Miért van szükség a varázslatra?

Ezotéria és tudomány – lassan nehezen férnek el egy mondatban. Fehér köpeny vagy varázsgömb oldja meg, ha bajunk, betegségünk van? Valóban a józan ész trónfosztása zajlik?

Tari Annamária

Észrevehetően megnőtt a parapszichológiai, ezoterikus és transzcendentális gyógyítók száma, akik népes pacientúrát látnak el – gyakorlatilag minden felelősségvállalás vagy szakirányú képzettség nélkül. Olvashatunk arról is, hogy vannak olyan üzletemberek, akik fontos döntési helyzetben – mintha Delphoi papnői élnének – sugallatért egy látóhoz mennek. Ilyenkor azt látjuk, hogy a ráció világában dolgozó és élő személyiség vár segítséget egy jóstól vagy auraolvasótól, akit elfogad orákulumként, és hisz abban, hogy a kiábrándító realitás helyett a transzcendentális elemek segítenek majd.

Az egészségügy területén is egyre jobban érzékelhető az a tendencia, hogy a betegek vagy hozzátartozók a nem hagyományos gyógyítási módszerek felé fordulnak, amelyektől sok esetben az eredményt vagy a gyógyulást várják. Az alternatív terápiák viszont gyakran metafizikai elgondolásokon alapulnak, és olykor tudományellenesek. Ha az „alternatív” módozatot valamilyen hagyományos módszerrel együtt alkalmazzák, akkor „komplementer” gyógymódnak nevezik, tehát ez utóbbi jelenthetné az optimális állapotot, amikor a kórházi kezelőorvos tudtával és (esetleg) ajánlásával választ a beteg egyéb eljárásokat.

Vannak, akik életében sosem jelenik meg ez a probléma, mert viszonylagos nyugalomban leélnek egy életet, nagyobb krízisek nélkül, kiegyensúlyozott családi háttérrel és legfeljebb a szokásos banális betegségekkel, mint a nátha és bárányhimlő. Azok viszont, akik hajszolt életformában, nem támogató háttérrel, vagy betegségekkel küszködve élik a mindennapjaikat, már nem maradnak érintetlenek ettől. Közülük kerül ki az a csoport, amely valamilyen segítségre vagy biztatásra vár – bárkitől kapják is azt. Akárcsak gyerekkorunkban, amikor a Mikulás jövetelére vártunk, hasonlóan megnyugtató érzés, ha egy idealizált idegen, akit felruházunk valamilyen tudással, megmondja, mit kell tenni azért, hogy jobb legyen. A tanácskérő mindig alárendelt helyzetben van lélektanilag, mert azt érzi, ő nem, csak a másik ember a mindenek tudója, akinek a segítségére szorul. Amikor beteg valaki, az orvos is idealizált személy lesz, hiszen csak ő érti a tünetek működését, és rendelhet gyógyszereket. Ez olyan tudattalan érzelmi jelenség, amely lehetővé teszi, hogy kialakuljon a bizalom egy kezelői helyzetben. A baj csak az, hogy igazán nehéz szituációban nem mindegy, hogy ki lesz az idealizált személy, és mennyire indulatvezérelt ez a folyamat. Az ősszibériai sámánok, a hajdani javasasszonyok a lakóközösség életében fontos szereplők voltak. A fogyasztói társadalomban újraformált szerepük viszont már nem abban a feltételrendszerben értelmezhető, mint régen. Mégis a kialakult igény arról szól, szükség van olyan figurákra, akikről – visszavágyva a boldognak és megnyugtatónak látott korszakba – úgy gondoljuk, letéteményesei valamilyen egyetemleges tudásnak. Visszavágyunk az időben, holott vannak korok, amikor az átlagéletkor nem haladta meg a 30-at, a betegségek többsége halálos kimenetelű volt, és sokan mégis azt hiszik, akkor „még tudták, hogyan kell élni, együtt a természettel”. Ma pedig itt élünk, a génmanipulált növények és a plasztikai sebészet korában, és természeti igényünk kimerül a kamillateában vagy a henna hajfestékben. Vannak területek, ahol nyilvánvaló és hasznos a fejlődés, mert elektronikus levelezés helyett nem küldünk postagalambot, és ha csak pár percünk van, akkor a mikróba dobjuk be az ételt ahelyett, hogy hajnali négykor begyújtanánk a tüzet.

