Kleopátra mindenkit megbabonázó szépsége csak legenda?

Kr. e. 48-ban Kleopátra fiatal öccse, Ptolemaiosz ellen vívott polgárháborút a trónért: a királynő Julius Caesar segítségét kérte a harchoz, akit – Cassius Dio római történetíró szerint – szépségével teljesen levett a lábáról, ezért beleegyezett, hogy elrendezi az egyiptomi viszonyokat. Azóta is ez a sztereotípia él mindenkiben Kleopátra kapcsán: a filmfeldolgozások (köztük a leghíresebb, Elizabeth Taylor főszereplésével készült 1963-as verzió) gyakran végzetes szépségű femme fatale-ként ábrázolják az uralkodót, aki egyetlen pillantásával térdeplő kiskutyává változtatja az őt ostromló férfiakat. A valóság azonban teljesen más képet mutat – írja a Discover cikke.

Kevés korabeli ábrázolás maradt fenn

A modern történészek úgy gondolják, leginkább a rómaiak lejárató hadjárata tehet róla, hogy Kleopátrát az utókor kegyetlen törtetőként ismeri, aki mérhetetlen szexuális vonzerejét kihasználva érte el, amit akart, és bájai segítségével maradt hatalmon. Hogy hogy nézhetett ki valójában az egyiptomi uralkodó, azt szinte lehetetlen rekonstruálni. Kleopátra holtteste ugyanis elveszett, az őt ábrázoló képek pedig az utókor szűrőjén keresztül, politikai és ideológiai torzítások mentén születtek. Az egyiptomi művészetben nem létezett a mai értelemben vett portré – magyarázza Robert Bianchi egyiptológus –, ezért saját korából fennmaradt Kleopátra-ábrázolás csupán az uralkodása idején készült pénzérméken és domborműveken látható.

Az érméken szereplő arcképek a királynőt göndör hajjal és a korszakban népszerű „dinnyefrizurával” ábrázolják, arcának jellegzetessége a horgas orr és az előreugró áll – nem éppen a hollywoodi nőideált testesíti meg. Azonban már itt utolérhető a torzítás, ugyanis az ezüstérmék – melyekkel Marcus Antonius katonáinak zsoldját fizették ki – egyik oldalán Antonius, a másikon Kleopátra arcképe látható, és jól látszik, hogy mindkettő erősen római stílusban készült. Az egyiptomi domborművek szintén torzítanak, csak másként: ezek az uralkodót istennőként, emberfeletti lényként jelenítik meg. A régészek találtak néhány hellén stílusú márvány mellszobrot is, melyek talán Kleopátrát ábrázolják: az érméken látható arcvonások ismerhetők fel rajtuk, bár az orr és az áll kevésbé eltúlzott – de mivel nem szerepel rajtuk név, nem lehetünk biztosak benne.

Még ha ezekből az ábrázolásokból össze is lehet rakni egy feltételezett Kleopátra-képet, akkor sem tudhatjuk, mennyire számított szépnek a korszak ideáljai szerint, és mit láthatott benne Caesar és Antonius. De vajon ez tényleg annyira fontos? – kérdezi Sally-Ann Ashton egyiptológus, aki szerint inkább uralkodói képességei és nem a külseje alapján kellene megítélnünk egy kétezer éve élt nagy hatalmú királynőt.

A királynő bőrszíne is kérdés

Nemcsak arcvonásai és szépsége, de még Kleopátra bőrszíne is többnyire rejtély a kutatók számára. Az uralkodónő a Nagy Sándor tábornokától, I. Ptolemaiosztól eredő Ptolemaiosz-dinasztia leszármazottja volt, ősei nem Egyiptomból, hanem Makedóniából származtak, emiatt a legtöbb tudós úgy gondolja, sokkal világosabb lehetett a bőre, mint az egyiptomiaknak, és a művészi ábrázolások nagy többségén is fehér bőrű, európai külsejű nőként jelenik meg. Mégsem ennyire tiszta a kép: míg Kleopátra édesapja, XII. Ptolemaiosz fáraó kiléte egyértelmű, édesanyja és nagyszülei személye máig viták tárgya, és az sem elvetendő érv, hogy Makedóniában és más hellén területeken sem kizárólag fehér bőrű emberek éltek.

A bőrszínkérdés olykor vitákat robbant ki, nemrég például azt kifogásolták egyesek, hogy a legújabb Kleopátra-filmben a fehér bőrű, izraeli Gal Gadot fogja alakítani a címszerepet. Egyébként nem új keletű gondolat, hogy az egyiptomi királynő talán színes bőrű volt – William Wetmore Story amerikai szobrász már a 19. század derekán készített Kleopátrát afrikai vonásokkal ábrázoló alkotást, mellyel a rabszolgaság eltörléséért küzdő politikai mozgalom iránti szimpátiáját kívánta kifejezni.

Rómában rossz volt a PR-ja

A Kleopátra hihetetlen csáberejéről szóló mendemondák jelentős részben Róma első császárától, Augustustól származnak, akinek bűnbakra volt szüksége, hogy megindokolhassa az Antonius ellen folytatott háborúját. Augustus (Octavianus) úgy állította be a történteket, mint egy ördögi asszony cselszövését, aki elcsábította Caesart és Antoniust, és saját hazájuk, a római nép ellen fordította őket, így kirobbantva a polgárháborúhoz vezető eseményeket. Lelkes híve, Propertius költő a meretrix regina, vagyis „szajha királynő” jelzőt aggatta az egyiptomi uralkodóra. A későbbi történetírók, mint a Kr. u. 2–3. században élt Cassius Dio ezekből a forrásokból táplálkozva írták le hihetetlen szépségű és csáberejű nőként Kleopátrát, aki adottságaival tökéletesen tisztában lévén azokat politikai céljai elérésében hasznosítja.

Plutarkhosz híres művében, a Párhuzamos életrajzokban azonban másként fogalmaz: „mondják, hogy Kleopatra szépsége önmagában nem volt felülmúlhatatlan, s nem is ezzel ejtette rabul bámulóit, hanem a vele való együttlét ellenállhatatlan varázslatot sugárzott, és egész lényében, meggyőző beszédmodorában, vonzó, ízléses viselkedésében volt valami ingerlő erő”. (Máthé Elek fordítása) Az életrajzíró szerint a királynő több nyelven is folyékonyan beszélt – míg elődei még ahhoz is lusták voltak, hogy alattvalóik nyelvét megtanulják –, és minden olyan területen otthonosan mozgott, amelyet egy (férfi) uralkodótól elvártak.

A mai tudósok egyetértenek Plutarkhosz szavaival: Sarah Pomeroy történész szerint Kleopátra nemcsak a diplomáciához értett remekül, hanem kiválóan lovagolt, vadászott és a hadi tudományban is helytállt. Ennek – és nem mitikus csáberejének – köszönhette, hogy képes volt felvenni a harcot Róma ellen, és sikeres uralkodóként kormányozta korának egyik legnagyobb birodalmát. A tény, hogy Augustusnak ennyire fontos volt a királynő rossz hírét kelteni, bizonyítja, hogy tartott Kleopátrától, aki komoly fenyegetést jelentett számára. Kleopátra karaktere örökre beleivódott a popkultúrába is, és biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben is számtalan formában kerül még a közönség elé alakja és története, legyen szó akár a legendákban, mendemondákban szereplő királynőről vagy a fennmaradt tények alapján rekonstruálható személyről.