Nem véletlenül kell olyan férfi, aki az apánkra üt

Lépten-nyomon azt hallom, hogy édesapám fiatalabb kiadásához mentem feleségül, amivel egyébként teljesen tisztában vagyok (és semmi bajom nincs vele), de azt is tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A gyerekkori tapasztalatoktól függően egyeseknek elszomorító, mások számára izgalmas a felismerés, hogy partnerük szinte egy az egyben az anyjuk vagy apjuk – akár külső, akár belső tulajdonságokról van szó. A szexuális imprinting szerint tehát a fájó emlékek ellenére is belemegyünk egy olyan párkapcsolatba, ahol a másik fél a szülőre emlékeztet. Ha kíváncsi vagy a miértekre, görgess tovább!

„Ránézésre semmi hasonlóság nincs édesanyám és a feleségem között, de ami közös bennük, az az, hogy mindketten szeretnek kritizálni. Mármint engem. Anyámnak soha semmi nem volt jó vagy elég, amit tettem, mindig a bátyám volt a tökéletes fiú, akiről példát kellett volna vennem. Ma pedig már a feleségem arcán is gyakran látom ugyanazt a nyomasztó, elégedetlen arckifejezést, ha valamit rosszul csinálok” – vallotta be egy páciense Peg Streep pszichológusnak, aki a Psychology Today oldalon osztotta meg gondolatait a témáról. De nemcsak az ellenkező nemű szülő „másához” vonzódhatunk, akár pozitív, akár negatív tulajdonságokról van szó. „Egy hipokrita és elvárásokkal teli nő lánya nemrég mesélt nekem húsz évig tartó házasságáról és arról, hogy úgy érzi, anyjához ment feleségül, mert soha nem érezte a feltétel nélküli szeretetet sem az anya, sem a volt férj részéről” – írja a szakértő.

shutterstock 292698305

Külső és belső személyiségjegyek

Az úgynevezett szexuális bevésődésben tehát olyan tényezők is szerepet játszanak, mint a humorérzék vagy az agresszióra való hajlam, ezért aki (egy) szigorú szülő(k) mellett nő fel, nagy valószínűséggel választ magának hasonlóan kontrolláló párt. A Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének kutatói szerint azonban az elsődleges választás hátterében nemcsak belső tulajdonságok, hanem az ellenkező nemű szülő külsejének "utánzása" is áll. A vizsgálatok során 52 család 312 tagját elemezték és arra jutottak, hogy a családokban az anyós és a meny, illetve az após és a vő között számos arcvonás megegyezik. 

A korai szülő-gyerek kapcsolat szerepe

De miért akarnánk megismételni olyan élményeket, amelyek nem feltétlenül örömöt, hanem inkább fájdalmat okoznak? Egyszerűen azért, mert az embernek mint fajnak fontos jellemzője, hogy tudatalatti szinten mindig a már ismerős helyzetek felé húz, ami viszont nemcsak biztonságot, de veszélyt is jelenthet számára. A pontosabb választ azonban a kötődéselmélet és a tudattalan mentális modellek adják meg.

Számos pszichológiai kutatás bizonyítja, hogy a legkorábbi, különösen az anyával való kapcsolat nemcsak azt befolyásolja, hogy felnőttként hogyan kötődünk másokhoz, de a párkapcsolatok működési modelljének is az alapja. A biztonságban, szerető és gondoskodó anya mellett felnövő gyerekek énképe nagy valószínűséggel pozitív lesz, felnőttként szoros kapcsolatokat igényelnek, de a visszautasítástól vagy az ideiglenes egyedülléttől sem tartanak. Azok azonban, akik bizonytalan anya-gyerek kapcsolatban éltek, ahol az anya figyelme és törődése következetlen, kiszámíthatatlan volt, szorongó felnőttekké válnak és a korábban átélt interakcióhoz hasonló ambivalens kapcsolatokat keresnek, míg az elhanyagolt vagy bántalmazott gyerekek később kerülik az intim kötődést, bizalmatlanok lesznek, sőt félhetnek a szoros kötelékektől – magyarázza Streep.

Kim Bartholomew tanulmánya szerint az aggódva, szorongva kötődő gyerekek felnőttként negatív véleménnyel lesznek önmagukról és olyan társat keresnek maguknak, aki ezt az érzést megerősítheti bennük. Egyszerre szeretetéhesek és kétkedőek, ezért egyik kapcsolatból ugranak a másikba. Az elkerülő kötődés két különböző viselkedésmodellt eredményezhet: az egyik a félelemmel teli elkerülés, amire a negatív énkép, a passzivitás és a másiktól való függés a jellemző. Ezek a személyek igénylik az intimitást, ugyanakkor kétségbeesetten félnek attól, hogy partnerük fájdalmat okoz nekik, ezért bizalmatlanok is, nem mernek teljes mértékben megnyílni társuk felé. Éppen ezért a félelemmel teli elkerülő személyekkel a legnehezebb bánni, hiszen vegyes és ellentmondó jeleket küldhetnek a másik félnek. Az elutasító-elkerülő személyeknek ugyan pozitívabb az énképe, ám ők is az alábbiak szerint vélekednek: Megvagyok közeli intim kapcsolatok nélkül is. Nagyon fontos nekem, hogy független és önellátó legyek, nem szeretem, amikor másoktól kell függenem, vagy mások függnek tőlem. Ezek a működő modellek tehát számtalan módon befolyásoljak a párválasztást.  

