Elveszítjük a kontrollt, és csak a magány marad

Mentális betegséggel élni kemény, főleg, hogy még mindig hajlamosak vagyunk ezt gyengeségnek, akarathiánynak, lustaságnak vagy éppen kifogásnak tekinteni, tetézve ezzel a betegek szenvedéseit. Mert bizony szenvednek. Arról, hogy mennyire, olvasóink írtak már korábban, ott első kézből olvashatta, milyen érzés pánikrohamtól 140-es pulzussal fuldokolni, milyen depressziósan a biztonságos, de kínzó elszigeteltségben élni, vagy milyen az embernek a betegségét titkolni minden barátja előtt.  

Mind mások vagyunk, így nyilván mindenki máshogy éli meg a betegségét, de ahhoz, hogy képesek legyünk változtatni a mentális betegségekhez való hozzáállásunkon, hogy képesek legyünk empatikusak és megértőek lenni, hogy el tudjuk képzelni mit élnek ők át a mindennapjaikban, nem árt, ha beleolvasunk egy-egy ilyen személyes beszámolóba. Így gondolkodott az egyik kedvenc pszichoblogunk, a Research Digest szerzője is, aki nemrég összegyűjtött egy rakás leíró jellegű tanulmányt, melyekben a különböző mentális betegségekben szenvedőkkel készített interjúk tapasztalatait foglalták össze. 

A depresszió elszigetelődés

Szakítás után vagy gyászidőszakban a legtöbben üresnek, magányosnak, érezzük magunkat, gyakran elszigetelődünk társainktól, nem visz minket előre semmi, híjján vagyunk a jövőképnek. A depressziós emberek pedig pontosan így érzik magukat. Mindig. Ebben a 2014-es vizsgálatban hét depressziós beteg mélyinterjúját foglalták össze a kutatók, és bár mindegyikük más más történetről, érzésekről számolt be, az üresség érzése közös volt bennük. Nemcsak a lelkük ürült ki, de a testük is, a múltjuk és jövőjük. A vizsgálat egyik résztvevője így fogalmazta meg érzéseit: “Olyan állapotba kerülsz, mintha egy szigeten lennél egyedül, látod a partot, ahol az összes többi ember van, de nincs út, ami oda vezetne, vagy éppen nincs olyan út, amit meg akarnál tenni.”

A szelektív némaság nem egy választás

Vannak érzelmileg megrendítő, megterhelő helyzetek, amikben nem könnyű megszólalni, legyen az a gyerekünk megfoganásának vagy éppen egy szerettünk súlyos betegségének híre. Léteznek emberek, akiknél ez a jelenség a szokásosnál jóval gyakoribb, akiknek számos helyzetben valóban egy hang sem jön ki a torkán. A szelektív némaságtól szenvedők problémája nem testi eredetű, nincs gond sem a hangszálaikkal, sem az agyukkal, a némaságuk mégsem a saját döntésük eredménye: úgy érzik, hogy nem tudják kontrollálni a hangjukat. Legalábbis ebben a vizsgálatban így érezték a megkérdezettek, akik cseten válaszoltak a kutatók kérdéseire. “Ez nem én vagyok. Tudom ki vagyok, és nem vagyok sem csöndes, sem szégyenlős, és ettől talán még nehezebb ez az egész. A szüleimmel képes vagyok önmagam lenni, de mindenki más jelenlétében ez történik. A szavak megszületnek a fejemben, de valami nem engedi, hogy kimondjam őket, és minél inkább próbálom, annál nagyobb kudarcnak élem meg, hogy nem tudom megtenni.” - írja le a a vizsgálat egyik résztvevője érzéseit.  És mi volt a közös pont minden megkérdezett szelektív némaságban szenvedő érzéseiben? A mérhetetlen magány, az.

