Csipesz a Duna-parton

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Jóvátesszük a lakásban töltött órákat

A hétvégéken próbáljuk jóvátenni Csipesznek a héten lakásban tölött órákat, mert, hogy őszinte legyek, kutyát lakásban tartani egy kicsikét önző dolog, pláne egy vizslát. Csipesz nagyon jó természetű darab, mert nincsen reggel hatkor vonyítás meg ajtókaparászás – ő mindig kivárja a sorát, ha kell, akkor akár délig is úgy tesz, mintha aludni lenne kedve, csak a szeme árulja el, hogy legszívesebben már kimenne szaladgálni. Nem is szeretem kihasználni határtalan türelmét, és hétvégén mindig próbálom kiadós sétával, futkározással, nyáron fürdőzéssel meghálálni neki ezt az áldott jó természetét.

Toporzékol, mint egy kisgyerek

Persze ő, mintha tudná, hogy hétvége van, teljes extázisban várja az indulást, és amikor elkezdem felhúzni a cipőmet, akkor megáll előttem, dobbant, vakkantgat, majd mint egy türelmetlen kisgyerek, elkezd mellső lábaival toporzékolni. Kugli cicának gyorsan odaadom a reggelijét, mert ő – a másik türelmes kis társam – a reggeli órákat a tálja mellett üldögélve tölti, néha egyet nyávogva várja, hogy rá kerüljön a sor, ugyanis Csipesz éjszaka rájár a táljára, amely így rendre kiürül reggelre. Éjjelente csak annyit hallok, hogy Csipesz lelkesen ropogtatja a szárazeledelt, majd lefetyel rá egy jó adag vizet, és visszatér a foteljébe aludni. Éjszakai zugevő lett, nincs mit tenni.

Gödre indulunk, ahová mehetnénk akár biciklivel is, de azt hiszem, az talán Csipesznek is sok lenne, úgyhogy inkább maradunk a kényelmes autós változatnál, így hamarabb elérünk a célállomáshoz, és ott aztán addig sétálgatunk, ameddig csak kedvünk tartja. Gödre hétvégén hamar ki lehet érni a belvárosból, mert nincsenek dugók, főleg nyáron, valószínűleg a szép időben sokan elmennek vidékre vagy a Balatonra, így körülbelül 40 perc alatt kiérünk most is. Lekanyarodunk a főútról, és leparkolunk a Duna Csárda parkolójában, hogy onnan induljunk útnak. Ahogy lelassul az autó, Csipesz úgy lesz egyre izgatottabb, hogy ezen a napon merre lesz a séta. Szeret új helyeket felfedezni, mert ilyenkor biztos más szagokat érez, sokkal izgalmasabb, mint a hétköznapi sablonséták, bár akkor is próbálok vele kicsit más köröket megtenni – már csak saját szórakoztatásom kedvéért is.

Kiszállunk a kocsiból, és irány a töltés. Ez egy nagyon jó kis sétálós hely, sőt, ha az ember veszi a fáradságot, és felszereli a bringákat a kocsi tetejére, akkor itt jókat lehet tekerni, mert van bicikliút végig a Duna-parton, és sík a terep, tehát nem túl megerőltető. Sajnos mi nem hoztuk a bicajokat, de a séta is jólesik. A töltésen végig lehet menni, az egyik oldalon családi házak, a másik oldalon strand. Olyan érzése van az embernek, hogy egy üdülőövezetben van, mert emberek strandolnak, napoznak, a kertekben füvet nyírnak, bográcsban főznek. Biztos sok ember csak a hétvégét tölti itt, de ahogy sétálgatunk az utcákon, úgy látjuk, hogy nagyon sok az állandó lakos. Nagyon jó lehet ilyen közel lakni a Dunához!

Itt rengeteg a „dobálós” fa!

Ahogy vége a töltésnek, a bicikli- és a gyalogosút is elkezd kanyarogni a parton, és vannak helyek, ahol le is lehet menni közvetlenül a vízhez. Egy ilyen kis ösvényen mi is elindulunk a folyóhoz, hogy Csipesz be tudjon menni úszni egyet. Nagyon romantikus kis zugokat lehet találni – vízbe nyúló fákkal, homokpaddal és rengeteg „dobálós” fával!

