Kristóf rátalált a zongoraversenyre, amit érdemes újra és újra meghallgatni. Rékát boldoggá tette, hogy egy filmadaptációnak végre sikerült bemutatnia Jane Austen humorát. Barbi egy kemény témákkal foglalkozó YouTube-csatornára talált rá. Zsófit pedig elgondolkodtatta a mopszlányaival töltött hét.
Rahmanyinov harmadik zongoraversenye
Csabai Kristóf
Annak ellenére, hogy a klasszikus zene világába mindig nagy lelkesedéssel ástam bele magam, és a műfajkedvelő és -rajongó bátyámnak és apámnak köszönhetően mindent is meghallgattunk, Rahmanyinov harmadik zongoraversenye kimaradt az életemből. Valami furcsa mágia vagy félreértés lehet ez, mert az orosz zeneszerző háromtételes, közel háromnegyed órás műve egészen zseniális, mióta rátaláltam (és bevallom, ez nem a héten történt), a képzeletbeli toplistáim csúcsára került (talán egy-két örök kedvencet nem megelőzve).
Nemcsak egyszerűen szép dallamokkal szolgál, de rendkívül izgalmas, fantáziadús és elképesztő ereje van. Tud halk és visszahúzódó lenni, tud dübörögni, néhol egyik pillanatról a másikra. Tud fájdalmas és egyben felszabadító, békés lenni. Felborzoló és megnyugtató. A zenekar (fúvósok, rezesek, vonósok, ütősök) és a zongora olykor szorosan együttműködnek, olykor pedig állandó hadban állnak, ez az ártatlan „civakodás” viszont újra és újra feloldásra talál.
Rahmanyinov darabja viszont amennyire zseniális, annyira nagy kihívás a zongoristáknak: a világ legnagyobb művészeit is próbára teszi. A 20. század egyik legnagyobb zongoristája, a lengyel származású Josef Hofmann például azt mondta, hogy egyszerűen nem neki való, ezért sosem játszotta el. Gary Graffman, az amerikai klasszikus zongorista azt mondta róla, hogy diákként tanulta meg, amikor még „túl fiatal volt ahhoz, hogy féljen”. De milyen a profik által félt és tisztelt zongoraverseny?
Nos, talán a hallgatóság számára is kihívás, hiszen nem elég csak hallgatni egy zenét, de be is kell fogadni, meg is kell hallani. Egy ilyen komoly darabnál ez különösen fontos, éppen ezért a Piano Concerto No. 3. olyan, amit nem lehet háttérzeneként, csupán egyszer meghallgatni: ötször is kevés, és valószínűleg csak akkor lehet átélni úgy igazán, ha egyszer élőben hallja az ember. Mindig újabb és újabb aspektusait lehet felismerni: az izgalmas taktusok szinte állandó meglepetésként mutatnak valami újat.
A héten legalább háromszor tettem műsorra egy este alatt, ezért is kerülhetett be a heti kedvenceink válogatásába. A műhöz még érdekesség, hogy Rahmanyinov idő szűkében nem tudott Oroszországban gyakorolni, így egy néma klaviatúrán játszott az USA-ba tartó útja alatt: persze 1909-ben a vezeték nélküli fülhallgató csakis a fejben létezett, de a zeneszerző zsenijének köszönhetően hatalmas siker lett a New York-i bemutató, ahol ő maga játszotta a szólót. A klasszikus zenénél természetesen az sem mindegy, hogy melyik zenekar felvételét hallgatjuk: Rahmanyinov darabját a nagy múltú, majd’ 250 éves szentpétervári Marinszkij Színház zenekarának előadásában érdemes hallgatni, a műről készült felvételük megtalálható a Spotify-on.
Emma (2020)
Fejes Réka
Minek nekünk még egy Jane Austen-filmadaptáció? Életem végégig vígan ellennék a 2005-ös Büszkeség és balítélettel és az 1995-ös Értelem és érzelemmel. Ragaszkodom a régi, jól bevált dolgokhoz, nekem Elizabeth Bennet mindig Keira Knightley magrad, Brandon ezredes pedig Alan Rickman. (Ahogyan a középiskolai magyartanárunk piros betűkkel a füzetünk első oldalára íratta: de gustibus non est disputandum.) Talán éppen ezért tartott két évig rászánni magam, hogy megnézzem a legújabb Emma-filmet.