A kényszeresség se veled, se nélküled kapcsolat

Egy 2012-es vizsgálatban a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyennek élik meg a kényszerbetegek a kezelésüket, így 9 beteggel készítettek alapos mélyinterjút érzéseikről. A beszámolókban közös pont volt, hogy az emberek szeretnének "normálisak lenni”, beilleszkedni, hogy gyakran úgy érzik kudarcot vallottak az életben, és egyszerre szeretik és gyűlölik kényszercselekvéseiket. Ez utóbbi persze nem meglepő: a kényszercselekvés ugyanis arra szolgál, hogy a szorongást, pánikot, okozó félelmetes és kontrollálhatatlan kényszergondolatokat csökkentsék. Az ismétlődő rítusok enyhe megkönnyebbülést jelentenek, vagyis jók. Persze a kényszerbetegek tisztán látják, hogy amit csinálnak irracionális, tudják, hogy az agyuk becsapja őket, de mégsem tudnak tenni ellene. Tehát azzal a tudattal élnek, hogy ők betegek, és ezen önerőből nem tudnak segíteni. 

Aki bántja magát, azt megnyugtatja a saját vérének látványa

Írtunk már arról, milyen pszichés okok állhatnak a kamaszok körében egyre nagyobb arányban előforduló önkárosítás hátterében. Tudjuk, hogy ilyen esetekben a magány és az elszigetelődés érzése kínoz a mélyben, hogy az önsértők sokszor az aktuálisan fájdalmas, feldolgozhatatlan, kimondhatatlan rossz érzéseket szeretnék kívülre helyezni, a lelki problémákat testi fájdalmakra cserélni. Egy 2010-es vizsgálatban, ahol 64, rendszeresen önsértéssel (főleg falcolással, vagyis önvagdosással) élő emberrel készítettek interjút, a résztvevők fele állította, hogy a saját vér látványa fontos számára. Miért? Leginkább azért, mert megnyugvást hoz, másoknak a vér látható bizonyíték saját létezésükre. Akiknek a vér látványa fontos volt, azok nemcsak gyakrabban bántották magukat, de nagyobb valószínűséggel állították azt is, hogy ez a tevékenység segít kontrollálni az érzelmeiket. 

shutterstock 102918911

Az anorexia kezdetben megoldásnak tűnik, aztán átveszi az uralmat

“Az anorexia a barátommá vált. Amikor nagyon egyedül voltam, tudtam, hogy legalább az anorexia velem van” - állítja egy gyógyult anorexiás ebben a vizsgálatban. Az anorexia olyan étkezési zavar, aminek legmarkánsabb eleme az életmódszerűen koplalás, és ami testképzavarral, pszichés és hangulati problémákkal jár. A gyógyult anorexiásokkal készített mélyinterjúk alapján pedig úgy tűnik, hogy a betegség kezdetben kényelmes érzés, de végül túl erőssé, túl hatalmassá válik a kényszerítő erő, és a betegek folyamatosan azért küzdenek, hogy visszanyerjék a kontrollt saját viselkedésük irányítása felett. “Olyan ez, mintha két ember élne a fejemben, az, amelyik tudja mit kell tenni és az, amelyik félrevezetni próbál” - mondta a vizsgálat egy résztvevője - “Ana (az anorexia beceneve a betegnél) az a részem, ami félrevezet, és ő az, aki dominál.” 

Ha önnek is van személyes tapasztalata arról milyen mentális betegséggel élni, kérem írja meg nekünk, hogy megoszthassuk másokkal. Minél többet foglalkozunk a problémák mögött meghúzódó érzésekkel, talán megérteni és elfogadni is annál könnyebb lesz egymást. 

Írjon nekünk!

Segítségre, tanácsra van szüksége? Kérjük, írjon nekünk a divanycoach@mail.index.hu címre, és mi válaszolunk itt, az Ego blog life coach sorozatában, természetesen olvasóink névtelenségét megőrizve!

Kuna Gábor pszichológus, család- és párterápiás tanácsadó, az ÖNSEGÍTŐ Személyiségfejlesztő Műhely szakmai vezetője szívesen válaszol munkahellyel, munkahelyi konfliktusokkal és kudarcokkal, felnőttkori pályaválasztással és élethelyzeti döntésekkel, illetve családi krízisekkel kapcsolatban is. Sákovics Diana pszichológus szívesen segít párkapcsolati és szexuális problémákkal, magánnyal, függőséggel, életvezetési válságokkal kapcsolatban. Steiner Kristóf pedig örömmel válaszol külföldön új életet kezdők, spirituális útkeresők, étkezési zavarokkal küszködők vagy szexuális orientációjuk, származásuk miatt kirekesztett olvasók kérdéseire, kéréseire.

Írjon nekünk bizalommal, igyekszünk segíteni!

Oszd meg másokkal is!
Mustra