Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Talán a gének tehetnek róla, talán az anyánk, de inkább az, hogy szeretnénk újra élni. Ezeket mondja a pszichológia a hűtlenségről.
Fura dolog a hűtlenség. Szemétségnek, morálisan elítélendőnek tartjuk, tudjuk, hogy minden érintett fél számára fájdalmas, a kapcsolat, a család számára pedig végzetes lehet. Mégis csináljuk. A házas amerikaiak 20-40, a kapcsolatban élőknek pedig 70 százaléka lépett már félre életében. Saját felmérésünk szerint párkapcsolatban élő olvasóink 42 százaléka volt már életében hűtlen, és 12 százaléka járt már közel hozzá: azaz legalább minden harmadik ember megcsalta már valamelyik partnerét.
De miért csináljuk? Nyilván azért, mert odahaza rossz. Valami hiányzik, valami a partnerből, a partnertől, valami, ami talán ott van egy harmadikban. Legalábbis a logikus magyarázat ez, és a félrelépések egy részében pontosan így is van. De nem mindig.
A kutatások szerint a hűtlen nők 34, a hűtlen férfiak 56 százaléka jónak tartja a házasságát, Esther Perel pszichológus, párkapcsolati terapeuta pedig ennél tovább is megy. Perel azt állítja, hogy a hozzá és munkatársaihoz terápiás igénnyel forduló kliensek nagy része elégedett a házasságával. Ezekben az esetekben akkor mégis mi a hűtlenség oka? Miért nem tud az emberek nagy hányada monogám kapcsolatban élni? És miért fogjuk a hűtlenséget a megromlott kapcsolatra, a partnerünkre? Előre szólunk, nem lesz egyértelmű válasz a kérdésekre.
Már megint az evolúció a hibás
A legkézzelfoghatóbb magyarázatot persze az evolúciós pszichológia adja. A fajfennmaradás szempontjából több előnyös párválasztási stratégia létezik, mi, emberek ezeket keverve alkalmazzuk. Azaz törekszünk a genetikai változatosságra (több partnerrel is szexelünk), miközben próbáljuk biztonságban felnevelni az utódainkat. Ez pedig leginkább hosszú távú partnerrel működik. A kétféle stratégia viselkedéses megjelenésére más és más gének (és azok által szabályozott hormonok) vannak hatással.
A génjeink szerteszét szórására a dopamin serkent, ez hajt minket az újdonság, az élvezet felé. Nem véletlenül fantáziál majdnem mindenki félredugásról és nem véletlenül létezik a Coolidge-hatás sem. Ez utóbbi az az állatoknál és embereknél is megfigyelhető jelenség, hogy az orgazmust követő lazulás helyett egy új partner jelenlétében azonnal újra képesek a szexre. Bizonyították már azt is, hogy azoknak, akik bizonyos típusú dopaminreceptorokból kevesebbel bírnak, több izgalomra van szükségük a megelégedettséghez, és ők valószínűbben is dugnak félre. (Ahogy egyébként azok is, akiknek magasabb a tesztoszteron-szintje.)
Ezzel szemben a vazopresszin és az oxitocin nevű hormonok a kötődést segítik. Ha eleget kap belőle az agy, az valószínűsíti a hűséget, ha nem, hát, akkor könnyebben félrelép az ember.
Létezik olyan népszerű, bár sokat vitatott evolúciós elmélet is, mely a szerint a monogámia csak a kultúránk terméke, a génjeink egyszerűen nem erre hajtanak minket. Éppen ezért is vagyunk olyan ambivalensek a hűség kérdésében. Az elmélet szerint azért kínlódunk ennyit hosszú távú párkapcsolatainkban, mert szexuális szempontból alapvetően nem vagyunk monogámok.
A szülők tehetnek mindenről
Egy másik elképzelés szerint a gyerekkorunk, a családunk, a közeg, amiben felnőttünk alapvetően meghatározza a hűtlenségre való hajlamot. A korai környezet ráadásul több különböző módon is kifejtheti a hatását. A kutatásokból ugyanis úgy tűnik, hogy azok, akiknek a felmenői között több volt a hűtlen, maguk is hajlamosabbak a félrelépésre. Ez persze nem tudatos dolog: van egy minta, ami belénk ivódott, hát követjük. Ahogy követjük azt a viszonyulásmódot is partnerünkhöz, amivel a szüleinkhez, elsősorban az anyánkhoz (vagy bárkihez, aki elsődlegesen gondozott) kötődtünk. (A kötődési típusokról részletesen itt olvashat.) Amennyiben az elsődleges gondozónkkal nem sikerült biztonságos kötődést, stabil, összehangolódáson alapuló viszonyt kialakítanunk, valószínűbb, hogy későbbi párkapcsolatainkban félrelépünk.
Azok a nők, akiket gyerekkorukban szexuális abúzus ért, szintén hajlamosabbak a hűtlenségre. Valószínűleg azért, mert ezek a fájdalmas korai tapasztalatok a felnőttkorban szexuális nehézségekkel, elégedetlenséggel járnak.
