A Guy Ritchie mítosznak egyelőre lőttek

guyritchie-ujleadNem jó a csúcson kezdeni: onnan törvényszerűen lefelé vezet az út. Az angol gengszter szubkultúra jó ismerője, Guy Ritchie most éppen lefelé tart. Még Sherlock Holmes se sokat lendített pályafutásán. Legkevésbé pedig Madonna használt neki.

cikk-tipus-altalanos

Guy Ritchie pályafutása az elmúlt néhány év során igen kedvezőtlen fordulatot vett. A rendkívüli kezdés és kultikus státuszba emelkedés után hanyatlás következett, és a manapság már szinte permanensen hullócsillagként számon tartott londoni sztárrendező biztosan elgondolkodik időnként azon, hogy a csúcson kellett volna abbahagynia. A helyzetet csak az a nem elhanyagolható tény bonyolítja, hogy Ritchie egészen egyszerűen a csúcson kezdte, és senki nem várhatta volna el tőle, hogy két nagyjátékfilmmel a háta mögött visszavonuljon, s várja a tisztes öregkort Madonna és gyermekeik társaságában. Vagy nélkülük – de ez már egy másik történet.

Bevallom őszintén, kissé igazságtalannak tartom a helyzetet. A Blöff és A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső eredeti gengsztermeséi után a kritika és egy népes rajongótábor tette le mellette voksát, izgatottan és mohón várva a következő nagy durranás fülsiketítő hangjára. Az új alkotás azonban olyannyira haloványra sikeredett, amire senki nem számított.
 

snatch

Madonna, aki időközben házasságra lépett a rendezővel, bizonyára számos haragost szerzett magának, nem csak a Hullámhegy című filmben nyújtott alakítása miatt, hanem mert a vádak szerint elrontotta szegény Guy Ritchie tökös, férfias személyiségét. A kissé soviniszta kijelentésről nem tudjuk, alaptalan-e, de az nyilvánvaló, hogy a Hullámhegy még a maga műfajában sem jó film, azzal együtt sem értékelhető, ha feltételezzük, hogy a rendező idejekorán szeretett volna kitörni a skatulyából. Sokak szerint innen kezdődött a lefelé irány, de mielőtt ítéletet mondanánk, nézzünk kicsit vissza.
 

A kétfilmes rendező?

Guy Ritchie 1968-ban született a Londonhoz közeli Hertfordshire-ban. Legmeghatározóbb filmélménye, mely állítása szerint pályájára terelte a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című western. Elhatározta, hogy filmet rendez, s el is szegődött a filmgyárhoz, ahol a klasszikus szamárlétra-stratégia forgatókönyve szerint bármit elvállalt, mígnem hamarosan reklámokat és klipeket rendezhetett. Az összekuporgatott pénzből húszperces kisjátékfilmet készített, amelynek sikere már egyenes utat jelentett a tehetséges fiatalember első nagyjátékfilmjéhez, ami A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső címet kapta. Ezt a már komoly sztárbrigáddal dolgozó Blöff követte. A keményvonalas Ritcie-rajongók itt húznak is egy markáns vonalat, és azt mondják: Ennyi. Ő volt Guy Ritcie.

madyA Hullámhegy című romantikus komédia olasz machoval és az elkényeztetett sznob Madonnával a következő mű, majd a Revolver és a Spíler érkezett, melyeket látva úgy tűnik, a fenegyerek visszatér kétes tisztességű hőseihez, és újra megmerítkezik az alvilág bugyraiban - őszinte örömünkre. A kezdéshez hasonlítható sikerek azonban elmaradtak, viszont sokakat már ezzel is sikerült megnyugtatni azzal, hogy még nincs veszve minden. És íme. Meg is érkeztünk a jelenbe, ami nem, más, mint a híres tweedkabátos, sapkás, pipázó nyomozó, a lángeszű gentleman, Sherlock Holmes. Természetesen egy sajátos, Guy Ritcie olvasatban.

A rendező dolgát nehezíti, hogy egy olyan, populáris és művészfilmen egyaránt kívül eső utat választott, mely révén felmerül a párhuzam az amerikai Quentin Tarantinoval, akinek a filmvilághoz fűződő viszonya szintén nehezen definiálható. Bár a tengerentúli kollégát elsősorban a műfajokkal való játék jellemzi, és biztosabb kézzel is építi életművét, a párhuzam jogosnak tűnik.


Ars poeticája: London, meg a szubkultúra

Ha már életműnél tartunk, célszerű körvonalazni mindazt, ami révén Guy Ritchie filmjeit felismerjük. Vegyük rögtön sorba. Tér, idő… Igen! A tér tekintetében egyértelműen kijelenthetjük, hogy Ritchie-t erőteljes lokálpatriotizmus jellemzi, melyet szülőföldje, de elsősorban London iránt táplál. „Igen, London. Nem ismerős? Sült hal, Tom Jones, délutáni tea, rossz kaja, még rosszabb idő, kibaszott Mary Poppins... LONDON!”.

