Elveszítjük a kontrollt, és csak a magány marad

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Depresszió, kényszerbetegség, anorexia, mindenhol a kontrollért küzd a beteg, de alulmarad a betegséggel szemben.

Mentális betegséggel élni kemény, főleg, hogy még mindig hajlamosak vagyunk ezt gyengeségnek, akarathiánynak, lustaságnak vagy éppen kifogásnak tekinteni, tetézve ezzel a betegek szenvedéseit. Mert bizony szenvednek. Arról, hogy mennyire, olvasóink írtak már korábban, ott első kézből olvashatta, milyen érzés pánikrohamtól 140-es pulzussal fuldokolni, milyen depressziósan a biztonságos, de kínzó elszigeteltségben élni, vagy milyen az embernek a betegségét titkolni minden barátja előtt.  

Mind mások vagyunk, így nyilván mindenki máshogy éli meg a betegségét, de ahhoz, hogy képesek legyünk változtatni a mentális betegségekhez való hozzáállásunkon, hogy képesek legyünk empatikusak és megértőek lenni, hogy el tudjuk képzelni mit élnek ők át a mindennapjaikban, nem árt, ha beleolvasunk egy-egy ilyen személyes beszámolóba. Így gondolkodott az egyik kedvenc pszichoblogunk, a Research Digest szerzője is, aki nemrég összegyűjtött egy rakás leíró jellegű tanulmányt, melyekben a különböző mentális betegségekben szenvedőkkel készített interjúk tapasztalatait foglalták össze. 

A depresszió elszigetelődés

Szakítás után vagy gyászidőszakban a legtöbben üresnek, magányosnak, érezzük magunkat, gyakran elszigetelődünk társainktól, nem visz minket előre semmi, híjján vagyunk a jövőképnek. A depressziós emberek pedig pontosan így érzik magukat. Mindig. Ebben a 2014-es vizsgálatban hét depressziós beteg mélyinterjúját foglalták össze a kutatók, és bár mindegyikük más más történetről, érzésekről számolt be, az üresség érzése közös volt bennük. Nemcsak a lelkük ürült ki, de a testük is, a múltjuk és jövőjük. A vizsgálat egyik résztvevője így fogalmazta meg érzéseit: “Olyan állapotba kerülsz, mintha egy szigeten lennél egyedül, látod a partot, ahol az összes többi ember van, de nincs út, ami oda vezetne, vagy éppen nincs olyan út, amit meg akarnál tenni.”

A szelektív némaság nem egy választás

Vannak érzelmileg megrendítő, megterhelő helyzetek, amikben nem könnyű megszólalni, legyen az a gyerekünk megfoganásának vagy éppen egy szerettünk súlyos betegségének híre. Léteznek emberek, akiknél ez a jelenség a szokásosnál jóval gyakoribb, akiknek számos helyzetben valóban egy hang sem jön ki a torkán. A szelektív némaságtól szenvedők problémája nem testi eredetű, nincs gond sem a hangszálaikkal, sem az agyukkal, a némaságuk mégsem a saját döntésük eredménye: úgy érzik, hogy nem tudják kontrollálni a hangjukat. Legalábbis ebben a vizsgálatban így érezték a megkérdezettek, akik cseten válaszoltak a kutatók kérdéseire. “Ez nem én vagyok. Tudom ki vagyok, és nem vagyok sem csöndes, sem szégyenlős, és ettől talán még nehezebb ez az egész. A szüleimmel képes vagyok önmagam lenni, de mindenki más jelenlétében ez történik. A szavak megszületnek a fejemben, de valami nem engedi, hogy kimondjam őket, és minél inkább próbálom, annál nagyobb kudarcnak élem meg, hogy nem tudom megtenni.” - írja le a a vizsgálat egyik résztvevője érzéseit.  És mi volt a közös pont minden megkérdezett szelektív némaságban szenvedő érzéseiben? A mérhetetlen magány, az.

A kényszeresség se veled, se nélküled kapcsolat

Egy 2012-es vizsgálatban a kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy milyennek élik meg a kényszerbetegek a kezelésüket, így 9 beteggel készítettek alapos mélyinterjút érzéseikről. A beszámolókban közös pont volt, hogy az emberek szeretnének "normálisak lenni”, beilleszkedni, hogy gyakran úgy érzik kudarcot vallottak az életben, és egyszerre szeretik és gyűlölik kényszercselekvéseiket. Ez utóbbi persze nem meglepő: a kényszercselekvés ugyanis arra szolgál, hogy a szorongást, pánikot, okozó félelmetes és kontrollálhatatlan kényszergondolatokat csökkentsék. Az ismétlődő rítusok enyhe megkönnyebbülést jelentenek, vagyis jók. Persze a kényszerbetegek tisztán látják, hogy amit csinálnak irracionális, tudják, hogy az agyuk becsapja őket, de mégsem tudnak tenni ellene. Tehát azzal a tudattal élnek, hogy ők betegek, és ezen önerőből nem tudnak segíteni. 

Aki bántja magát, azt megnyugtatja a saját vérének látványa

Írtunk már arról, milyen pszichés okok állhatnak a kamaszok körében egyre nagyobb arányban előforduló önkárosítás hátterében. Tudjuk, hogy ilyen esetekben a magány és az elszigetelődés érzése kínoz a mélyben, hogy az önsértők sokszor az aktuálisan fájdalmas, feldolgozhatatlan, kimondhatatlan rossz érzéseket szeretnék kívülre helyezni, a lelki problémákat testi fájdalmakra cserélni. Egy 2010-es vizsgálatban, ahol 64, rendszeresen önsértéssel (főleg falcolással, vagyis önvagdosással) élő emberrel készítettek interjút, a résztvevők fele állította, hogy a saját vér látványa fontos számára. Miért? Leginkább azért, mert megnyugvást hoz, másoknak a vér látható bizonyíték saját létezésükre. Akiknek a vér látványa fontos volt, azok nemcsak gyakrabban bántották magukat, de nagyobb valószínűséggel állították azt is, hogy ez a tevékenység segít kontrollálni az érzelmeiket. 

Az anorexia kezdetben megoldásnak tűnik, aztán átveszi az uralmat

“Az anorexia a barátommá vált. Amikor nagyon egyedül voltam, tudtam, hogy legalább az anorexia velem van” - állítja egy gyógyult anorexiás ebben a vizsgálatban. Az anorexia olyan étkezési zavar, aminek legmarkánsabb eleme az életmódszerűen koplalás, és ami testképzavarral, pszichés és hangulati problémákkal jár. A gyógyult anorexiásokkal készített mélyinterjúk alapján pedig úgy tűnik, hogy a betegség kezdetben kényelmes érzés, de végül túl erőssé, túl hatalmassá válik a kényszerítő erő, és a betegek folyamatosan azért küzdenek, hogy visszanyerjék a kontrollt saját viselkedésük irányítása felett. “Olyan ez, mintha két ember élne a fejemben, az, amelyik tudja mit kell tenni és az, amelyik félrevezetni próbál” - mondta a vizsgálat egy résztvevője - “Ana (az anorexia beceneve a betegnél) az a részem, ami félrevezet, és ő az, aki dominál.” 

Ha önnek is van személyes tapasztalata arról milyen mentális betegséggel élni, kérem írja meg nekünk, hogy megoszthassuk másokkal. Minél többet foglalkozunk a problémák mögött meghúzódó érzésekkel, talán megérteni és elfogadni is annál könnyebb lesz egymást.