A hagyomány szerint Spárta legendás királya, Lükurgosz hozta létre a városállam alkotmányát a Kr. e. 8. században, amely hosszú évszázadokra meghatározta a polisz által vallott erkölcsi és politikai elveket: a spártaiak számára a legfontosabb az állam szolgálata volt, a férfiaktól elvárták, hogy minél lojálisabb és ütőképesebb harcossá váljanak, a nők elsődleges feladata pedig az erre alkalmas, életerős utódok világrahozatala volt. A fiúgyerekeket hétéves koruktól átadták az államnak nevelésre – erről egy korábbi cikkünkben részletesen írtunk –, ami ugyan a lányokat nem illette meg, de őket is szigorú testedzéssel készítették fel leendő „feladatukra” a spártaiak.
Fiúruhában várták férjüket a nászéjszakán
A lányok és fiatal nők órákat töltöttek a szabadban, ahol futottak, birkóztak, gerelyt hajítottak, lovagoltak, izomzatukat erősítették, Plutarkhosz szerint ők is részt vettek a nyilvános versenyeken, erőpróbákon, vadászatokon, melyeken bizonyítaniuk kellett rátermettségüket és testi erejüket. Azonban nem csak testi értelemben, szellemi téren is fontosnak tartották számukra a megfelelő képzettséget – úgy gondolták ugyanis, hogy egy művelt, intellektuálisan érett nő tudja csak igazán elcsábítani a férfiakat, majd megfelelő társként állni mellettük: a lányokat megtanították énekelni, hangszeren játszani, verset költeni, beavatták őket a politika és a retorika rejtelmeibe. A lánykórusok kifejezetten népszerűnek számítottak Spártában, az állami ünnepélyek és a templomavatók fényét gyakran emelték performanszaikkal.
Míg más görög városállamokban a lányokat 13–14 éves korukban férjhez adták, Spártában egészen 18–20 éves korukig, formális nevelésük-oktatásuk végeztéig vártak a házasodással – a férfiak még ennél is jóval később álltak oltár elé, ugyanis egészen 30 éves korukig kaszárnyákban laktak, a korabeli felfogás szerint csak ezután váltak elég éretté ahhoz, hogy megnősüljenek és családot alapítsanak. A vőlegény kiválasztása érdekes módon, gyakran teljesen véletlenszerűen történt: egy elsötétített szobában találkoztak egymással a házasulandó férfiak és nők.
Az esküvő hagyományosan szimbolikus leányrablással ért véget: a férj az új otthonába vitette újdonsült házastársát, akit ezután a női szolgálók felkészítettek a nászéjszakára – levágták a haját, férfiruhába öltöztették, majd a sötét hálószobába kísérték, ahol türelmetlenül várta a férj felbukkanását és a házasélet első nagy pillanatát. A történészek szerint erre azért volt szükség, hogy a férfi – aki addig leginkább csupán katonatársai társaságát élvezhette – otthonosabban érezhesse magát és kevésbé szorongjon, amikor első ízben érintkezik közelebbről egy asszonnyal. A felek egyébként – a férj katonai szolgálata okán – viszonylag kevés időt töltöttek együtt a mindennapokban, a legtöbb esetben nem is aludtak együtt, a férfiak inkább csak hazalátogattak a katonai táborból, hogy néhány kellemes órát töltsenek hitvesük társaságában.
Élvezték a szexet és sok szabadidejük volt
A spártai nők más poliszokban élő társaikhoz képest rengeteg szabadidővel rendelkeztek, a házimunka ugyanis a helóták feladatának számított, ugyanakkor fentebb említett legfőbb kötelességük, vagyis a gyerekek világrahozatala és a „harcos anyaság” alól nem bújhattak ki – utóbbi része volt az is, hogy bátorítsák harcba induló férjeiket, fiaikat, hőstetteikre emlékezzenek és emlékeztessenek másokat. Nem csak a bátrak dicsőítése, a gyáva férfiak megszégyenítése is az ő feladatuknak számított, sőt, a legenda szerint a megfutamodókat, akik szégyent hoztak családjukra, olykor személyesen tették el láb alól.
Szabadidejüket a sportolás, a közös éneklések, táncok és más művészetek élvezete mellett az asszonyok gyakran italozással, dorbélozással ütötték el, a „tréningnek” köszönhetően férjüket is simán az asztal alá tudták inni. Az anyaságot kötelességnek, a szexet azonban élvezeti forrásnak tekintették a spártaiak, és a nők számára ugyanúgy elnézték a házasságon kívüli, kizárólag örömszerzés célját szolgáló viszonyokat, mint a férfiak esetében (ebbe az azonos neműek közötti testi szerelem is beletartozott mindkét nemnél).
Szintén különlegesnek számított, hogy a polgárjoggal rendelkező spártai nők – abban az esetben, ha nem volt fiú örökös – földet is örökölhettek, a birtok azonban végül férjükre, majd elsőszülött utódjukra szállt. Mivel a férfiak idejük nagy részében a katonáskodással voltak elfoglalva, vagy éppen háború miatt távol jártak otthonuktól, a ház és a birtok ügyeinek intézését is a nők végezték, ők vezették a könyvelést és látták el a gazdasági teendőket, ami kiadós oktatásuknak köszönhetően nem jelentett számukra problémát. Ugyan a spártai nőket nem illette meg szavazati jog, a történetírók beszámolója szerint gyakran beleszóltak – többé vagy kevésbé nyíltan – a várost érintő politikai vitákba, éles nyelvvel és tekervényes észjárással befolyásolva a férfiakat döntéseikben.
Csak a szabad, spártai polgárokat illeték meg ezek a jogok
A spártai nők – a filmekben látottakkal ellentétben – kifejezetten egyszerűen öltözködtek, ruhatáruk alapját a gyapjúból készült, varrás nélküli peplosz, egy négyszögletű szövet adta, amelyet a felső szélével visszahajtva és feltűzve viseltek, Spártában más városállamokhoz képest a hölgyek peplosza viszonylag lengének és rövidnek számított, mindössze a térdükig ért, vagy még addig sem. A hajadon lányok hosszú hajat, a házas asszonyok – mint említettük – rövidre nyírt frizurát viseltek, arcukat olykor fátyollal takarták el, nyakláncot és karkötőt viseltek (ugyan Lükurgosz törvényei tiltották az arany és ezüst ékszereket, később feloldották ezt a tilalmat), parfümöt és különböző kenőcsöket, arckrémeket is szívesen használtak.
Érdemes végezetül megemlíteni, hogy természetesen csupán a női lakosság egy bizonyos része, a polgárjoggal rendelkező hölgyek élvezhették a fentebb vázolt kiváltságokat: a meghódított, helóta-, illetve rabszolgasorba kényszerített családok nőtagjai leginkább a háztartási teendők ellátására voltak kötelezve, ellenben szabadon házasodhattak és szülhettek utódokat, más városállamokkal ellentétben ugyanis a spártaiak elsősorban nem rabszolga-kereskedelem, hanem természetes „szaporítás” útján igyekeztek növelni a helóta lakosság létszámát.
