költözés város

Egészen 1953-ig Isle de Jean Charles közösségét csak hajón lehetett megközelíteni. Az indián település lakóit ez egyáltalán nem zavarta, semmi szükségük nem volt a külvilágra. Ebben az évben azonban megépült a lagúnák és csatornák, apró öblök és tavacskák szabdalta területet a szárazfölddel összekötő út. A külvilág visszavonhatatlanul megjelent Isle de Jean Charles életében, és a külvilágnak sajnos komoly szerepe volt abban, hogy a közösség elvesztette otthonát – és nem maradt más választása, csak a költözés. 

Kényes egyensúly borult föl

Az Amerikai Egyesült Államok Louisiana államának az a területe, ahol Isle de Jean Charles is található, a Mexikói öbölben fekszik, tulajdonképpen egy hatalmas lápvidék. A szárazföld, amelyet rengeteg lagúna és csatorna hálóz be, üledékes eredetű, mintegy 5000 évvel ezelőtt alakult ki. Régóta ismert jelenség, hogy ez az üledék háromévente nagyjából 2,5 centimétert süllyed.

Ennek köszönhetően a szárazföld aránya nagyjából azonos maradt. Legalábbis sokáig, amíg az emberi tevékenységek fel nem borították a kényes egyensúlyt.

Így lett élhetetlen a város környéke

Az egyik komoly gondot a Mississippi szabályozása, a duzzasztó- és védőgátak építése jelentette. Az 1920-as évektől kezdve ezek hatására egyre kevesebb alkalommal árasztotta el a környéket a folyó, így az egyensúly szempontjából roppant fontos hordalék nem jutott el a területre. Pedig az árvíz megszokott dolog volt a helyiek számára.

„Gyerekkoromban az áradás egyet jelentett a játékkal.

Beültünk a pirogue-ba (egy kenu-szerű csónak), és addig játszottunk, amíg az áradás el nem apadt. Ez olykor két napba is beletelt” – mondta Chris Brunet helyi lakos, aki Isle de Jean Charles-ban nőtt föl.

A másik – talán még jelentősebb – problémát a gáz- és olajvezetékek miatt ásott csatornák létesítése és kotrása okozta. Az ezeken a járatokon keresztül bejutó tengervíz ugyanis egyre nagyobb területeket árasztott el, átformálva a lápvidéket. A tenger betörése azonban nem csak a lápvidék csökkenését jelentette. Nőtt a közösség kitettsége a trópusi viharoknak és hurrikánoknak, amelyek a klímaváltozás hatására egyre gyakrabban és vadabban pusztítottak. A kemény időjárás önmagában nem jelentett problémát a helyieknek: az élet velejáróinak számított Brunet gyerekkorában.

„Mindig is voltak hurrikánok, ezekkel a kihívásokkal együtt nőttem föl”

– mondta. A lápvidék azonban sokkal jobban csökkenti a viharok erejét, mint az egybefüggő vízfelület, így a hurrikánok ereje is nőtt. Az 1998-as Georges hurrikántól kezdve minden évben hatalmas pusztítást végeztek a trópusi viharok.

Mint Louisianában sok más helyen, Isle de Jean Charles-ben is újjáépítették az otthonukat a helyiek, ám 2021-ben az Ida hurrikán ismét hatalmas pusztítást hozott. Nyomai még ma sem tűntek el teljesen.

A viharok, a lápvidék helyét egyre nagyobb területen átvevő nyílt tenger és a klímaváltozás hatására drasztikus tempóban emelkedő tengerszint – az elmúlt 100 évben 12,7-15,2 centiméterrel nagyobb mértékben, mint a 16-21 centiméteres globális átlag – együttesen azt eredményezték, hogy Louisiana állama az elmúlt néhány évtizedben évente 65-91 négyzetkilométernyi területet veszített el a tenger térnyerése és a parti erózió miatt – ez nagyjából akkora, mint Manhattan félszigete.

Elkerülhetetlenné vált a költözés

„Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb lett a föld és egyre több a víz. Apám azt mondta, hogy egy egyes kategóriájú vihar nem okozza a tenger kiáradását a szigetre. A sok mérföldnyi mocsár elnyeli az árhullámot, és nem éri el a szigetet. Most ez megváltozott” – mondta Brunet. Az indián közösség tagjai sokáig még reménykedtek, nem akarták elhagyni őseik földjét.

„Az egész történelmünk, az őseink – itt van eltemetve az egész népünk. Itt születtek a családtagjaink”

– mesélte Chantel Coverdelle, egy másik helyi. Kénytelenek voltak azonban belátni, hogy tulajdonképpen nincs választásuk. Akkor vált ez teljesen nyilvánvalóvá, amikor egy árvízvédelmi falat kezdtek el építeni 2022-ben a környék védelmére – a nyomvonal azonban Isle de Jean Charles-t elkerülte. „Úgy volt, hogy mi is benne leszünk, de a költségek miatt úgy döntöttek, hogy mégsem” – mondta Brunet. Az Egyesült Államok hadseregének mérnöki testülete így indokolta a döntést: „Amikor megvizsgáltuk, hogy Isle de Jean Charles-t is bevonjuk-e a védett területbe, arra jutottunk, hogy a nyomvonal kiterjesztésének és fenntartásának költségei a közösség körül sokkal magasabbak lettek volna, mint a megelőzhető károk.”

A város új, ám az otthon a régi maradt

Mindezek után nem csoda, hogy amikor az állam felajánlotta az indián közösségnek, hogy elköltözteti őket, a többség elfogadta – három család még ma is a folyamatosan csökkenő, keskeny félszigeten lakik. Az alkalmazkodás azonban nem ment könnyen.

„Nem érzem a víz szagát. Nem látom, nem érzem. Nagyon hiányzik”

– mondta Brunet új otthonának verandáján ülve, mintegy 64 kilométerre Isle de Jean Charles-tól, a szárazföld belsejében. Az új település azonban, amelyet a közösség tagjai „New Isle”-nak (Új sziget) neveznek, nagyon más, mint jól megszokott régi otthonuk, ahol felnőttek. „Meg kellett gyászolnom a költözést. El kellett hagynom az egyetlen helyet, amelyet valaha is otthonomnak tartottam. Az összetartozás érzését gyászolom” – mondta Brunet.

Az elkövetkező években, évtizedekben minden valószínűség szerint egyre megszokottabbá válnak majd az olyan történetek, mint Chris Bruneté és Isle de Jean Charles lakóié. A Világgazdasági Fórum adatai szerint ugyanis az évszázad végéig összesen 410 millió ember élete és lakóhelye kerülhet veszélybe a tengerek és óceánok szintjének emelkedése miatt. Márpedig az ilyenfajta költözés mindig nagy traumával jár, talán nem is lehet megszokni. Ahogy Brunet fogalmazott Isle de Jean Charles-ról:

„Mindig az otthonom lesz. Mindig ide fogok tartozni.”

A Mexikói-öböl környékén egy másik települést, Alvarado faluját is évről évre jobban fenyegeti az emelkedő tenger.