Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az életközepi válság, trendibb nevén midlife crisis magyarázatára sok mindent ki lehet találni. Ha éppen benne vagy, akkor meg pláne sok okból marcangolhatod magad. A rosszkedvben való dagonyázás jogát mindenkinek meghagyva azért jelezzük, hogy tulajdonképpen olyan mint a fogzás: biológiailag kódolt és elmúlik.
Kata, Dóra és Lívia felhúzott lábbal ücsörögnek a süppedős kanapén a kandalló mellett. Ízlésesen manikűrözött körmük megkoccan a karcsú pálinkáspoháron. Körülöttük még húsz-harminc ember nevetgél, beszélget, táncol. A három barátnő már tizenöt éve, minden évben együtt van egy-egy ilyen kétnapos céges bulin. Eleinte Lívia öreg Fiat Pandájával jöttek, most mindegyikük a saját, szépen csillogó kombiját vezeti. Régen Dóra átizzadt ruhában órákon át táncolt és üvöltötte a Né-na-na-nát, majd a hajnali nap első sugaraival együtt, visítva ugrottak be mindhárman a medencébe. Ma este Lívia ásít egyet: - Na megyek lefeküdni. - De még csak tíz múlt – próbál hatni rá Kata. - Fáradt vagyok, és úgysem lesz már semmi – feleli Lívia, és felmegy a szobájába. Mostanában soha nem történik semmi - szólal meg Dóra szemüvegét törülgetve. - Hát igen, negyven felett az unalom tengerén nagyon ritkák az izgalmas események apró szigetei – mondja Kata vontatottan, és felhajtja a maradék pálinkát.
Legyen férfi vagy nő valaki, valahol a negyvenes éveiben egyszer csak utoléri a jelenség, amit életközepi válságnak nevezünk. A férfiaknál látványosabb megnyilvánulásait szoktuk tapasztalni: sportkocsik, húszéves új barátnők, egy-két tetkó vagy erős vágy a maraton lefutására. Persze ezek csak klisék. De azt számtalan felmérés bizonyította, hogy az ember negyvenes évei nem a legboldogabbak közül valók. A nőknél általában korábban következik ez be, náluk általában a 35-45 éves életkor a krízis ideje.
Sokfélét éreznek ilyenkor az emberek, sok okkal magyarázzák maguknak, hogy miért is nem elégedettek – ezek mind egyéni vagy társadalmi okok. Viszont van két, meglehetősen jól alátámasztott magyarázat, ami igazán nagyon jó hír mindenkinek, aki úgy érzi magát, mint a cikk eleji három barátnő. De először nézzük meg, hogyan jelenik meg ez az életközepi válság.
Ennyi volt? Nem lesz több?
Az ember ráébred arra, hogy nagyjából ugyanannyit élt már, mint amennyi jó esetben még hátravan – és a legtöbb jó változást hozó, izgalmas esemény már megtörtént. És valahogy kevés volt. Voltak szerelmek, a gyerekek általában már megszülettek, a karrierjében az ember talán már elérte a maximumot. De ha tovább is fog lépni, miben lesz az más, mint amibe már jó eséllyel belefásult mostanra? Anyagiakban vagy megvan az, amit szeretett volna, vagy már nem néz ki úgy, hogy valaha is meglesz.
Dolgoztam, tekertem, reménykedtem és célokat tűztem ki, kimerültem és meguntam. Éppen abban vagyok, amire mindig is vágytam, de ez mégsem akkora királyság, mint amekkorának hittem. Most ezt még ugyanígy folytassam 20-30 évig anélkül, hogy valami igazán jó következne?
Ezekre az érzésekre szokott válasz lenni, hogy az ember megpróbál valamit radikálisan változtatni: messzire utazik, sportkocsit vesz, vagy új karrierbe vág bele, esetleg új családot alapít.
Legyen értelme az életemnek
Erre az időszakra a Maslow piramis alsóbb szintjei jó esetben már ki vannak pipálva, általában anyagilag ilyenkor vannak a legjobb szinten az emberek. Persze az meg másképp elkeserítő, ha mint oly sokaknál ma Magyarországon, ez igen kevésnek tűnik. És megkérdezik maguktól, hogy jó-jó, de mi értelme annak, amit csinálok? Kiteljesedem-e? (Bármit is jelentsen ez.) Teszek-e valami jót, maradandót? Tudnék-e hasznosabb lenni?
Részt veszek az ország egyik legismertebb coach-képzésében, hát ott a legtöbb résztvevő itt tart az életében. Sikeres vállalkozók, nagy tapasztalattal rendelkező felsővezetők, sok gyereket felnevelő anyák látják a coach-csá válásban azt, hogy más irányba induljon az életük. Nem tudják és akarják tovább csinálni, amit az elmúlt húsz évben tettek, és úgy vélik, hogy kielégítőbb lesz számukra a tudásuk átadása, mások segítése, támogatása.
Szemétkedik velünk a testünk
Fiatalkorunkban szerencsés esetben jól szolgál minket a testünk – bár előfordulnak kisebb bosszúságok pattanásokkal, kopaszodással vagy néhány zsírpárnával. Negyven körül, és onnan felfelé viszont elkezd rendetlenkedni. A nők erősen észlelik, hogy már annyira nem észlelik őket, mint korábban. A felkúszott kilók már nem mennek le könnyen. Fáj a derekam, a térdem ezem-azom. Sokan vannak, akiknek már gyógyszert kell szedni. Ilyenkor tudatosabb figyelem fordul az egészség megőrzésére, sokan elkezdenek sportolni, ami jó. Emellett a szépségipar munkásai is örülhetnek ennek a korosztálynak, mert beindul a fiatalság látszatának megőrzésére, vagy újjáélesztésére tett akciók sora a plasztikai műtétektől a sűrűbb fordászhoz járásig.