A személyiségünk, az okoz mindent
Hűtlen típus nem létezik, de vannak olyan személyiségvonások, melyek felbukkanása mellett a félrelépés is valószínűbb. Ilyen például a szexuális szorongás a férfiak esetében és a magabiztosság mindkét nemnél. Ez utóbbi különösen akkor érvényesül, ha valakinek magasabb a hatalmi státusza. A kutatásokból kitűnik az is, hogy az új élményekre nyitott és az extrovertált emberek hajlamosabbak félrelépni, különösen, ha ezekben a tulajdonságokban erősen különböznek partnerüktől. Azaz, ha az egyik otthon olvasgat a fotelban, mialatt a másik végigszórakozza az éjszakát, valószínűbb, hogy az utóbbi félrelép. Mondjuk, neki több esélye is van rá. A barátságtalanabb és kevésbé lelkiismeretes emberek is valószínűbben lépnek félre, ráadásul nemcsak a mi kultúránkban, hanem szerte a világon.
Ez nem a hűség kora
Végül, a legizgalmasabb magyarázat szerint a jelenlegi társadalmi, gazdasági környezet egyszerűen nem támogatja a hűséget. Popper Péter pszichológus úgy gondolta, hogy ebben a világban megváltozott a kapcsolatok minősége, nem az a jó, ami hosszú ideig tart, hanem az, amiben a felek változatos, izgalmas életet élhetnek. Popper szerint pedig egy kapcsolat addig tart, amíg a felek úton vannak. Közös úton.
„A házasság anno gazdasági intézmény volt, amiben egy életre szóló partnerség köttetett (gyerekek felnevelése, szociális státusz megszerzése, életre szóló társaság), és ma is pontosan ezeket a dolgokat akarjuk megkapni a partnerünktől, azzal a kiegészítéssel, hogy legyen a legjobb barátunk, a bizalmasunk, a szenvedélyes szeretőnk is. Ráadásul mindezt kétszer annyi ideig, mint régen” –állítja Esther Perel. Ma tehát minden szükségletünk kielégítését egy partnertől várjuk: a biztonságtól az újdonságig, a kényelemtől a kalandokig, a kiszámíthatóságtól az izgalomig, a megszokottságtól a szenvedélyig. Ezt pedig a legritkább esetben tudja megadni egyetlen ember.
„Gyakran nem azért megyünk máshová, mert másik partnert keresünk. Azért megyünk máshová, mert egy másik ént, önmagunk egy másik verzióját keressük. Nem arról szól a hűtlenség, hogy el akarjuk hagyni a partnerünket. Azt az embert akarjuk elhagyni, akivé mi magunk váltunk” – mondta Perel a Slate.com-nak adott interjújában.
Hogy ez mit is jelent pontosan? Gondoljon az évek óta tartó házasságra, kapcsolatára. A megszokott szerepekre, a felelősségre, a szokásos körökre, hogy gyakran úgy érzi, mindent másokért csinál, és szívesen teszi, mert szereti a családját, de néha valami sikítani kezd odabenn, hogy a fenébe, annyira szívesen tennék valamit, valamit – csak magamért. Kell valami, ami csak az enyém, ami rólam szól, az én szükségleteimről, az én igényeimről. Ezt a vágyat pedig jól kielégíti a félrelépés. Egy másik emberrel egyszerűen mások lehetünk, másnak látjuk önmagunkat. Tehát nem a szex a lényeg. Ez a figyelem szükségletéről, az önmagunk új oldalainak megismeréséről szól, arról, hogy olyan dolgokat tapasztaljuk önmagunkon, amit már rég elveszettnek hittünk, vagy amivel nem is találkoztunk soha. Perel szerint pedig a legtöbb kultúrában éppen ez a hűtlenség leggyakoribb oka: az emberek érezni akarják, hogy élnek.
Ezek a kapcsolatok tehát nem elég rosszak ahhoz, hogy felrúgjuk őket. De nem is elég jók ahhoz, hogy bennük maradjunk. A hűtlenség ebben az esetben a lehetőségről szól, a lehetőségről, hogy lehetnénk boldogabbak is. A boldogságot ugyanis sokszor a másiktól várjuk. Ez egy passzív állapot, gyakran úgy teszünk, mintha csak a külső körülményeken múlna. Pedig nem. A boldogságkutatók már régóta hangoztatják, hogy a boldogságunkért nekünk kell tennünk, aktívan, sokat. Az, hogy a hűtlenséget a partnerre, a rossz kapcsolatra fogjuk, tévút. Ez csak a lelkiismeret-furdalást csökkenti, és legitimizálja az új viszonyt.
De bárhogy is van, bármi is a hűtlenség oka, bármit kaptunk a génjeinktől, a családunktól, a személyiségünktől, bármi is hiányzik a párkapcsolatunkból vagy a párkapcsolatunkban önmagunkból, a félrelépés személyes döntés kérdése. Ráadásul az esetek nagy részében alaposan, jól megfontolható döntésé. Persze, a helyes döntés meghozatalában nem segít a szerelem. De ahogy Perel fogalmaz: „Körülbelül annyira javasolnám, hogy kezdjen valaki viszonyt, mint azt, hogy legyen rákos. Mégis, rengeteg ember akkor értékeli igazán az életet, amikor megbetegszik.”
