oktatás természettudomány

Vajon mi az, amitől érdekes lesz egy kémiaóra? Mernek-e a lányok kutatói pályáról álmodozni, vagy a tudomány a férfiak játszótere maradt? Hogyan lehetne növelni a természettudományok megbecsültségét? Milyen a nők helyzete a tudományos életben? A Természettudományos Oktatásért Szabó Szabolcs Emlékére Közhasznú Alapítvány (Sz2A) által szervezett kerekasztal-beszélgetésen többek között ezekről a témákról is szó volt. A Dívány a fenti panelbeszélgetés két résztvevőjével, Németh Szilvia oktatáskutató, a T-Tudok Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ ügyvezetője és Szalay Luca egyetemi adjunktus, az ELTE TTK Kémia Intézetének szakmódszertan-oktatója segítségével járta körbe a témát.

Lélegeztetőgépen a kémia

Kémiát az általános iskola hetedik osztályától tanulnak a gyerekek. Középiskolában sokan már a hátuk közepére sem kívánják az egyébként érdekes tantárgyat. Mi történik velük útközben?

Németh Szilvia: Az általános iskola megkerülhetetlen, mert többnyire ott veszítik el az érdeklődésüket a gyerekek. Erre épül rá a középiskolai tananyag rendkívül alacsony óraszámban, nagy tananyagmennyiséggel.

Szalay Luca: Ráadásul azoknak az iskoláknak a jó része, amelyekben még van önálló kémiatanítás, eleve 6–8 osztályos gimnáziumok. Többségükben innen kerülnek ki azok a gyerekek, akik aztán emelt szinten érettségiznek kémiából vagy más természettudományos tárgyból. Jellemzően orvosi egyetemre készülnek, s vannak pár ezren minden évben. Vegyész- vagy vegyészmérnökképzésre már kevesebben jelentkeznek, de számukra is szükséges az emelt szintű kémiaérettségi. Ez a két csoport tartja lélegeztetőgépen a magyar kémiatanítást.

Nem lehet elég korán felkelteni a természettudományos érdeklődést?

N. Sz.: Már az alsó tagozatos élmények nagymértékben meghatározzák a természettudományokhoz való hozzáállást. Sőt az óvodában is komoly szerepe van az attitűdformálásnak, s már itt kiütközhetnek a nemek közti különbségek is. 

Sz. L.: Szerencsére azért jönnek lányok kémiára, s nekik általában véve jobbak a tanulmányi eredményeik is. Ők esetenként szabálykövetőbbek, kötelességtudóbbak, szorgalmasabbak, és hamarabb is érnek a fiúknál, ezért nagy arányban megállják a helyüket a kémiára épülő szakokon. A sok fizikát és matekot igénylő műszaki tudományok, illetve a technológia területén (azaz például a Műegyetemen) viszont még mindig nagy többségben vannak a fiúk. Nem tudom, hogy ez mintakövetés-e, vagy pedig belenevelt ellenérzés a lányokba, esetleg mindkét tényező befolyásolja a pályaválasztásukat.

N. Sz.: A PISA-méréseket tekintve tudjuk, hogy a szövegértésben a lányok szignifikánsan sokkal jobbak, matematikában pedig a fiúk. A háttérkérdőívek adataiból kiderül, hogy Magyarországon azok közül, akik el tudják képzelni magukat természettudományos pályán, csak 35 százalékos a lányok aránya, míg nemzetközi viszonylatban ez az arány nagyjából 50 százalékos. Elkezdtük vizsgálni, ez miért lehet így. Azt látjuk, hogy nagymértékben összefügg a tanulási motivációval és az önbizalommal. Minél inkább elhiszi valaki magáról, hogy képes megoldani például egy matematikai feladatot, vagy hozzá mer nyúlni egy természettudományos probléma megoldásához, annál inkább el tudja képzelni azt, hogy ő ilyen szakmát válasszon.

A nemek közötti különbség áthidalása

Mennyit számít a tanár lelkesedése, értékítélete?