Na de mi a jó hír?
Igen, ezek eddig elég lelombozó jelenségek voltak, mindamellett, hogy van pár pozitív hozadékuk is: például a várost megtöltő futóversenyek és az elkötelezettebb karitatív munka. De ez azért annyira nem vigasztalja azt a késő-harmincast, negyvenest, aki éppen azt érzi, hogy a fene egye meg, elég csalódás ez az élet. Az viszont reménytkeltő lehet, hogy ez a középkorúak mélabúja egyetemes, vagyis természetes jelenség, és szinte mindig elmúlik.
U-alakú görbe
Az emberek élettel való elégedettsége U-alakú görbét mutat. A húszas éveik második felétől az elégedettsége görbe elkezd ereszkedni, a legalacsonyabb pontját az életközepi válság táján eléri, majd szép lassan, az ember ötvenes évei elején felfelé indul, hogy ott is maradjon egészen az életünk legutolsó szakaszáig. Sokan mutatták ki ezt az U-alakú görbét. Igaz az élet minden területén, akár munka, akár magánélet szempontjából nézzük. Ráadásul nem függ a társadalomban elfoglalt helyzettől: a kétkezi munkásoknál ugyanígy megjelenik, mint a vállalatigazgatóknál, Afrikában ugyanúgy, mint a nyugati országokban.
Hannes Schwandt egy egészen egyedülálló vizsgálatot elemzett, melyben 23 ezer német adatait vették fel 1991. és 2004. között. Arra a következtetésre jutott, hogy az emberek a húszas éveikben sokkal nagyobb elégedettségre számítanak öt évvel későbbre, mint amit valójában meg fognak tapasztalni. Az a várakozásuk 29 évesen, hogy majd milyen jó lesz öt év múlva, és 34 évesen azt érzik, hogy fele olyan jó sincs, mint hitték azt öt éve. Viszont, talán éppen ezen tapasztalatok miatt elkezdenek pesszimistábbak lenni, a negyvenes éveikben nem jósolnak maguknak nagy boldogságot öt év múlvára – és aztán azt tapasztalják, hogy sokkal jobban érzik magukat, mint amire számítottak. Az életközepi válság idején életükre nézve azt gondolják, hogy ez csak ennyi? Míg öt-tíz év múlva arra jutnak, hogy nahát, tulajdonképpen ez egész jó, jobb, mint amit hittem volna.
És hogy mi ennek az egésznek az oka? Azt láttuk, hogy nem a társadalmi jellegzetességek, hiszen gyakorlatilag a világ összes társadalmában megjelenik és nem állja meg a helyét az az érv, hogy bezzeg régen, amikor hajnaltól estig dolgoztak a földeken, nem értek rá ilyeneken szomorkodni. Igazából úgy tűnik, hogy akármivel is címkézzük magunknak az életünk közepét jellemző levertséget, valószínűleg csak magyarázatot keresünk egy jelenségre, ami annyira biológiailag belénk kódolt, hogy már az emberszabású majmoknál is megfigyelhető.
A középkorú orángután is sportkocsira vágyik
Alexander Weiss 508 állatkertben élő csimpánz és orángután élettel való elégedettségét, kedvét vizsgálta, és azt találták, hogy ezeknek az állatoknak a húszas éveik végétől a harmincas éveik közepéig a legrosszabb a kedvük. Ami éppen megfelel az embereknél a negyvenes éveknek. Persze ez a vizsgálat azért nem volt olyan egyszerű, az állatok viszonylag kevés kérdőívet tudtak kitölteni, és a lelkiállapotukról szóló szóbeli beszámolóik is limitáltak voltak. Ezért a kérdőíveket a gondozóik töltötték ki helyettük. Arról nyilatkoztak, hogy milyen az állatok általános hangulata, mennyi örömet mutatnak, amikor érintkezésbe kerülnek a többiekkel (vagyis csimpánzbulin vannak), mennyire kitartóak és sikeresek abban, hogy elérjék céljaikat, például egy tárgyat, amire vágynak, és maguk a gondozók mennyire lennének boldogok ha cserélnének az állattal egy hétre. Persze itt az emberszabásúak állapotának megítélése elég erős emberi szűrűn keresztül történt – de a kutatók azzal érveltek, hogy az állatokkal szoros kapcsolatban lévő gondozók nagyon jól meg tudják ítélni a védenceik hangulatát, és a nagy számú vizsgálat is kiszűri a torzítás lehetőségét.
Ha tehát az állatoknál is jelentkezik ez az U-alakú görbe, akkor valószínűleg sokkal mélyebb okok állnak a hátterében, mint amikkel mi magunknak indokolni szoktuk – érvelnek a kutatók. Hogy mi az ok, a hormonok, vagy egyéb testi dolgok, még nem tudjuk. Mindenesetre akárhogyan is érezzük magunkat az életünk közepén, vigasztalhat minket, hogy a nagy számok és a természet törvényei szerint pár év múlva a mostaninál sokkal jobb lesz.