Úgy akarjuk tehát használni a régvolt tudást, hogy közben megtartjuk azokat a találmányokat, amelyek a segítségünkre vannak. A betegségek viszont ijesztőek ma is, de a leginkább félelmetes talán az a magárahagyatottság, melyet a mai embernek a saját életében át kell élnie. Csak magára támaszkodhat, életéért ő a felelős, sorsa könyvét ő maga írja. Ezt elfogadni csak akkor sikerül, ha elég önbizalom és jó önértékelés van valakiben, mert tudja magáról, hogy kitartó, és szembenéz a nehézségeivel. Aki viszont mindezeket nem birtokolja, kiábrándultan, olykor vádaskodva keres olyan segítőt, akire rátolhatja a felelősséget és a döntések súlyát.

Aki kiábrándult már néhányszor a fehérköpenyesekből, gyakran hangoztatja, hogy többet oda nem megy, mert az „életére törnek”. A „csak kórházba ne kelljen kerülni” mondat is ismerős sokaknak, holott tudjuk, hogy igazán nagy baj esetén nincs más valódi megoldás, mint a tudomány, ha műtőre vagy komoly gyógyszerelésre szorulunk. De sokszor, aki természetgyógyászhoz jár, meg sem hallgatja az SZTK-ba tartókat, és aki a kávézaccban hisz, nem fog önvizsgálatot tartani. Hiába áltatjuk magunkat, még a sokszor megélt betegségek és ismerős gyógyszernevek sem jelentik azt, hogy tudásunk lenne az emberi test működéséről. Nem mindegy tehát, ki mondja, hogy ne gyógyszert, hanem teát használjunk. Attól, hogy többször jártunk már fogorvosnál, és elméletileg fel tudjuk sorolni a fogtömés kezelési lépéseit, még nem írhatnánk ki az ajtónkra, hogy fogászat, mert mögöttes szakmai tudásunk enyhén szólva hézagos. Mégis, az emberi indulat és az érzelmek olykor elsodornak még egy jó intellektusú embert is, ha gyógyulni szeretne. A „tudom én, mi bajom van” hozzáállás elég jellemző emberi reakció, de nem jelent anatómiai és orvosi szakismeretet. Van különbség a helyzet súlyában, hogy valaki a sorsa alakulását akarja-e látni, vagy súlyos betegségéből szeretne meggyógyulni. De bármelyik is legyen, megfontoltan és körültekintően kell dönteni, kihez fordul tanácsért.

A félelem és a szorongás, a harag és a kiábrándultság nem jó tanácsadó…

Horváth Gergely

Volt egyszer egy lány, aki első randink második kérdésével azt tudakolta, milyen jegyben születtem. A válasz után mélyen bólogatott, majd azt mondta, hogy ismer, és elkezdett olyan tulajdonságokat sorolni, amelyek szerinte jellemeznek engem. Azt mondta, valamilyen szinten ért a csillagokhoz, és hogy a horoszkóp sok mindent elárul. Tanácstalanul néztem, mert hirtelen különféle tulajdonságok laza halmazának éreztem magam, és arra gondoltam, hogy ehhez voltaképpen találkoznunk sem kell, megmondom az adatokat, aztán döntse el, érdemes-e tovább szimpatizálnunk. Mert határozottan dühít, ha valaki horoszkópokból ismerkedik, ahelyett, hogy a szemembe nézne.

És ha az a kérdés, hogy mindennapi életünkben hol van a józan ész határa, és hol kezdődik az ezotéria, akkor azt mondom, valahol itt. Ahol belelapozunk a horoszkópokba. Teljesen mindegy, hogy igényes vagy igénytelen, mert ez az a pillanat, amikor ajtót nyitunk a fals remény és a hamis önismeretet számára. Azt hiszem, akkor vesszük az irányt az ezotéria felé, amikor a valósággal való birkózásunkban úgy érezzük, lenyom az élet. A magány, a kilátástalanság, az elfogadás és a megértés krónikus hiánya vagy hiányossága. Reményt, erőt és hitet próbálunk meríteni olyan dolgokból, amelyek a ráció fölött állnak; az ész világában ugyanis zordan látunk, ám a láthatatlan világ olyan rugalmas, amilyennek csak szeretnénk; idomul vágyainkhoz. A baj csak az, hogy az ezotéria olyan, mintha a fájdalomcsillapítást gyógyító terápiának tartanánk: gyorsan ható, rövid szavatosságú enyhülés után további elmérgesedés várható. Nem old meg semmit, viszont bevisz az erdőbe.

Ez az erdő pedig nem más, mint a magánmitológiák sűrű, burjánzó, kiterjedt bozótosa, melynek átláthatatlan és áthatolhatatlan terrénumában mindenki eltéved, mert sötét, mint a középkor. A hitből hiedelem lesz, a gyógyításból halál. Valós hívást érzünk egy érzékeinken túli világból, amelyhez azonban könnyen kuruzslóktól, látóktól, jövendőmondóktól és egyéb avatottnak tűnő személyektől kérjük el a kulcsot, hogy aztán a jövőbe lássunk, halottakkal beszéljünk, és a csillagok állásából vezessük le életünk történéseit. Gyógyulásra vágyunk testi és lelki bajainkból, és mert a valóság kemény partnernek bizonyul – hát megyünk önként felajánlkozó paramentoraink után.

