Vámpírológia - rejtélyt, vagy vért kívánunk

Kőhalmi Zoltán humorista szerint azért van annyi vámpíros kiadvány a könyvesboltokban, mert éjszaka az egyik könyv megharapja a másikat, amitől az szintén vámpírossá válik. Jó vicc! Csakhogy a vámpírság trendi lett, ráadásul már tinédzserkorban hódít. Féljünk tőle vagy nevessünk rajta? Egyáltalán, mi az oka a vámpírtörténetek hihetetlen népszerűségének? Tari Annamária pszichológus és Horváth Gergely rádiós műsorvezető nézett szembe a vérszívók divatjával...

Tari Annamária

A NŐ.
Aki látszólag könnyed és kedves, mosolya elbűvölő, tartása van. Nem agresszív, nem túl komolytalan. Szemeiben megértés és titkok özöne.
Ha romantikus filmeket nézünk, esetleg könyvben olvassuk, az igazi nő személyiségében mindig vannak és maradnak érdekes és felfedezni való vonások. Működése nem írható le egyszerű képlettel, mint a „veszek neki virágot, akkor örülni fog”. Bonyolultabb érzelmek és vágyak jellemezhetik, amik azért arra is garanciát adnak, hogy nem lehet mellette unatkozni.
De egy lapos és hagyományos párkapcsolatban ő sem akar unatkozni.
Talán ezért, talán a szűknek látott emberi keretekből való kiszabadulás okán, a fiatal nők egy része, érzelmileg és virtuálisan a vámpírok felé fordult.
A VÁMPÍR, AKI NEM AKÁRKI.
Aki gyönyörű férfi, sima arccal és mágikus szemekkel. Ő maga szintén a rejtély, hiszen nem tudjuk, honnan jön, hová tart, meddig lesz itt. Kortalan szépsége és különös személye kiemeli őt az átlagos emberek közül. Ma már - a filmek egy részében - beolvad a társadalomba, egy lesz közülünk, akinek furcsa szokásai vannak.
Szerencsés esetben már megelégszik a szintetikus vérrel is, és képes a szerelemre. Nem teszi egy harapással vámpírrá a szeretett nőt, pusztán érzelmileg van együtt vele. A napfényt még rosszul tűri, igazi ideje éjszaka jön el. Amit kínál, az maga a kuriózum, a XVIII. századi mese és XXI. század fogyasztói társadalma olvad össze.
Az eredetileg félelmetes, veszélyes vérszívó koporsólakóból, vonzó partner lett.
XXI. századi követői az interneten tökéletes recepteket találhatnak a trendi és valóságosnak ható vámpírrá váláshoz. Némelyik site kifejezetten emberbarát, tehát figyelmeztet arra, hogy a sminket még lefekvés előtt le kell mosni, mert árthat az arcbőrnek. A viselkedésre vonatkozó tanácsok között megtalálhatjuk a merev nézést, a kiismerhetetlen érzelmeket az arcon, a „sehová nem pillantás” művészetét. Mintha a recept arról szólna, „légy különleges, ne olvadj a masszába”.
Feltehetjük a kérdést, vajon miért kellenek a vámpírok? És vajon azoknak kell-e, akik nincsenek benne a mai rohanó világban, ahol lassan mindent a folyószámla-egyenleg és a jól működő kapcsolati tőke határoz meg? Az elsődleges célcsoport a tinédzserek, avagy Y generáció, akik már látják, mit nem akarnak, és hogyan nem akarnak élni. Talán pont úgy nem, ahogy a szüleik élnek. Másra vágynak.
Látjuk, hogy az emberek világában lassan könyvtárnyi szakirodalma kezd lenni az ismerkedésnek, és a trendi nő/férfi viselkedésnek, a „tuti” recepteknek, amik a boldogságot garantálják, ha pontról-pontra betartjuk őket. A világ lassan, de biztosan fordul a misztikus és csodálatos dolgok felé, amiket nem az evilági szigorú, merkantilista szabályok vezérelnek, mert ezek alapján még hinni és bízni lehet valamiben. Ennek a jelenségnek egyik felülete a párkapcsolatok problémás területe, hiszen a vámpírral létesített párkapcsolat időtlennek, konfliktusmentesnek látszik. Ahogy a Hegylakó elfogyasztott néhány nőt, de megszenvedte hiányukat és elmúlásukat, de még emberi formában, úgy most a hajdani vérszívó megszelídítésével kapjuk ugyanezt.
A mese tehát szép és különleges élményekkel kecsegtet.
Ha a pszichológiai oldalát vizsgáljuk, némileg elgondolkodtató, hogy míg az emberi kapcsolatok tinédzserkorban már tartalmazzák a pszichoszexuális fejlődés megfelelő szakaszát is, addig – némelyik filmben - a vámpírszerelem mindössze a csókot engedi meg.
Ez inkább a kiskamaszkor jellemzője, magasabb életkorban már a szexualitás is fejlettebb kellene, hogy legyen. Egy vámpírral viszont nem lehet emberi értelemben együtt lenni.
Maradnak tehát az érzelmek és a vágyakozás, és a különlegesség érzése.
Elgondolkodtató ez a modell, de talán mégis jobb az emberi lét, minden kínjával és nehézségével.
És szépségével.
Franz von Baader ezüstpillantásnak nevezi azt a pillantást, amikor a ember egyidejűleg lát külső és belső szemével. Ilyen ezüstpillantással fedezik fel egymást a szerelmesek is, amikor első alkalommal megpillantják egymást, s ehhez képest a további pillantások mindig homályosabbak lesznek. (José Ortega y Gasset: A szerelemről, Akadémia Kiadó 1991)