Csipesz, ül! – mondom neki, mire ő figyel, minden porcikájával, mert ezt a játékot nagyon szereti. Megmutatom neki a fát, és leültetem. Minden izma megfeszül az izgalomtól, mert tudja, hogy most végig kell néznie, ahogy a „zsákmány” berepül a vízbe, és ő csak akkor szaladhat utána, ha azt mondom „keresd!”. Bedobom a fadarabot, nem nagyon messzire, mert mindig félek kicsikét, hogy a nagy sodrásban nehogy megfulladjon az okos kis kutyám, de persze ez csak amolyan emberi aggodalom, mert természetesen nem fog belefulladni, annál ő sokkal, de sokkal ügyesebb.

Vezényszóra kirobban a kutya egy ültő helyéből, mintha bekapcsolna a turbómotor, és ameddig leér a lába, szökdécsel a vízben, aztán ahogy elfogy a lába alól a talaj, elkezd úszni. Prüszköl a vízben, de nem csapkod a lábával, mert azt ösztönösen tudja, hogy ha csapkod, akkor az hangos, ráadásul a víz hullámai azonnal elüldözik a vadat, ami jelen esetben ugyan egy fadarab, de ez tulajdonképpen lényegtelen, mert a küldetése akkor is az, hogy megszerezze és büszkén visszahozza nekem. Mindig meglepődöm, mennyire okosak a kutyák, ugyanis a sodrás elkezdte vinni a fadarabot, amit a kutya már messziről észlelt, és úgy úszott befelé, hogy mire egy magasságba ér a fával, az pontosan a szájához érkezzen. Megvan! Kihozza, leül velem szemben, és csak azután rázza meg magát, miután elveszem tőle, és megdicsérem. Ezt eljátsszuk párszor, aztán még sétálunk egyet a környéken, és lassan visszakanyarodunk kiindulópontunk felé, mert mai ebédünket a Duna Csárdában fogjuk elfogyasztani.

Csipesz is szereti a halat

A körülbelül másfél órás séta után jólesik leülni. Azt hiszem, nem is kérdéses senkinek a fogadtatás, hiszen a csárda alkalmazottjai hozzá vannak szokva a kutyás vendégekhez, mert itt tényleg sokan mozognak kutyákkal. Szóval nem kell sokat várni, hogy megérkezzen egy tál friss víz Csipesznek. Sok a kisgyerek, meg jó pár kutya is van Csipeszen kívül, úgyhogy inkább nem engedtük szabadon, mert nem akartuk, hogy a gyerekek esetleg megijedjenek tőle, vagy elkezdjen randalírozni a többi kutyával. Amúgy is jól elfáradt a vízi játékban, úgyhogy egészen addig nyugdotan heverészett a lábunknál, amíg meg nem érkezett az ebédünk, mert azt rögtön kiszagolta, és azon nyomban feltöltődött energiával.
Az étlapon a magyar ételek széles kínálata megtalálható, de nekem nyáron a szabadban az első gondolatom mindig a hekk – vagy bármilyen más rántott hal – kovászos uborkával, úgyhogy én ma is ezt választottam. Azt gondolom, nem kell mondanom, hogy Csipesz is szereti a halat, de hát mi az, amit nem szeret… Egyébként van ilyen. Bár mindenevő, mert még a maradék ecetes salátámat is megeszi, ha azt látja, hogy én is azt ettem, de a répát és a paradicsomot mindig otthagyja. Azt se nyersen, se megfőzve nem hajlandó lenyelni, és ha véletlenül belekerül a szájába, akkor gondosan kiköpi. Neki is megvan a sajátos ízlése.

Hogy adtam-e neki a halból?

Könnyű kérdés.

Persze!

Olyan jól sikerült a mai séta, hogy mint egy jó gyerek, az úton hazafelé Csipesz végig aludt a hátsó ülésen – talán még horkolt is…