N. Sz.: Ebben rendkívül nagy szerepet játszik a tanári értékelés. Ha egy pedagógus szisztematikusan felülértékel valakit, az illető általában beteljesíti azt a várakozást (ez a Pygmalion-effektus). Tehát ha egy osztályzatot pozitívan tolunk felfelé, akkor az illető mérhető tudása és tesztpontszáma is felfelé kezd ívelni. Akit viszont szisztematikusan alulértékelünk, az egy nem kívánt eredményt fog hozni (ez a Gólem-hatás). Mindez sajnos nagyon nagymértékben kapcsolódik a családi háttérhez is. Egy szabálykövető, környezetébe belesimuló lány felfelé tudja emelni a pedagógus értékelését, míg egy inkább konfliktusos, saját véleményét jobban hangoztató fiú esetében az lefelé tendál. Számít az is, bevándorló családból érkezik-e a tanuló, hátrányos helyzetű gyerek-e. Azaz a pedagógusok messze nem csak a diák tudását értékelik, ezért ebben nagy fokú tudatosságra lenne szükség részükről. Az értékelési gyakorlatot ugyanis lehet fejleszteni, így pedig magát az oktatást is jobbá tehetnénk. Nem is beszélve arról, hogy a lányok is inkább el mernék képzelni magukat a tudományos pályán. 

Miért kéne fiús és lányos szakokat, tantárgyakat kijelölni?

N. Sz.: Még egy dolgot szeretnék kiemelni, ami nagyon fontos. A fiúk gyengébb szövegértése abból is származhat, hogy őket gyakran már kiskoruktól eleve a technikai pályák felé próbálja meg a család és a pedagógus is orientálni. A fiúknak mások az olvasási szokásaik, sokkal inkább technikai jellegű vagy rövid szövegeket olvasnak, videójátékokat játszanak, ami miatt szintén más jellegű szövegek kerülnek eléjük. Mindez befolyásolja, hogy a fiúk egy rétegét eleve a természettudomány meg az MTMI-szakok (matematikai, természettudományos, műszaki vagy informatikai) irányába tolja a saját tapasztalat, a családi minta is. Miközben, ha a fiúk szövegértésén javítanánk, akkor számukra is sokkal több pályaválasztási lehetőség nyílna. Ez a lányoknál a nemzetközi kutatásokban is nagyon érdekesen mutatkozik meg. Például Finnországban a lányoknak a matematikai és természettudományos eredményei sokkal jobbak. Tehát ott nincs ilyen nagy különbség a nemek között, mégsem tükröződik ez tömegesen a pályaválasztásukban, vagyis ott sincs több nő az MTMI-szakokon. Elég sokan vizsgálják, hogy miért van így, és mindenhol a szövegértés a válasz. Még mindig jobban megéri a nőknek olyan szakmát választani, akár anyagi szempontból is, ami nemcsak hogy elfogadottabb a nő számára, hanem komfortosabb, jobban ki tudja használni a szövegértési előnyét. Tehát nem csak Magyarország esetében kérdés, hogy hogyan lehet a fiúk szövegértésén javítani, és a lányok magabiztosságát növelni a természettudományok terén. Szerintem, akikkel Luca találkozik, azok, akiket sikerül a rendszernek megtartani, akik tényleg végig tudnak menni az úton. Különböző gimnáziumokba kerülnek, emelt szintű vizsgát tesznek kémiából. Ám az összes kutatás inkább azokról szól, akik tehetségesek lennének, csak más pályát választanak, vagy kihullanak az oktatásból. Esetleg nem is jutnak el oda, hogy egyáltalán eszükbe jusson választani MTMI-szakot, miközben bizonyára közülük is sokan abszolút lehetségesek lennének. A szövegértés a kulcs. Természettudományos szövegek olvasásával alsó és felső tagozatban például nagyon szépen lehetne kompenzálni a fiúk lemaradását, meg a lányok érdeklődését is jobban fel lehetne kelteni.

A lányok együttműködőbbek, a fiúk szeretik a versengést?

Sz. L.: Abszolút egyetértek, és pártolom a természettudományos szövegek olvasását már kicsi korban is. Szoktunk járni hallgatókkal iskolákba hospitálni, és azt látjuk, hogy a tanító nénik között a természettudományos szakirányt végzettek könnyebben választanak olyan mesét, ami összefügg mondjuk, a biológiával, fizikával, kémiával. Ilyen például egy aranyos történet az esőcseppről. Ha ezt játékosan, aktívan feldolgozzák, azzal növelhetik az ilyen irányú gyermeki érdeklődést. A nemek közti eltérésekhez szeretném hozzáfűzni, hogy a kutatások szerint a lányok többsége inkább a kooperatív feladatokat kedveli (amikor együtt kell dolgozni egy közös cél érdekében), a fiúk pedig inkább a kompetitíveket (ahol versenyezni lehet). Az informatikus fiam egy nagy multicégnél dolgozik, ahol a programozóknak tényleg csak körülbelül 10 százaléka nő. Viszont a menedzsmentbe ennél nagyobb (a hétköznapi tapasztalatok alapján végzett durva becslés szerint mintegy 20-30 százalékos) arányban kerülnek be. Szerinte azért, mert a lányok jobban igénylik az ember-ember kontaktust, a közvetlen személyes kapcsolatokat. Így ha van választási lehetőségük a középmenedzseri pozíció és a programozás között, akkor ők gyakrabban választják az előbbit.