Meg azért, mert kamaszkorom derekán, amikor a könyvet olvastam, rémesen ellenszenvesnek tartottam az önmagát mindenki másnál felsőbbrendűnek tartó címszereplőt. (Mondjuk most is.) No de végül eljött az este, amikor elhangzott a kérdés: „Mit nézzünk ma?”, nem sokkal később pedig az újabb kérdésbe csomagolt bizonytalan válasz: „Az Emmát?”
Ide gyorsan beszúrnám abbéli észrevételemet, hogy Jane Austent azért tartják sokan kizárólag női olvasmánynak, mert megfeledkeznek vagy talán nem is tudnak róla, hogy ezeknek a regényeknek az igazi értéke nem a habos-babos románcokban, hanem az írónő szarkasztikus humorában tálalt társadalomkritikában rejlik. És bizony ez az, amit a filmek ügyesen háttérbe szorítottak egészen eddig, azaz a 2020-as Emmáig.
A film (a Vezércsel Anya Taylor-Joy-ával és a mindenben szerethető Bill Nighy-val) olyan bravúrosan figurázza ki a 19. századi világot minden giccsével, ármányával és örök életű karakterével együtt, hogy 21. századi miszterem a végén megkérdezte, hogy ez akkor most tényleg Jane Austen volt-e. Bizony, ez Jane Austen volt.
Soft White Underbelly
Balázs Barbi
Igen, ismét egy YouTube-csatorna, igaz, jóval kevésbé derűs, mint a tésztakészítő nénik. A Soft White Underbelly nevű csatornát egy Mark Laita nevű fotós készíti, ő veszi fel a változó hosszúságú interjúkat és készít portrét minden interjúalanyról. Eddig nem különösebben izgalmas, de ha hozzátesszük, hogy a megkérdezettek rendre a társadalom legeslegperifériájáról jönnek, az árnyalja a koncepciót.
Prostituált, szexuális abúzus elszenvedője és elkövetője, drogfüggő, hajléktalan, bandatag, transznemű szexmunkás, pornószínésznő (és még nagyon sokan mások) mesélnek arról, honnan indultak és hogyan jutottak el addig, ahol éppen tartanak az életben. Nagyon tetszik Laita kérdezési stílusa, a beszélgetésekben semmi faxni, semmi ítélkezés, ebben a közegben pedig nagyon megnyílnak az alanyok. Kereshetem a szavakat, de a tanulságos, a megrázó vagy a megdöbbentő nem írja le egészen pontosan, mi mindenen mennek keresztül ezek az emberek és mennyire másként küzdenek meg a múltjukkal és a démonaikkal. Abbahagyhatatlan.
Mira
Mózes Zsófi
A mopszcsajok örökbefogadása óta rengeteg mindent megéltünk, voltak nagy ijedtségek, rengeteg vicces és boldog pillanat, ünnepeltük Mira 14. szülinapját, és a nyakunkon Panni tizedikje. Ha muszáj lenne, sem adnám őket senkinek, semmiért. Az eddig felmerülő nehézségekből legfeljebb egy hét alatt kijöttünk, Miruról viszont nemrég kiderült, hogy az egyre gyakrabban jelentkező fura tünetek mögött nagy valószínűséggel demencia áll. Ebből nem fogunk egy hét alatt felállni.
Még szokjuk az új helyzetet, ő is és mi is, és bár egyre többször mutatom meg neki, hogy merre van az ajtó, és ülök mellette a szőnyegen hajnali négytől ötig, simogatva, hogy megnyugodjon, még mindig azt mondom, hogy örökbe fogadni őket – a dolog minden nehézségével együtt – az utóbbi éveim egyik legjobb döntése volt. Nem tudom, mennyi időnk van még együtt, de amíg főzés közben láb alatt van, amíg a horkolására alszom el, amíg az ezüst dzsekijében lelkesen szaglássza a még ősszel lehullott levelek kupacát és egy pillanat alatt alszik el mellettem a jógaszőnyegen, addig így, az új helyzetben, minden rendben van.
Kíváncsi vagy a múlt heti kedvenceinkre? Kattints, és olvasd el ezt a cikket is!
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