Mindannyian szeretnénk hinni. Egy jobb életben. Ami már egy jobban megélt élet is lehet. Itt, a Földön, a saját bőrünkben. De az ezotéria nem más, mint saját gyártású isteneink magunk által való felruházása földöntúli hatalommal. Akár a hívő ember, akár a tudomány felől nézzük, ennek csak kudarc lehet a vége. A hívő embert a Biblia tiltja el többször és igen határozottan mindenféle ezoterikus eseménytől – többek között az első két parancsolattal –, valamint az ördögöt sem patásként ábrázolja, hanem „a megtévesztés atyjának” nevezi, akinek pont az a célja, hogy tévútra vigye az emberiséget, vagy konkrétan lebontva: az egyén gondolkodását és érzelemvilágát. A tudomány pedig okkal kéri számon az ezotérián az egzaktságot, a mérhetőséget és a hatásmechanizmusok tisztázását. Nem csoda e közös ezotériaellenes álláspont: a világot leíró és megismerő tudomány csak az egységes természeti törvényeket is eredményező egyistenhit következtében jöhetett létre, az ezotéria azonban homályos működési elveivel újra a varázslást hozza el közénk. A varázslás pedig rítusokban, nem törvényszerűségekben érzi jól magát. A hit és a tudomány egyaránt arra figyelmeztet, hogy az ezotériás praktikákat vagy technikákat alkalmazók életében előbb-utóbb felerősödnek és egészen drámaivá növekedhetnek a bajok, kezelésüknek viszont köze sem lehet az ezotériához. De mondhatom másképp is: az ezotéria nem a gyógyszer, hanem maga a kór.

Tudom, mert én is megkaptam. Csak úgy átfutottam horoszkópokat. Kvázi poénból, magamnak is bebeszélt komolytalansággal, de e régi, alkalmi és felszínes érdeklődés azonnal megkapaszkodott belül, és a „milyen jegyben született” szempont sokáig önkéntelenül és leállíthatatlanul felugró kis pop-up tábla lett lelki szemem képernyőjén, ha másokkal találkoztam. Csak akkor törlődött a reflex, miután az életem egy pontján teljesen újrabootoltam az agyamat. És jó, hogy megtettem, mert ha úgy maradok, talán elmentem volna a társam mellett – aki egy teljesen „ellentétes” csillagjegyben született.

A természet sok gyógyírt ad, de a természetfölötti nem a mi természetünk része. Kihajolni veszélyes!

 

« előző rész || következő rész »

 

Tari Annamária

Pszichoterapeuta, pszichoanalitikus kandidátus

Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, majd az ELTE pszichológia szakán végzett. Klinikai szakpszichológusi és pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Fiatalkori álmát váltotta valóra akkor, amikor pszichológusként kezdett dolgozni, és szakterületének a pszichoanalízist választotta. A nagyközönség először az MTV Repeta című magazinműsorában ismerhette meg mint tanácsadót. Majd a közszolgálati televízióknak, a VIVA zenecsatornának, az RTL-nek és a Magyar Rádiónak köszönhetően nevét határon innen és túl sokan megismerhették. Rendszeresen publikál. Első könyve 2003-ban jelent meg Intim szféra címmel, melyben a 17–25 éves korosztály problematikájával foglalkozik. Tavaly látott napvilágot a Sejtem című kötet, melyben a rákos betegek pszichés problémáinak kezeléséről olvashatunk. Számos publikációját olvashatjuk weboldalán, a www.tariannamaria.hun. Egyebek mellett olyan témákról: mint például a munkaalkoholizmus, a blogolás vagy éppen az étkezési zavarok. Tari Annamária a pszichoterápia mellett kommunikációs és médiatréningekkel és oktatással is foglalkozik.

Horváth Gergely

Rádiós műsorvezető, író

1972-ben született Budapesten.
A Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd az ELTE BTK történelem szakán folytatta tanulmányait. 1995-ben kerül a Magyar Rádió Petőfi adójához, ahol olyan műsorok készítésében vett részt, mint például a Reggeli Csúcs, Moziklub, Egy férfi, egy nő. 2007-ben az Európa kiadó gondozásában jelent meg első regénye, A szív útjai.

Jelenleg az MR2 Petőfi rádióban mixeli a popot a kultúrával.

Üzenj a szerzőknek