N. Sz.: Egy friss kutatásban összehasonlították a lányok és a fiúk viselkedésmintázatait különböző helyzetekben. Ugyanez derült ki: a kooperatív, csoportos problémamegoldás a lányok esetében kiemelkedő, ők az empátiával hozzák ezt összefüggésbe. Az érzelmi intelligencia inkább a lányok erőssége, a fiúk pedig az egyéni problémamegoldásban jeleskednek. Esetükben a kommunikációs kompetenciák nagy általánosságban alacsonyabbak, ami az eltérő tanulási stratégiákból és a szocializációból adódik. Azt persze azért hangsúlyozni kell, hogy ez nem minden férfira és nőre igaz, a kutatások eredményeiben csoportszinten azonban látszik.

A kellő mértékű agresszió és a pedagógusfizetések

Létezik üvegplafon? Gyakran előfordul, hogy nagyon nagy pályázatokat már nem tudnak elnyerni a nők, bizonyos mennyiségű pénzt már nem bíznak rájuk, és egyes pozíciókat egyenesen lehetetlen elérniük?

Sz. L.: A fiam úgy látja, hogy ennek nem feltétlenül az az oka, hogy a férfiakban ellenállás van ezzel szemben. Inkább úgy véli, hogy a menedzser típusú nőkből hiányzik a kellő mennyiségű és folyamatosan jelen lévő (akár jó értelemben vett) agresszió, ami a „top” pozícióba való eljutáshoz és annak megtartásához gyakran szükséges. Nem arra vannak szocializálva, hogy amit akarnak, azt mindenáron elérjék. Itt az intézetben pedig azt mondta az általam szúrópróbaszerűen megkérdezett három fiatal női kutató, hogy a karrierjük során nemigen tapasztaltak hátrányos megkülönböztetést. Mindnyájan megegyeztünk abban, hogy diákkorunkban se hallottuk a tanárunktól, hogy a női mivoltunk miatt ne lennénk alkalmasak az általunk választott pályára. Egyikük említette, hogy vele azért előfordult az, hogy úgy érzékelte, mintha nem vették volna annyira komolyan amiatt, hogy nő. A másik kolléganő pedig a gyerekvállalást hozta fel példaként arra, hogy ez ugyan hatalmas örömforrás, de a karrierje szempontjából nyilván egy csomó megoldandó problémát jelent. Amíg otthon vagyunk a gyerekeinkkel, megtorpan a karrierünk. Emiatt a nők az akadémiai doktori címet átlagosan később nyerik el, mint a férfiak. Viszont a minap láttam egy statisztikát, ami szerint a női nagydoktorok most már általában rövidebb idő alatt lesznek akadémikusok, mint a férfiak. Elmondható, hogy az utóbbi években határozott törekvés tapasztalható a Magyar Tudományos Akadémia vezetése részéről a női akadémikusok arányának emelésére. (Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bárki is érdemtelenül lenne az MTA rendes tagja.)

N. Sz.: Igen, csak a nők aránya az ilyen pozíciókban még mindig nagyon alacsony. A különbség sajnos a felső vezetők és a tudomány területén mozgók között is óriási a férfiak javára. Egyfajta rejtett tanterv működik a köznevelésben mind a mai napig, aminek egyik része az alul- és felülértékelés. A másik az, hogy a köznevelés a nők által dominált, mégis azt a képet sugallja, hogy a lányoknak a tudományos pályán nincs helye. Ez a nézet még mindig erősen tartja magát. A tanárképzésnek lenne rendkívüli szerepe, reflektálnia kellene a társadalmi változásokra. Ez pedig befolyásolhatná a nők tudományos életben betöltött szerepét – legyen szó akadémiai tagságról vagy szervezetek vezetéséről. Sokkal több akadállyal szembesül egy nő, mint egy férfi, és ezek közül csak az egyik a gyermekvállalás. A barátságtalan akadémiai légkör éppúgy tényező, mint a munka és a magánélet közötti egyensúlytalanság, a korlátozott nemzetközi kutatói karrier, vagy a tudományos láthatóság, elismertség hiánya.

Miért szinte csak nők választják a pedagógusi pályát?