A hírhedté vált Avi kuzin-féle idézet a Blöff dialógjait gazdagítja, és akár ars poeticának is vehetjük, noha a rendező kameráját a gasztronómia, az időjárás és a népszerű kulturális cikkek helyett inkább füstös bárokra, koszos sikátorokra és romlott alakok sebhelyes arcára fókuszálja. Állítólag régen rengeteget rótta a főváros rozzant, piszkos negyedeit, s talán akkor még maga sem sejtette, hogy egy komplett filmciklushoz elegendő élményt halmoz fel. A helyszín tehát az alvilág, a történetek a Sherlock Holmes-ét kivéve (aminek helyszíne ugyancsak London) napjainkban játszódnak. A szereplőket vizsgálva egy rendkívül színes társaságot látunk, akik bár szinte kivétel nélkül hiányt szenvednek érzelmi mélységekben és így árnyalt karakterábrázolásban is, de ez lényegtelen is, hiszen egyetlen dolog, a pénz, illetve annak értékes antik fegyver, gyémánt vagy kábítószer képében testet öltött formái mozgatják őket.

Az alvilág bizony így működik, de ettől függetlenül Ritchie karakterei nem a jól ismert gengszter archetípusok. Ő a bűnöző szubkultúrán belül az egész társadalmat igyekszik leképezni, mintegy metaforát alkotva. Megtalálható a pályakezdő, a lecsúszott, a magányos farkas-típus, a sznob, az örök vesztes és természetesen mind-mind másfajta nációból. Az egész Ritchie-univerzum azért kap már-már vígjátéki felhangot, mert ezek a szereplők, bár többségük hírhedt brutalitásáról, annyira eltúlzottak és stilizáltak, hogy sokkal inkább érezzük magunkat egy videójátékban vagy képregényben, mint a külvárosi dzsungel lőporszagú forgatagában. A párbeszédek zseniálisak, mondhatni idézgetésekre termettek. Nem ritka, hogy az ember egy oktatási intézmény folyosóján, a villamoson vagy egy szórakozóhelyen Baptista Berry, Bunkó, a Török vagy Golyófogú Tony ismerős monológjainak egy részletére kapja fel a fejét.
 

Na jó, rendezz új filmet!

Ritchie filmjeinek felépítése általában rendre ugyanazt a struktúrát követi. Általában egy lopás vagy rendezetlen tartozás indítja el az átverések, szó-és pisztolypárbajok, robbanások valamint ökölcsapások komikus és néhol, például a Revolver esetében szinte kibogozhatatlan áradatát. A képi megvalósítás rendhagyónak nevezhető, igen színes és változatos, ahogyan a rendező a gyors videoklip-esztétikát kombinálja szokatlan beállításokkal.

Érdekes jellemző filmjeire az is, hogy más gengszterfilmekkel (pl. Martis Scorsese: Casino, Nagymenők) ellentétben szinte soha nem jut szerep a nőknek. Kimarad a műfajban oly gyakori femme fatale karakter, mint motiváció vagy konfliktusforrás, helyét teljes egészében az anyagi javak veszik át. Sőt, még csak a szereplőgárdában is elvétve fedezhetjük fel a szebbik nem képviselőit, Mickey, a vándorcigány bokszbajnok (Brad Pitt) „anutája” és A Ravasz,… drogmámorban deliráló géppuskás Gloriája üdítő kivétel, és persze Sherlock Holmes körül is megfordul Irene Adler (Rachel McAdams). Összességében azonban mégis elmondhatjuk, hogy Guy Ritchie filmjén könnyen találhatna kivetnivalót egy-egy feminista beállítottságú kritikus.

sherlock


Mindent összevetve, Guy Ritchie-t fölösleges lenne elásni. Sherlock Holmesról még nem derült ki, hogyan ágyazódik be a köztudatba, a kezdeti művek vitathatatlanok, egy-két kevésbé sikerült alkotása pedig minden filmkészítőnek lehet. Nehéz lehet egy olyan világnak alkotni, ahol, ha a formáját hozza az illető, ráfogják, hogy unalmas, önismétlő, ha megpróbál újat mutatni, mindenki a régit sírja vissza. Persze érzék kell ahhoz, hogy saját területein belül tudjon megújulni, de a viszonylag fiatalnak mondható Ritcie tekintetében még bőven van idő erről megbizonyosodni.


cikk-tipus-linkek

Piszkos tizenkettő – nem ám egy tucat

Kitalálós: melyik az a film, amelybe alapanyagként az oroszok adták a bűnözést, a britek a hősiességet, az amerikaiak meg a hátteret? Klasszikusról beszélünk, nagy filmről, igazi moziról.

Oszd meg másokkal is!
Mustra