tőle, így egy nyomorult közlekedési helyzet simán elcseszhet több órát az életéből. Ez az egész persze nem azt jelenti, hogy valójában az utakon mindenki cuki, és hibázunk, ha bárkit ön- és közveszélyes elmebetegnek minősítünk. Nem. Nyilván sok a barom. De nem mindenki az. Illetve időnként mindannyian tudunk azok lenni.

Blogmustra