A döntések nem racionálisak és nem objektívek, a jó döntés pedig valójában csak illúzió.
Annyira jó lenne racionálisan dönteni. Mindig. Objektíven átlátni a felbukkanó problémákat, tisztán áttekinteni az alternatívákat, pontosan megbecsülni, hogy milyen esélye van a vágyott kimenetelnek, tudni, mekkora örömöt, élvezetet, hasznot fog hozni a választásunk. Mindegy, hogy a szemöldökformánkról, kaja- vagy lakásvásárlásról, párkapcsolati krízisről vagy az atombomba kioldásról van-e éppen szó: klassz lenne, ha képesek lennénk meghozni a jó, a lehetőségekhez képest a tökéletes döntést. Kár, hogy nem vagyunk azok.
A döntéseink ugyanis nem racionálisak. Befolyásolja őket, ahogyan feldolgozzuk, raktározzuk, előhívjuk és értelmezzük a környezetünkből kinyert információkat, ahogyan az is, hogy milyenek az aktuális érzelmeink, a világlátásunk, a korábbi tapasztalataink. Ezek pedig mind a racionalitás ellen hatnak, mind torzítják a valóságot. Ráadásul létezik számos olyan mechanizmus is, amiket ugyan nem tudatosan, de mégis alkalmazunk a személyiségünk, identitásunk, önbecsülésünk védelme érdekében. Hát, ezek sem segítenek. Dan Gilbert, a Harvard pszichológia professzora szerint alapvetően két dologban, az esélyek és az értékek megjóslásában vagyunk rosszak, vagyis abban, milyen valószínűséggel lesz jó nekünk a döntés kimenetele, és ez mit jelent majd számunkra.
Tippelésből elégtelen
Az, hogy milyennek látjuk egy esemény valószínűségét, a korábbi tapasztalatainktól, tudásunktól függ, és attól, hogy aktuálisan éppen mit tudunk előhívni a memóriánkból. Ha például meg kell tippelni, hogy hányan halnak meg repülőbalesetben és hányan fulladnak vízbe évente, akkor az előbbit általában túl, míg az utóbbit alulbecsüljük. Hogy miért? Egyszerűen többet halljuk, kiugróbb hír egy repülőbaleset, míg a fulladásos halálról ritkábban számol be a Velvet. Hasonló a helyzet a lottózással is. Statisztikailag rettentően kicsi az esélyünk arra, hogy nyerjünk, de mivel minden hónapban elolvassuk, hogy akadt valaki, aki hatalmas összeget nyert, újra és újra megvesszük a szelvényeket. Dan Gilbert, aki a lottózást szimplán hülyeségadóként aposztrofálja, kiszámolta, hogy ha a tévéadók minden havi lottóvesztessel készítenének egy félperces interjút, akkor az USA-ban 9,5 évig bámulhatnánk folyamatosan a vesztesek fancsali képét. Ezek után nyilván kevesebben vennének lottót.
Vagy itt egy másik példa. Igyunk-e kávét lefekvés előtt? Fogunk-e tudni aludni tőle vagy sem? Ha a nagyitól jöttünk, aki folyton óv az esti kávézástól, akkor nyilván nem a válaszunk, ugyanis ugrik be először. Ha azonban épp az Egót böngésztük, akkor azt vágjuk rá, hogy a kávéval épp ugyanolyan jó az alvás, mint nélküle. A döntéseinkben ugyanis szerepe van annak, hogy milyen információ hívható elő a legkönnyebben, ahogy számít az információ forrása is. Ha például a nagymama véleményét szentnek és sérthetetlennek tartjuk, mindegy, hogy mit mondanak a kísérletek, nem fogják befolyásolni a döntésünket. Az ő véleménye ugyanis nagyobb súllyal esik latba. Így van ez az először hallott információkkal is. Amikor pedig megvan a kialakult véleményünk valamiről, akkor szeretünk azokra a hírekre fókuszálni, amik megerősítik előzetes elképzeléseinket. Nem véletlenül élnek olyan vígan a pártlapok, és nem véletlenül hiszünk a méregtelenítésben.