Horváth Gergely

Mindannyian vért kívánunk. Zászlóra és bugyira rajzolt halálfejet lengetünk jópofán, zombifilmekre váltunk jegyet a moziban és vámpíros könyveket falunk őrült tempóban.
Jobb vigyázni: a halál a szenvedélyünk. Általuk úgy keresünk kijáratot a valóságból, hogy kiássuk a sírt és felnyitjuk a koporsók tetejét. Jó játék; hulla, hopp! De a halottak feltámadásnak ez a típusa nagyon is ördögi színezetet ölt, ugyanis azt a képzetet kelti, mintha nem az életünkre törne halottkultuszával, sőt inkább, és itt a csavar, életet ad egy olyan valóságnak, amelyben e vérszívó, emberölő lényeket átszínezi, és az ember barátjának tünteti fel.
A „jó vámpír”, aki elveszti az ember iránti ölésvágyát, aki érzékeny, és aki aki, nem ami. A vámpír szinte már az emberiség legújabb háziállata, a hiedelmek világából domesztikált és széppé vált szörnyeteg, a méregfog kihullt, a varázserő nálunk, íme, jóvá lett minden. Pedig dehogy, épp most aknázzuk alá a fantázia birodalmát, mert ahol a vámpírok, ott a halál az úr.
Érdemes elgondolkodni, miért rehabilitáljuk az egykori ellenségeket, és miért viselkednek lassan úgy, mintha angyalok lennének. Sőt, mintha valójában ők lennének az angyalok!
A tinik között nagy sikernek örvendő Alkonyat című regény, film és a vonzáskörükbe tartozó egyéb művek azt mutatják, hogy a vámpírok a „mesék” új generációs hősei. Ami azért bizarr, mert lássuk be, hogy egy bármilyen kezdetleges romantikus viszony egy emberlány és egy vámpírfiú között még a pornóban is az „interracial” kategóriába esik (e veretes műfaj elhíresült hungarikuma volt Ciccolina esete a kígyóval).
Közben, érdekes módon, a vámpírok világban is megindul a kasztráció. Amíg a „klasszikus” vámpírok férfiak voltak és a nők fedetlenül hagyott nyakszirtjére hajlottak, addigra ma már a vérszegény, és így embercsók-kompatibilis vámpírsrácoké a terep. Miközben pedig a férfiakból fiúk lettek, belehúztak és megerősödtek a csajok (Engedj be, Underworld), és már senki sem mondhatja, hogy nincsenek véresszájú nők.
Mindannyian vért kívánunk, de csak szoftosan, nem szaftosan. Dőlhet, mint dézsából a bor, csak súlya, értelme, jelentősége ne legyen. Az utóbbi időkben született emberizált démonok szépen elkenik a határvonalat élet és halál között, ismerős lesz és már nem annyira borzasztó a pusztulás. És ha e világban nem jó, ott már szinte csak jobb lehet. Vágyat érzünk erre a másik világra, és ha valaki nem fogja erősen a kezünket, talán el is indulunk… Téves megváltás ez, a semmibe vezet.

Darwin százötven éve adta ki A fajok eredete című alapvetését, amellyel letette az evolúciós gondolkodás alapjait, kifejtve, hogy az élőlények generációk és mutációk során adaptálódnak életfeltételeikhez, hogy sikeresek legyenek a túlélésért vívott harcban. Ha a neves tudós még egy kicsit tovább él, kiadhatta volna A bajok eredete című művét is, amelyben módosítani kényszerül az emberi fejlődés irányát, mert ugyan ki gondolta volna, hogy a jövő halottakkal életképesebb? A homo sapiens és a vámpír faj egymásra találásából származó mutáns világban ember embernek vérfarkasa.
És ha valaki a halál felségjeleit hordja divatmárka jeleként, önkéntelenül is az Új Fajtalanok egyenruháját hordja… De figyelem! A „jó vámpírok” a sötét oldalról kívánkoznak vissza; számukra az emberlét az élhetőbb világ. Csakhogy bármennyire is szánjuk őket, mi is megváltásra vágyunk vagy várunk, és sem módunkban, sem hatalmunkban nem áll esélyt adni azon lényeknek, akik a pokolban landoltak. Ez a mi kísértésünk, a szerelem hatalma, ami majd megtisztít. És ez az az illúzió, ahol a két világ határvonalát elmosni: életveszélyes.

 

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek

Hozzászóláshoz klikk ide