Kötődéstípusok és munkamodellek

A kötődéselméletet az 1960-as és 70-es években alkották meg - elsősorban a szülő-gyermek viszony kontextusában vizsgálva azt, később pedig a felnőttkori párkapcsolatokra is kiterjesztették az elméletet. A felnőttek esetében négy kötődési típust, a biztonságos, a szorongó–aggodalmaskodó, az elutasító-elkerülő és a bizalmatlan–elkerülő kötődési stílust különböztetünk meg.

Bartholomew és Horowitz azt feltételezték, hogy a munkamodellek két részből állnak; az egyik a szelffel kapcsolatos, a másik pedig a másokkal kapcsolatos gondolatokkal foglalkozik. Ezen kívül azt is feltételezték, hogy egy személy szelffel kapcsolatos gondolatai általában negatívak vagy általában pozitívak és ugyanez vonatkozik a személy másokkal kapcsolatos gondolataira is. Ahhoz, hogy ezeket a hipotéziseket teszteljék, Bartholomew és Horowitz megvizsgálták a kötődési stílusok, az önértékelés és a társas hajlam közötti kapcsolatokat. Az alábbi ábra szemlélteti az általuk megfigyelt kapcsolatokat:

Biztonságon alapuló érzelemszabályozási stratégiák   
   Önértékelés, a szelffel kapcsolatos gondolatok   
Pozitív Negatív   
Társas hajlam, másokkal kapcsolatos gondolatok Pozitív Biztonságos Szorongó-aggodalmaskodó   
Negatív Elutasító-elkerülő Bizalmatlan-elutasító   
shutterstock 152950091

Félreértjük a másikat?

Claudia Chloe Brumbaugh és R. Chris Fraley is arra keresték a választ, hogy hogyan vonzhatnak magukhoz másokat a bizonytalanul kötődő emberek. Végtére is, mindannyian egy biztonságos és stabil párkapcsolatra és olyan partnerre vágyunk, akire érzelmileg mindig támaszkodhatunk, aki támogató, és akiben megbízhatunk – nem pedig olyanra, aki bizonytalan és zárkózott. A kutatók rámutatnak, hogy az aggódva (szorongva) kötődő emberek első benyomásra lenyűgözőek lehetnek, ám az, hogy folyton magukkal vannak elfoglalva, könnyen összetéveszthető a nyitottsággal, ami egyfajta kötődésigényre utal. Ehhez hasonlóan egy elkerülő típus látszólag független és erős, ám annak ellenére, hogy nem igényel szoros érzelmi kötődést, egy vizsgálat szerint ezek a személyek sokkal többször használnak szemkontaktust és többször érintenek meg másokat, mint a biztonságosan kötődő emberek – ami egy társkereső helyzetben imponáló tényező. Az elkerülő típusok gyakran élnek a humor eszközével, amivel a távolságtartást igyekeznek kompenzálni. Bár a sazkértők nem használták Bartholomew megkülönböztetését (szorongó-elkerülő, elutasító-elkerülő stb.), ebből a vizsgálatból is egyértelműen látszik, hogy a szorongó-elkerülő – aki egyszerre vágyik a kötődésre, de tart is attól – kötődéstípust a legnehezebb azonosítani. Előbb-utóbb azonban kibújik a szög a zsákból...

Megszokás és kényelem

A családi minta (hogyan bántak egymással a szülők) utánzása mellett fontos tényező, hogy felnőttként hajlamosak vagyunk azt keresni, amihez már régen hozzászoktunk, hogy ne kelljen kilépnünk a komfortzónánkból – még akkor is, ha az a valami egy szomorú, fájdalmas dolog, hiszen ez a keresés nem tudatos. A megszokás miatt tehát a negatív élményeket is szeretetnek definiálhatják azok, akik számára nem adatott meg ennél egészségesebb alternatíva a felnőtté váláshoz. Ezzel magyarázható, hogy valaki egy temperamentumos, folyton veszekedő partner mellett érzi magát „biztonságban”, mert ehhez hasonló családi atmoszférában nőtt fel, ami az érintett számára egyfajta érzelmi kötődést és odafigyelést jelent.

Van értelme az ismétlésnek?

Az is lehet, hogy a korábbi kötődések megismétlésének célja a remény, hogy újraírjuk a múltbeli családi dinamikát, így például egy frigid, távolságtartó társ választásával olyan pozitívabb reakciót akarunk tudat alatt kiváltani, amit a szülőktől gyerekként nem kaptunk meg. „Ilyenkor a gyermeki lélek vissza akar kerülni abba a helyzetbe, ahol sértettnek, nem szeretettnek érezte magát és a párkapcsolat segítségével próbálja orvosolni ezt a helyzetet. Azt hisszük ugyanis, hogy felnőttként már megvannak erre az eszközeink, ami tévedés, így ez a próbálkozás csak további bonyodalmakhoz vezethet” – magyarázza dr Stephen R. Treat családterapeuta és párkapcsolati tanácsadó.

A törekvés azonban általában eredmény nélkül marad, hiszen a partnert nem tudjuk megváltoztatni, így a sikert legfeljebb a szülő-gyerek kötődés dinamizmusának megismétlése jelenti, aminek azonban nem sok értelme van. Az „öngyógyításnak” ennél az ördögi körnél sokkal egyszerűbb és ésszerűbb módja az önismeret és a terápia. Természetesen, ha pozitív tulajdonságokról és élményekről van szó, ha a szülő-gyermek viszony boldog felnőttet farag az emberből, akkor a párkapcsolat minősége is kifogástalan és az azzal való elégedettségi szint sokkal magasabb, mint a szeretethiány indukálta intim kapcsolatok esetében – amit Glenn Geher kutatásai is igazolnak.

shutterstock 269563808
Oszd meg másokkal is!
Mustra