A döntéseinkben tehát fontos szerepet játszik, hogy milyen kimenetelt tartunk valószínűnek, ez pedig azon múlik, milyen információkat használunk fel a becsléshez. Olyanokat, amilyeneket kiszűrtünk magunknak a világból. Ezek pedig cseppet sem objektívek.
A jövő bizony titokzatos
Hasonlóan nehéz a helyzetünk akkor is, ha egy döntésünk következményeinek az értékét kell kitalálnunk. Ehhez ugyanis arra van szükség, hogy reálisan lássuk, a jövőbeni énünk hogyan fog érezni valami iránt. Nem tudjuk megtenni. Részben azért, mert a döntéseink átgondolásakor elfelejtjük, mennyi minden képes befolyásolni a pillanatnyi állapotunkat, így túlbecsüljük a jövőbeni érzelmeinket. Vizsgálatok bizonyítják például, hogy két hónappal egy szakítás után általában jobban vagyunk, mint azt vártuk. A jövőbeni igényeket azért is nehéz megjósolnunk, mert az aktuális érzelmi állapotunk intenzívebb annál, hogy beleképzeljük magunkat a későbbi énünk helyébe. Aki ment már haza egy éhesen lenyomott hipermarketkörből egy kiló haszontalan junk fooddal, az érti, miről van szó.
Egy másik gyakran elkövetett hibánk, hogy azt hisszük, ha egy alternatíva a többivel összehasonlítva jobbnak tűnik ma, az értékesebb lesz számunkra a jövőben is. Gilbert egyik kísérletében például az embereknek chipset kellett tesztelniük, miközben az asztalon az egyik tesztcsoport tagjai előtt egy finom csoki, a többiek előtt pedig egy konzerv löncshús várakozott. Az előbbi esetben az emberek úgy vélték, a chipsnek rosszabb, míg az utóbbiban azt, hogy jobb íze lesz. Az ízteszt után azonban pont ugyanolyannak ítélték a rágcsálnivalót. Akkor ugyanis már nem volt mivel összehasonlítani.
Az sem segít a reális összehasonlításban, hogy szeretjük kiemelni a számszerűsíthető szempontokat. Ha például két olyan állás közül választhatunk, ahol az egyikben ugyan nagyobb a fizetés, de unalmasabb a meló, akkor a döntésünkben nagyobb súlya lesz a fizetésnek, és azt hisszük, hogy nagyobb hatása lesz a jövőbeni elégedettségünkre is. Ha azonban elvállaljuk a jobban tejelő állást, akkor egy idő után az már nem az a munka lesz, amivel 50 ezer forinttal többet keresünk, hanem az, ahová minden nap dögunalom bemenni.
Önvédelemben jók vagyunk
A fentieken túl az elménk még számos racionalitásgyilkos mechanizmust alkalmaz, amik hozzájárulnak a rossz döntéseinkhez. Például azt, hogy nem szeretjük a változást. A megszokott, biztonságos közeget jól ismerjük, a jövő viszont bizonytalan (ráadásul ugye nem tudjuk, hogyan fogjuk magunkat érezni benne), így hajlamosak vagyunk beleragadni közepesen kellemetlen helyzetekbe, legyen az egy haldokló párkapcsolat vagy egy kellemetlen munkahely. Ráadásul, amibe már sok pénzt és energiát öltünk, abból nehéz kivonulnunk pozitív hozadék nélkül. Ezért is olyan nehéz felállni egy kártyaaszataltól, ahol már egy rakás pénzt elnyertek tőlünk.
Ezeket a racionalitás ellen ható torzításokat nehéz elkerülni, a mindennapi döntéseink esetében pedig szinte lehetetlen. De nem árt legalább képben lenni velük, hiszen fontos döntések meghozatalakor jó tudni, hogy milyen lehetséges hibákat véthetünk. Hátha kevesebbet követünk el belőlük.