Sz. L.: Tudjuk, hogy a tanári pálya nagyon nagy arányban elnőiesedett. A természettudomány szakos tanárok között is többségében vannak a nők, és mint ilyenek, ők szerepmintát is főként a lányoknak adnak. Mindez talán abból adódik, hogy a pályaválasztáskor természetesen az anyagi megfontolások is fontosak. A család könnyebben viseli, ha egy lány tanárnak megy, mert abban bíznak, hogy majd a férje eltartja, a szünetekben meg otthon lehet a gyerekekkel. Ez a sztereotípia a mai napig tartja magát. Pályaválasztásnál egy nőnek alaposan el kell gondolkodnia, hogy fog tudni mondjuk, egyedül megélni a fizetéséből. Miközben az elvégzendő munka mennyisége – a közhiedelemmel ellentétben – hatalmas. A mostani fizetés és a pedagógus-életpályamodell pedig nem alkalmas arra, hogy kezdő fiatalokat inspiráljon.

N. Sz: Így hát csökken a pályakezdők száma. Minden mérés szerint sokkal kevesebben szereznek tanár szakos diplomát, mint ahányan nyugdíjba mennek. Ráadásul a pályakezdő fiatalok közül sokan nem maradnak a pályán, és ez szerintem egy nagyon súlyos probléma. 

Sz. L.: Az ELTE-n most diplomázó 11 kémiatanár-jelölt, akik az én idén júniusban végző szemináriumi csoportomban vannak, érdekes mintázatot mutat. Már eleve csak körülbelül a felük akar közoktatásban dolgozni. Ami persze nem jelenti azt, hogy ők ott lesznek majd évek múlva is. A másik felük inkább a magánszférában próbál érvényesülni. Vérzik az ember szíve, mert ezek a fiatalok annyira jól képzettek, és igazán szeretnének tanítani, inspirálóan hatni a diákokra. De ebből a kezdő fizetésből, amelyet nemrég föl kellett emelni a szakmunkás-bérminimumra, nemhogy egy értelmiségi létet, de például itt, Pesten semmilyet nem lehet megoldani.

A lelkesedés fenntartása és a felvételi pontszámok

Miért különösen mostoha a természettudományi tanári pálya?

N. Sz.: Elsősorban nem a szaktanárok lelkesedését hiányolom, mert szerintem aki pályán marad, és minden gátló tényező ellenére napi szinten műveli azt, az még ilyen körülmények között is lelkes próbál maradni, amennyire csak tud. De ha a természettudományok kerülnek szóba, sokszor az alsó tagozatos tanítókból hiányzik az ez irányú magabiztosság és a lelkesedés, így viszont nehéz hitelesen közvetíteni a gyerekek felé, hogy a világot megismerni jó dolog, s hogy ez az egész témakör milyen hallatlanul izgalmas. Azonban, ha sikerül tényleg élményközelivé varázsolni ezeket a dolgokat, és hagyni, hogy a gyerekek tevékenykedve, saját maguk jöhessenek rá megoldásokra, akkor sokkal-sokkal tovább kitart a kiskori lelkesedésük. Ha pedig ezt felső tagozaton egy megfelelő szaktanári munkával még meg is támogatjuk, akkor hatványozottan jobb eredményeket lehet elérni.

Sz. L.: A tanítóképzésre az utóbbi évtizedekben sajnos nagyon alacsony felvételi pontszámmal is be lehetett kerülni. Csapó Benő Prima Primissima-díjas neveléstudományi kutató, egyetemi tanár mutatta be egyszer, hogy mennyivel nehezebb bejutni az állatorvosi egyetemre, mint a tanítói szakra. Ez azt jelenti, hogy sokkal jobban megválogatjuk azokat, akikre a házi kedvenceinket bízzuk, mint azokat, akikre a gyerekeinket és az unokáinkat… Amikor egyszer közös gyakorlatot tartottunk tanító és kémiatanár szakos hallgatóknak, mi lelkesen mutogattuk a kísérleteinket és az élményközpontú oktatást, ám a leendő tanítók hozzá sem mertek érni az egyszerű eszközökhöz és anyagokhoz. Azt vártuk volna, hogy megtudjuk tőlük, hogy hogyan, milyen fogalmakat használva lehet például elmagyarázni egy nagyon érdekes kísérletet elsőtől negyedik osztályig, de nem szólaltak meg. Lehet, hogy csak az ismeretlen közegben bátortalanodtak el, hiszen a saját szememmel láttam a Tanító- és Óvóképző Karon, hogy a természettudományos szakirányon tanulóknak van laborjuk, kísérleteznek, módszertanilag is képzik őket. Nagyon fontos lenne azonban, hogy majdan a saját tanítási gyakorlatukba is beépítsék a természettudományok iránti érdeklődés felkeltésére és fenntartására szolgáló tevékenységeket.